Mészáros László – Szemenszedett históriák (2)

Különféle novellák többnyire a 16. századból
Út és nász
Alessandra azzal az eltökélt szándékkal indult el nyaralni Ostiába, hogy ezen a nyáron végre utána jár, miféle Isten teremtménye is a férfi. Végül is már tizennyolc éves volt és még semmiféle házasság nem volt kilátásban. Otthon szemet vetett ugyan a lovászára Vinzenzóra, de aztán úgy gondolta, hogy túl törékeny, túl lányos ez a legény, neki pedig valamilyen daliásabb, markosabb fickó kellene.
Még alig hagyták el a várost, amikor rablók ütöttek rajtuk. A kocsist és a csatlóst leszúrták, de Vinzenzót a hosszú, szőke haja miatt leánynak nézték. Leányrablók kezébe kerültek, akiket a tengerparton már szorongattak a katonák, ezért kis dereg-lyéken feljöttek a folyón és a város alatt rabolták a lányokat. A hajón aztán Vinzenzo gyorsan női ruhát kerít magának, hogy ne keltsen feltűnést.
A tunéziai Dzserbába vitték őket a rabszolgapiacra, ahol mindketten egy algériai kereskedő tulajdonába kerültek, úrilánynak és a szolgálólányának tartva őket. Az algériai azonban nem hazafelé tartott velük, hanem Alexandriába vette az irányt, egy kereskedelmi partnerének akart kedveskedni a két fehér leánnyal.
Sandrának könnyű dolga volt a hajón, hisz Vinzenza – mert hát annak kellett szólítani a legényt – mindenben kiszolgálta őt. Vinzenzónak azonban nehéz dolga volt, amikor mosdatni meg öltöztetni kellett a lányt, mert mindig felébredt a férfiassága, de semmit se tehettek, hisz a fejükkel játszottak. Pedig Sandra már mélyen megbánta, hogy nem elégedett meg Vinzenzóval. Most azonban a szüzessége volt a menlevele.
Alexandriában Vinzenzo nagy veszélybe került, mert a kereskedő háremében egy vénasszony szüzességi vizsgálatnak vetette őket alá. Vinzenzo már azon törte a fejét, hogy honnan szerezzen egy kardot, amikor észrevette, hogy a vénasszony szinte teljesen vak. Ezért aztán, amikor rákerült a sor, megbökte a vénasszonyt, aki eldőlt a szőnyegen. Ekkor Vinzenzo intett Sandrának, hogy ismét ő feküdjön az aszszony kezei alá. A vénasszony ujjai aztán pontosan megállapították, hogy ez a lány is szűz.
Vinzenzo azonban nem kockáztathatott tovább, ezért mindjárt másnap férfi szolgának öltözve egyszerűen kisétált a palotából. Sandra megsiratta kedvelt szolgálólánya elvesztését, mintha semmit se tudott volna a szökésről. Megjátszotta, hogy nem érti, mi üthetett abba az ostoba leányba. A többi rabnő is bizonygatta, hogy a városban bizony csak újabb, még rosszabb rabság vár reá.
Vinzenzo aztán ott csellengett a palota körül, megfigyelve minden mozgást, s közben merész szöktetési terveket szövögetve. Mielőtt azonban bármit is tehetett volna, megtudta, hogy Sandrát Konstantinápolyba vitték, egyenesen a szultán háremébe. Utána kell mennem, meg kell mentenem! Néhány nap múlva felszegődött egy francia kereskedőhajóra és utána ment Sandrának. Közben szorgalmasan tanult mind arabul, mind törökül, hogy jobban el tudjon vegyülni az emberek között. Nem mondott le róla, hogy valamilyen módon megszökteti a lányt.
Sandra egyelőre nem is került a szultán szemei elé, aki éppen egy Perzsia elleni újabb hadjáratra készült. Azt már Alexandriában megértette Vinzenzo, hogy ott kell lézengenie a palota körül, ha meg akar onnan szöktetni valakit, ha jó, véghezvihető tervet akar kikovácsolni. Ezért aztán most is szeráj körül csatangolt és figyelte az embereket, valamint a történéseket. Közben néhányszor lement dolgozni a kikötőbe, hogy legyen néhány piasztere és ne kelljen koldulnia.
