Duba Gyula / Mikszáthot olvasva

1
Nehéz lenne eldöntenem, melyik Mikszáth-mű a kedvesebb számomra. Persze, olyan általános válasz sem lenne pontos, hogy mind kedves! Bár az igazság közelében járna, de nem tükrözné pontosan. Viszont ha kiemelnék műveket, valamiféle érték-rendet állítanák fel közöttük, amit nem szeretnék. Mert nem az értékelés fontos számomra, hanem maga az író!

Aki mindig ugyanaz, bár különféleképpen fejezi ki magát. Ha mégis különbséget kellene tennem a művei között, inkább magamra figyelnék, olvasmányélményeim körülményeire hivatkoznék. Változó korokban, más-más időben olvastam Mikszáthot, s az élmény – az értékmérő – ehhez igazodott. Nagyon korán, már gyerekkoromban megismerkedtem vele. Először egy elbeszélését olvastam, a címe ez volt: A ló, a bárányka meg a nyúl. Szomorú történet. Az író elmeséli benne, hogyan halt meg torokgyíkban a kisfia: Jánoska. Nyolc-kilenc éves lehettem, éppen abban a korban, amikor a gyerek lelkében tudatosulnak érzései. Akkor még a „kisiskolába” jártam, ahol az első három osztály tanult, olvasni folyékonyan tudtam, s éppen megszerettem a meséket, történeteket. Elsősként, én voltam a legkisebb, egy iskolai színielőadásban is szerepeltem, Jókai dramatizált írásában, a Melyiket a kilenc közül?-ben. A „nagyiskolában”, ahova ilyenkor felmentünk, a nagyobbak jártak, ahol különféle iskolai ünnepségeken szerepeltünk. Anyák napjára szép ünnepséget rendeztek. Mi, kisiskolások, a programban Eötvös József báró megzenésített versét, A megfagyott gyermeket énekeltük. A padokban most a szüleink, anyáink ültek, zsebkendővel a szemüket törölgették, ahogy hallgattak minket, többen sírtak is halkan, szipogtak a meghatottságtól, apáink, a kalapos férfiak pedig komoran néztek, ahogy apró gyerekeik áhítattal fújják, hogy „Ily késő éjszaka ki jár ott künn a temetőn…” Hát ilyen korban olvastam Mikszáth elbeszélését, és nagyon meghatott a halálosan beteg kisfiú és állatkáinak a története; talán akkor ismerhettem meg a bánat érzését, bizonyára meg is könnyeztem Jánoska sorsát… s Mikszáth neve egy mély érzés kíséretében maradt meg emlékezetemben.
Következő emlékezetes olvasmányélményem a Gavallérok című kisregénye lett, a sárosi nemes fiatalurak finoman szatirikus és nagyon szórakoztató története. Az olvasmányélményt ebben az esetben is az idő, a kor és körülményei határozták meg. Kamaszfővel olvastam a történetet, már nem emlékszem, hogyan jutott hozzám, a háború utáni lepusztult években nem voltak olvasmányaim, a versek és a mesék meszsze elkerültek, néhány kallódó könyv: leginkább filléres ponyvaregények jutottak a kezembe. Valaki kölcsönözhette a Gavallérokat. A bonyolult, nehéz időben elbűvölt Mikszáth műve. Mesének tűnt, amely egykor igaz lehetett. Elképzeltem, hogy voltak korok és tájak, ismeretlenül is ismerős vidékek, korábban tanultam róluk a gimnáziumban, ahol a fiatalság szabadon éli világát, megbecsülésben és jómódban, utazgat és vendégeskedik, táncol és mulatozik, nincsenek egyéb gondjai, csakhogy legénykedjen, szép fiatal hölgyeknek udvaroljon, szórakozzon és szeressen. Mikszáth ismét megragadott. Csodás világot teremtett falum zártságában, kesernyés nyomottságában valami mást, szépet, emberit. Szatirikus korrajzában nem fedeztem fel az iróniát, nem láttam meg a bírálatot, sem a megbocsátó neheztelés kesernyés ízét nem éreztem, az írónak a sárosi fiatalurak felelőtlenségét és léhaságát rosszalló emberségét, olvasás közben és után csak arra gondolhattam: milyen jó lehetett ezeknek!