A szerájba ki-be jártak a szolgák. Vinzenzo megfigyelte az öltözéküket és igyekezett kitalálni, hová s miért mennek ki a városba. Egyszer aztán látta, hogy lefátyolozott asszonyok is kimennek a városba, de ezeket most nemcsak szolgák kísérték, de néhány janicsár is velük ment a védelmükre.
Miközben a szeráj forgalmát figyelte, fontos felismerésre jutott. A különböző ruhákba öltözött szolgák nem egyszerűen sétifikáltak ki és be, hanem mindig valamit vittek. Valamiért mentek, valamit hoztak, valamit kivittek a palotából, melyben közel ezer ember szolgált.
Olyan ruhát szerzett, amilyent a többnyire gyümölcsöt hordó szolgák hordtak. Vett egy kosár gyümölcsöt és egyszerűen besétált a hárembe. Ott aztán bejutott egé-szen a belső udvarig, ahol az eunuchok már verték a kis dobjaikat, hogy az asszonyok rejtsék el magukat az idegen szemek elől. Az ügyeletes aga aztán átvette tőle a kosár gyümölcsöt, majd kisvártatva visszahozta az üres kosarat.
A másik fontos megfigyelése ekkor azt volt, hogy itt mindenki tudja a dolgát, senki se kérdezősködik feleslegesen. Erre alapozta a szöktetési tervét. Mivel azonban a tervhez néhány ruha is kellett, estefelé leütött egy kereskedőt, akitől lemaradtak a szolgái és elvette az erszényét. Abból aztán megvette a szükséges ruhákat.
Besietett a hárembe, mint egy nagy kosarat cipelő férfi szolga. Bent, egy előre kiszemelt szögletben, gyorsan átöltözött lefátyolozott nőnek. Amikor az aga csodálkozva kérdezett valami olyasmit, hogy te mikor mentél ki, akkor csak az orrára csapott a legyezőjével és már bent is volt a háremben. Itt következett a dolog nehezebbik része, mert gyorsan meg kellett találnia Sandrát. Nagy szerencséjére ez elég gyorsan sikerült is neki, mert a lány éppen olaszul kezdett el énekelni. Sandra aztán már tudta, hogyan lehet kijutni a belső udvarra. Ott aztán mindketten szolgának öltöztek, kezükbe kapták a kosarat és kisétáltak a szerájból.
Mivel Vinzenzóról nem tudhattak a szerájban, egy szökött lányt fognak keresni, ha majd észreveszik Sandra eltűnését. Szerepet kellett cserélniük, Sandra lett a fiú, Vinzenzo meg a szolgálólánya. Ha esetleg a katonák kezébe is kerülnek, a férfit békén hagyják, csak a lányt vizsgálják át, hogy valódi-e a szőke haja. Hamar megállapíthatják, hogy nemcsak a haja valódi, de nem is lány. Ezt aztán bárki úgy magyarázhatja, ahogyan akarja, de közben Sandrát békén hagyják.
Másnap a kikötőben nyüzsögtek a katonák, de őket békén hagyták, látásból is igazinak látva Vinzenzo szőkeségét. Biztosan Sandrát keresték, mert látták, hogy átvizsgálják a fekete hajú lányokat. Egy görög hajóra szegődtek fel, amely éppen Korfura indult.
A hajón Sandro már másnap összebarátkozott egy testesebb és idősebb görög kereskedővel, Sztavrosz Cypriosszal, aki felajánlotta a segítségét és közben melegen érdeklődött Sandro sorsa iránt. Sandra nem mondhatta meg az igazat, hisz egy görög kereskedőben igazán nem lehet megbízni egy-két napi ismeretség után.