Az életidőm, a kor és léthelyzetem határozta meg mindig, milyen hatással volt rám Mikszáth. Milyen váratlan gondolatokat, új szempontokat sugallt! Évekkel később, amikor a lévai könyvesboltban megjelentek a magyar könyvek, Budapestről hozták be őket, a Szent Péter esernyője és A beszélő köntös lett az olvasmányom. Talán ösztönösen az íróságra készülődve, akkor már gondolkodva-szemlélődve olvastam, és ezek a művek megsejtették velem, hogy az életben vannak dolgok, tárgyak, értékek és eszközök, amelyek rejtélyes erőket képviselnek. Hatalmuk van, és varázslatokra képesek, csodákat tudnak, és titkokat rejtegetnek. Ahogy az esernyő nyele a végrendeletet vagy a beszélő köntös, a szultán ajándékozta kaftán a „sejk–ül–izlam” jegyét, melynek láttán az összes török–tatár hadak engedelmeskednek viselőjének. Mikszáth művei csodálatosan gazdagok ilyen jelenségekben, mesés történetekben. Mintha gyermekkora, a felvidéki népélet, hegyek, erdők és gyors folyók sajátosan zárt világa és lakóinak csodás hiedelmei táplálnák emlékező képzeletét. Például Mácsik, a nagyerejű vagy Lapaj, a híres dudás, és a Kísértet Lublón Kaszparek Mihálya, de akár Pongrácz István gróf a Beszterce ostromából, akiről később még bővebben lesz szó, mind-mind rendkívüli emberek. Sajátos eszmék és csodás tárgyak birtokosai, gondolkozásra késztetnek és elámítanak, történetük hasznos tanulság az ébredező írói léleknek. Nem mindennapiak, különösek és bogarasak, rögeszméjük van, és szélsőséges természetűek, köztünk vannak, s mintha mégsem a való világban élnének. Fényt villantanak az életre, ahol a viszonyok az emberek között sem harmonikusak, alá- és fölérendeltség van közöttük s ebből bűnök és esendőségek következnek. Torz sorsok és egyenesbe jövő életpályák, titkos vétkek és számító erőfölények, olyan mesék, amelyek az emberi lét csúcsairól és mélységeiről vallanak. Mint a Különös házasságban vagy A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényben. Fény derül bennük az elmúlt idő titkaira, a történelem egykori rejtélyeire, ahogy A fekete város megjeleníti őket.
Ily módon érett bennem a felismerés, s később a folyamatos írás közben, hogy magyar író számára Mikszáthot olvasni, időnként vagy rendszeresen elmélyedni műveiben, valamiféle tapasztalatszerzést, már-már mesterségbeli és lélektani tanfolyamot jelent. Kitűnő stilisztikai és valóságlátási iskolát! A véletlen úgy hozta, hogy aránylag későn, már írói tapasztalatok birtokában olvastam korai ragyogó novelláskönyveit, A tót atyafiakat és A jó palócokat. Első nagy sikerei ezek, melyek 1881-ben or-szágos hírűvé tették Mikszáth nevét! Melyeket nemsokára franciára fordítva Párizsban is kiadtak. Nem véletlenül! Ragyogó début, új világot, friss szemléletet emel a magyar irodalomba, a felső-magyarországi nép életét. A korba belegondolva: felfedezés! A kiegyezés utáni nemzeti fellendülésben, a frissen, mohó tájékozódásban és értékkeresésben olyan meglepetés lehetett a két mű – mély empátiával szemlélt világa és érzésgazdagsága –, mint valamiféle kietlen tájban és kallódó vidéken egy vá-ratlan virágos rég. Jókai romantikusan édesbús népélete és Vas Gereben vidékiessége után realista rácsodálkozás a világra, józan bámulat emberi szépségei felett. Színes híradás egy rejtőző tartományról, a titokzatos Palócországból, az ősi Gömörből. S milyen híradás? Plasztikusan gazdag, finom humorral átszőtt panoráma, ízesen népi szövetű, bölcs és empatikus magyar beszéd.
Mikszáth írásművészetének titka gyerekkorának élményvilága, a szülőföldi táj népi élete, szociális és népi valósága, mely oly mély nyomokat hagyott képzeletében és nyelvezetében. Móricz Zsigmond is a gyermekkorra hivatkozik az írói alkotókészség minősége kérdésében. Mikszáth öntudatra ébredésének és tájélményeinek hiedelemvilágából építette fel hatalmas költői birodalmát. Úgy bájol el stílusának szépsége és nyelverejének tökélye, hogy nem gondoljuk át, nem érezzük tulajdonságait, minőségét, hanem mintegy levegőként belélegezzük; ösztönösen lenyűgöz, mint minden elemi jelenség. Mesteri a természetleírások érzékletessége és a tárgyi világ pontossága, a táj számtalan gazdagon árnyalt szépsége, a felföldi vidék különös ereje és lakóinak sajátos lelkisége! Mikszáth ehhez kitűnően ért, a vérében van. Kedélyesen és fesztelenül mesél, anekdotázik és humorizál, s mennyire minden a helyén van szövegében, mily magas fokú belső harmónia jellemzi a klasszikus mesélőt. Alig ismerek szlovák klasszikust, aki népét olyan mély intuícióval és empátiával, oly hiteles realizmussal rajzolta meg, mint ő! S ebben a régió levegőjének és népi világa kohéziójának is szerepe lehet. A palócság jellege, érzésvilágának és lelkiségének ismerete homályosabb lenne nélküle. Számomra példája annak, ahogy az író emberi mélységekbe világít és felfedi az ott rejtőző lényeget! S ennek okán elgondolkoztató, milyen elemi varázs él a felföldi tájban, mily rejtélyes és megfoghatatlan életerő, amely ily módon mutatja meg magát. Talán hegyei, erdei, folyói és várromjai teszik, meg a köztük lévő falvakban, vidéki városokban és az emberekben élő hiedelemvilág! Milyen titokzatos, kozmikus értelmű lény súg olyan szellemi óriásoknak, mint Mikszáth vagy Krúdy Gyula s előttük Jókai Mór. A felvidéki táj máig élő üzenete ez, vagy elsüllyedt Atlantisz már, melyet még számon tart a szép emlékezet?! Mikszáth néhány műve okán olyan gondolatom támadt, hogy az érzések és csodák iránti fogékonysága és népi hiedelemvilágának „tündérisége” rokonítható lenne Márquez egzotikus kolumbiai miliőjének bájával, irodalmi fantasztikumával, akár korai elődje lehetne neki. Stílusuk bár különböző és nyelvi anyaguk is másféle, ám mindkettőjük szövegeiben ott rejlik az emberi egyetemességnek valamilyen mélysége, a lélek „anyagának” örök minősége, valamiféle titokzatos csodaszerűség! A Buendiák folyamatos forradalmi szenvedélye Pongrácz István gróf örökös harci kedvével vethető össze, és a fülledt kolumbiai szerelmek „tündérisége” talán csak formai részleteiben más, mint az egykori jó palócok és tót atyafiak rejtőzőn is szenvedélyes érzelmei.

2
Mikszáth, mint minden igazi író, az idővel küzd, annak megragadásáért harcol. A Beszterce ostroma megjelenése idején – 1895 táján – a regény főhősét, Pongrácz István grófot a magyar Don Quijotének vélték. De éppen azért nem az, mert magyar! A „búsképű lovag” illúziók foglya, a magyar gróf az ősi rendhez való hűség rabja. „Az el-més nemes Don Quijote De La Mancha” története a korabeli lovagregények paródiája, míg Mikszáth persziflázsnak nevezte művét. Pongrácz gróf, aki a földdel egyenlővé akarja tenni Besztercét és sóval behinteni a helyét, hogy fű ne nőjön ott soha többé, konkrétabb és életszerűbb. Az önmagát túlélt múlt jelen idejét testesíti meg. Nemcsak a regényidőnek, hanem korának is része, egykori ereje élővé teszi. Mik-száth „meséjében” a múlt túléli önmagát! Nem kimódolt dolog ez, inkább csoda! S nem csupán a képzelet műve, kitalált fikció vagy metaforikus konstrukció, netán didaktikus parabola, hanem mese olyan értelemben, azon az ősi módon, ahogyan a mese az életigazságokat értelmezte! Az emberiség öntudatosodása kezdetén, az elvonatkoztatás felismerésekor a mese tapasztalatként fogalmazta meg a létigazságokat, a valóság rejtett törvényeit, erkölcsi tanulságait és értékeit, s ily módon történetté kerekítette a sorsot, s az élet drámáját műfajjá fogalmazta. A lét csodálatossá és hihetetlenné vált, mint a mítoszokban és a népmesékben, s a mese olyan műfajjá lett, melynek a törvényszerűségeiben és világában nem kételkedünk. Kultúrtudatunk elemeivé váltak és nemzedékről nemzedékre öröklődnek a mesék, korán, még gyerekkorunkban – elődeinktől és az iskolában – tanuljuk őket, magyar a nyelverő, az anyanyelv értékeit jelentik számunkra. Mikszáth műve ilyen értelemben „mese”, az idő nyomait őrzi és valósággá vált benne a nem mindennapi, a csodálatos, a hihetetlen.