Kitalált hát egy bonyolult mesét, hogy Velencéből Alexandriába indultak, a bátyja, ő és Vinzenza, a szolgálólányuk, mert egy nagybácsijuk rájuk hagyott ott egy palotát. Szicília alatt azonban török kalózok törtek rájuk és a bátyja a fejét vesztette. Szegény Pietro vadul védekezett, de végül kiütötték a kezéből a kardját. Aztán az elfogott és megkötözött férfiakat letérdeltették a fedélzeten. Majd néhány kalóz azzal kezdett el szórakozni, hogy melyikük tudja úgy levágni egyetlen suhintással a térdelő férfi fejét, hogy a fej minél messzebbre guruljon a testtől. A szerencsétlen Pietro feje éppen a közelembe gurult. Még mozgott a szája, mintha mondani akart volna valamit. Konstantinápolyban aztán szerencsénk volt, mert egy emberséges francia vett meg bennünket, aki aztán néhány nap múlva szabadon bocsátott mindenünket.
A görög erre nagyon meghatódott és mindennemű segítséget ajánlott fel a fiatalembernek. Sandra később azzal szórakoztatta a görögöt, hogy részletesen leírta az Alexandriai palotát, valamint a szultán háremét, mint az egyiptomi háremét, Vinzenza elbeszélése alapján.
Közben kiderült, hogy Cypriosz urat nem is Sandro színes történetei érdeklik, hanem inkább Vinzenza fiús idomai. Meg vagy vele elégedve az ágyban, firtatta. Nem a szeretőm, tiltakozott Sandro. Akkor add nekem! Ha nem akarták időnap előtt leleplezni magukat, hisz még mindig török vizeken jártak, bele kellett egyezniük a görög javaslatába. A görög aztán nem sokáig tette a szépet Vinzenzának, hanem mindjárt a tárgyra tért. Amikor kiderült, hogy a fiús alkat valóban egy fiúhoz tartozik, a görög még jobban megörült. Vinzenzo csak két dolgot tehetett, vagy megöli a görögöt, vagy térdet hajt előtte. Akkor már annyi bort megivott, hogy az utóbbit választotta. Asszonnyal már volt dolga egyszer-kétszer, de férfival még nem.
Cypriosz ezután mindkettőjüket elhalmozta drága ajándékokkal, majd meglepő ajánlatot tett. Azért utazott ezen a kis hajón, mert megbeszélte a kapitánnyal, hogy a saját szigetén teszi ki. Meghívta mindkettőjüket a szigetére, hogy töltsenek ott el néhány hónapot. A sziget rejtekhelynek se rossz, gondolták a szökevények és belementek a játékba. Sandra mély sajnálatát és háláját fejezte ki Vinzenzónak, hogy a görög szeretőjévé kellett válnia a megmenekülésük érdekében.
A szigeten, egy gyönyörű palotában, a görög lánya, Cantara várta őket. A szép görög lány is belehabarodott Vinzenzába, de az apja figyelmeztette, hogy elégedjen meg Sandróval. Cantara se sokat csábította Sandrót, hamarosan az ágyába hurcolta. Ott aztán kiderült, hogy Sandrónak nincs bökője. Cantara nagyot nevetett és hozott mindjárt kettőt is, hogy kölcsönösen megböködhessék egymást. Hiába siratta Sandra a szüzességét, Cantara nem kegyelmezett neki.
Csakhogy mihelyt összemelegedtek, Sandra elárulta a titkukat. Cantara most már nem nevetett, hanem dühös lett az apjára. Elvette tőle Vinzenzót, aki örült, hogy végre egy asszony karjai és lábai között pihenhet.
Sandra azonban nem örült a fejleménynek, amikor Cantara helyett Sztavrosz állított be hozzá. A ravasz görög sírva panaszolta el, hogy a lánya elvette tőle Vincenzót. Sandra is sírva fakadt, bár nem is tudta pontosan, hogy miért. A nagy siránkozás közben aztán Sandra másodszor is elveszítette a szüzességét, most már férfival is. Most aztán már volt miért sírnia, hisz egy markos olasz legény helyett egy vén görög vette el a szüzességét.
Legszívesebben azonnal menekültek volna a szigetről, de hát nem nagyon járt hajó errefelé. Három hónap múlva szabadultak csak a görögök fogságából, amikor egy kis hajó elvitte őket Dalmáciába. Mind az apa, mind a lánya bőkezűen megajándékozták őket. Dalmáciából aztán már közel volt Velence.