Hatalmas írói-nyelvi teljesítmény! Pongrácz István a 17. századot éli nedeci várában a 19. század végén. Nem szimbólum, sem panoptikumalak, élő figura, mint egy ősi óriásfa, mely lombot hajt, erőtől duzzad, él. Őrzi és érvényre juttatja az elmúlt időt. Egy különc ember története – minősíti Mikszáth regénye alcímében, utalva a korok különbözőségére és a jelen valóságára –, de több is annál, a „ma” élő őse, mely létezik, mint egy kövület. Így írta meg, ebben van géniusza. Az értelmező és értékelő kritika bírálatnak minősíti művét, a nemesi öntudat és érzés kritikáját látja benne, de az író – érzésem szerint – nem kora tudatos bírálatát szolgálja vele, hanem ámulatát fejezi ki az emberi titok, a lélek csodái felett. S az idő lényegének közelébe férkőzik, ami az igazi író vágya és igyekezete! A törvény, melyet Pongrácz gróf megtestesít, Mikszáth korában is él, lappangva bár, megszelídülve és „demokratizálódva”, mintegy búvópatakként rejtezve, de még az élet része és a valóság kallódó eleme, genetikus örökség, amely már nem időszerű, de még jelen van lidércként. El nem fogadható, de még megérthető, mint az olyan vétkek, melyek kárt már nem okoznak, de halódva is védekeznek, valahogy így hal meg az idő. Íróhoz méltó feladat megjeleníteni az idő haldoklását. Érzékelhetővé tenni a korokbeli távolságokat, közelébe férkőzni az idő titkainak. Mikszáth „nyelvereje” képes megéreztetni velünk a pong-ráczi idő irrealitását, de arról is meggyőz bennünket, hogy a gróf nem tehetett másképp. Ami a világ számára őrület, az neki törvény. S az alapvető képtelenség, a történet, ez a lélektani rébusz – titok vagy csoda? – valós tényekből és megfogható tárgyi elemekből, mindennapi eseményekből és nyelvi képekből, jelekből és fogalmakból, stílusminőségből és érzelmi fogékonyságból, empatikus intuíciókból valóság feletti katedrálissá épül. Emberi sors lesz. Mikszáth anélkül, hogy túlozna vagy elidegenítené anyagát, valóságközelbe kényszeríti a transzcendenciát.
Nem véletlenül ismétlődik munkámban a mese fogalma, ilyen teljesítményre csak ez a műfaj képes, illetve ad lehetőséget. „Mesés” történet, a kiegyezés utáni századvég társadalmi gazdagságából és emberi vonásaiból, a korabeli Felső-Magyar-ország – Uhorsko – lételemeiből, a végét élő nemesi társadalom vonásaiban áll öszsze panorámává. Aligha találjuk meg máshol ezt a minőséget. De ott van Jókainál, Madáchnál, Krúdynál és később részben Márai műveiben. Megérezzük más-más alakban, számos hangulati elemében, ám felismerhetően. Benne él a hősök lelkületében, a szövegek árnyalataiban, a meseszövés mélyén. Bizonyos történelmi hangulatként. Valamiféle vágyakozás ez, szép szomorúság és ernyedt szkepszis, a jó utáni vágy, képek és hangulatok csillámló játéka, a realizmus mögött romantikus bizonytalanság. Valamiféle tisztázatlan erkölcsi fenomén, mely megfoghatatlan, talán mert inkább esztétikum, tömény irodalmi minőség. Talán az idővel folyó harc következménye, a kilátástalansággal való megbékélés?!