Velencében végre ők is összefeküdtek. Nem voltak már ugyan tapasztalatlanok, de mégis nászéjszakának vették az első éjszakát. Ezt már Rómában is megtehettük volna, fakadt ki Sandra. Vegyük úgy, hogy mi először voltunk nászúton, s csak aztán jöhetett a nász. Ezen mindketten jót nevettek. Visszatérve Rómába gyorsan házasságot kötöttek, mert az utód már úton volt. A család kész csodának vette, hogy megkerültek és nem volt kifogásuk a frigy ellen.

Egy férj cselvetése

Orsino Agnolo segédként kezdte egy egyszerű posztókereskedésben, Piero Matteo Di Napoli üzletében. Nem került bele csak néhány hónap és a gazda testes, de szerelemre éhes felesége becsalogatta őt az ágyába. Orsinónak eleinte lelkiismeret- furdalása támadt emiatt, de a gazda nyíltan bevallotta neki, hogy mindenről tud, minden rendben van, csak így tovább.
Ment is ez vagy öt évig, amikor a tulajdonos gutaütésben meghalt. Az özvegy-asszony Orsinóra bízta az üzletet, s megengedte, hogy egy segédet is vegyen fel maga mellé. Orsino olyan fiatal legényt vett fel, hogy az asszony azzal nem mert kikezdeni. De talán már nem is akart, hisz közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez.
Egyszer aztán az özvegyasszony végrendeletet írt és mindent Orsinóra hagyott, mert nem volt se közeli, se távoli rokonuk. Még azt is megígérte Orsinónak, hogy szerez neki egy jó feleséget. De nem akármilyent, hanem a felsőbb körökből. Ő hozta össze Orsinót és Rosella Della Montanát, egy szép, elszegényedett nemesi családból származó öreglányt. Rosella elmúlt huszonöt, Orsino elmúlt huszonnyolc, éppen öszszeillettek.
Az özvegyasszony átengedte nekik az összes szobáját, maga pedig a vendég-szobába költözött. Már csak vendég vagyok a földön, vendég leszek itt is, mondogatta. Valóban csak néhány hónappal élte túl a lakodalmat, pedig minden vágya a fogadott unoka volt.
A szépséges Leonórát két éven belül a szépséges Ludovica követte. A második gyerek után azonban Rosella természete hirtelen megváltozott. Nemcsak Orsinóval házsártoskodott és kegyetlenkedett, de egyre szigorúbb lett a két angyalszép kislány-nyal szemben is, amit ők nem tudtak mire vélni. Orsino többször is szemére vetette a dolgot az asszonynak, de Rosella egyszerűen nem értette, hogy a férje miről beszél.
Orsino gyakorlatilag papucsférj volt már Sebastiana Di Napoli alatt is, úgyhogy fel sem vett volna egy kis asszonyi zsarnokoskodást, ha az nem ment volna az üzlet és a gyerekek boldogságának a rovására. Most azonban egyre inkább úgy érezte, hogy valamit tenni kellene.
Szűk a fejed, kicsiben kereskedsz, szokta őt ingerelni az asszony. Pedig Anglolónak már gyűlt a pénze némi újításra, szeretett volna finomabb szöveteket és selymet is árulni és nekivágni valamilyen saját behozatali nagykereskedésnek is. De hiába beszélt a terveiről, az asszonynál minden terve süket fülekre talált. Egyszer aztán Orsino is felemelte a hangját. Vigyázz magadra, Rosella, mert ennek alighanem rossz vége lesz!
Rosella hozománya csak annyira volt elég, hogy némileg fellendítse az üzletet, de terjeszkedésre már nem futotta. Pedig Rosellának volt még tekintélyes vagyona, de a házassági szerződés értelmében azzal csak ő rendelkezett. De ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem fog betársulni egy kétes vállalkozásba. Hiába hajtogatta Orsino, hogy tizenöt meg tizenöt az harminc, az asszony hajthatatlan maradt. Pedig a harmincezer arany már nagyot lendített volna az üzleten.
Aztán egyszer a sors jött Orsino megsegítésére. Egyszer egy éjjel, már úgy hajnal közeledtével, Orsino valamilyen okból felriadt. Aztán furcsa érzése támadt, hogy valami idegen tévedt a házba. Úristen, a kert felőli ablak nyitva maradt! Óvatosan felkelt, előkotorta a tőrét és elindult felderíteni a helyzetet.
Gyertyát se kellett magával vinnie, hisz jól ismerte a házat. Így sikerült is meg-lepnie a betörőt. Éppen egy gyertyatartót nézegetett, amikor Orsino a nyakának szegezte a tőrt. Ha megmoccansz, a halál fia vagy, suttogta merészen. A fiatalemberes alkatú betörő megmerevedett és várt. Orsino megértette, hogy valamit tenni kell. Hisz ez az, valamit tenni kell Rosellával is. Nem lehetne összekapcsolni a kettőt? Mi lesz, suttogta a fiatalember is. Hogy hívnak? Luciano vagyok, jött a válasz. Hivatásos betörő vagy? Nem, de az a nyitva felejtett ablak olyan csábító volt.
Akkor most jól figyelj, Luciano. Van fegyvered? Egy rövidke tőr. Most felmegyünk a hálószobánkba, belopakodsz az ágyhoz, ráveted magad az asszonyra és… Nem értem? Ahogy mondom, beviszlek az asszonyhoz, te a nyakának szegezed a tőrt és aztán jól megerőszakolod. De hát miért? Az már az én dolgom. A te dolgod lesz az erőszakolás. És ha nem? Akkor most rögtön átdöflek és kész, nincs üzlet. Ha vi-szont…? Akkor szabadon elmehetsz. Sikoltozni fog? Nem, mert nem akarja majd fel-ébreszteni a gyerekeket. Azt mondod neki, hogy engem már leterítettél. Érdekes javaslat. Nos, nincs sok időnk, mindjárt itt a hajnal és felébrednek a szolgálólányok. Ismétlem, jól megtömöd az asszonyt. Benne vagyok, állt rá az alkura a legény.
Aztán Orsino tartva a kinyújtott tőr távolságát felterelte maga előtt a legényt a hálószoba ajtajáig. Ne hagyd őt lélegzethez se jutni, súgta még a legény fülébe, majd belökte őt a hálószobába.
Minden pontosan úgy zajlott le, ahogyan Orsino eltervelte. Az asszony hallgatott, a legény pedig másodszor is nekiheveskedett. Úgy tűnt fel neki, hogy az asszony már-már élvezte is a dolgot. Jó voltál, nyanya, mondta neki és megpaskolta az aszszony combját. Amikor aztán lekászálódott az ágyról, betört a szobába a csupa vér férj és szó nélkül leszúrta a betörőt. Előzőleg ugyanis jól beverte a fejét a falba, hogy jó véres legyen. Most ott állt lihegve, tántorogva a véres tetem fölött és az asszonyra nézett. Megtette? Rosella nagyot nyelt és csak bólintott. Azt kérdem, megtette, rivallt rá Orsino. Igen, vágta rá az asszony. Ekkor Orsino előbbre lépett, mintha az asszony felé is szúrni akarna. De aztán csak, mintegy türtőztetve magát, ismét beleszúrt a földön fekvő legénybe. Soha senkinek egy szót se erről. Most pedig eredj, riaszd a szolgálólányokat, ugorjon el valamelyik az alabárdosokért.
Rosella szó nélkül kiugrott az ágyból, elrettenve megkerülte a férjét és a halottat, majd elsietett. Orsino arra gondolt, hogy most jól esne egy pohár bor, de aztán csak leült egy székre és várta az alabárdosokat. Aznap nem nyitotta ki az üzletet. Este jól benyakalt. Elrendelte, hogy a házastársi ágyat más helyre kell áttenni.
Két hétig hozzá se nyúlt az asszonyhoz. Csak amikor már sírva ismételgette, hogy nem tehettem semmit se, nem akartam megijeszteni a gyerekeket, Orsino végre kegyesen ráfordult. Többet te se emlegesd, mondta aztán az asszonynak.
Ettől kezdve ő az úr a házban. Rosella odaadja a tizenötezer aranyat és ismét kedvesen viselkedik mind a férjével, mind a gyerekekkel szemben. Megértette, hogy Orsinóval nem lehet kukoricázni, mert ha szúrni kell, akkor szúr.