A Beszterce ostroma regényideje folyamatos jelen. Az Új Zrínyiász fantasztikus elemre épül; feltámad és jelenné válik benne a múlt. A fantasztikum új formát és stílust feltételezne, a múlt mintegy beleolvad a jelenbe. Mikszáth nyelvereje csodát művel. Tudomásul vesszük, hogy fantasztikumról van szó, gondolati játékról, fikcióról, az események mégsem tűnnek elképzeltnek, realitásuk kétségtelen. A feltámadt múlt ténye nem természetellenes, nem is hihetetlen. Tudomásul vesszük, elfogadjuk, s a mese kiegyensúlyozottan egységes, nem valóságfeletti – nem mitikusan elvont vagy spirituális! –, a jelenben történik meg. Zrínyi Miklós és vele együtt feltámadt kétszáz vitéze – akik egykor részt vettek a szigetvári „kirohanásban” – nem irracionális figurák, se nem árnyalakok vagy metaforikus modellek, még csak nem is a Kaszparekhez hasonló kísérletek, hanem élő emberek, mint Pongrácz gróf – egykori önmaguk lesznek a millenniumi jelen időben. Zrínyi azt is felveti időnként: hát érdemes volt kirohanni?! Egy újságírói kérdésre – „Milyen lesz az Új Zrínyiász?” – így válaszolt Mikszáth: „Nagyon furcsa lesz az, de csak formájában. A magja lehetne vezércikk is. Szóval a jelenlegi politikai és társadalmi viszonyokat, a képviselőházat, a modern institúciókat akarja rajzolni, hanem a Zrínyi Miklós egyéniségén keresztül.” A „formájában furcsa” történet természetesen bonyolódik, az ötlet – Zrínyi feltámadása – nem viszi el a mesélő hangját, illetve a történéseket kigondolt, fantasztikus vagy hihetetlen jelenetek felé, minden szereplője természetesen viselkedik, mintha kortársak lennének, ám Zrínyiék háromszáz évvel korábbi módon viselkednek, míg a társadalom a jelenben értelmezi őket. „Én a középkori szokásokat akarom szembeállítani a mai modern felfogással, mert az olvasónak így szembetűnőbb, hogy a világ mennyit változott, bár alapjában a karakterek, bizonyos viszonyok közt, mindig ugyanazok voltak” – mondja az író. Mikszáth a fantasztikus forma adta lehetőségeken belül is realista marad. Fiktív bölcselkedésbe sem kezd, mindenki önmagát adja, a dialógusok természetesek, az írói képzelet pompásan bírja az időben való kalandozás egyetemes hitelességét. Az író fantáziája, képzeletének realizmusa méltó rokona az örök mesebeliség alapértékeinek, a mítoszokban rejtőző erőnek! Így születik a történet, amely alapjában hihetetlen, valamilyen csoda folytán mégis igaz!

3
Az utóbbi időben legszívesebben Mikszáth publicisztikáját olvasom. Karcolatait a Clubról és a Folyosóról, az igazi humoristákról meg kortársairól, elbűvölnek „tudós írásai”, amelyek tehetsége, teremtő lelke szikrái, munkája mindennapi forgácsai, melyekben azonban benne van a derék nagy fa nemes anyagának minősége. Olyan empatikus humor, felkaroló csipkelődés, bizonyos derűs és nagyszívű létszemlélet, amely sajátos anyagként szemléli az emberi lelket és nem bírálni kívánja, hanem megérteni. A karcolatok története című írásában, mely Országgyűlési karcolatok című kötete előszava, írja alanyairól: „Nem, nem; soha se bántottam rossz célzattal egyiket sem, hiszen enyimek, magyarok. De ők se bántottak. Egy évtizedig csipkedtem, szurkáltam őket…” Talán ez is műfajával, a meséléssel függhet össze. A mesélő valamilyen módon, közvetve vagy közvetlenül, mindig az emberi nagyságról, szépségről beszélt. Írásai hangulata is ebből következik, legjellegzetesebb tulajdonságuk a kedély. Az adomázás csak ennek kifejeződése. Mikszáth kedélye bizonyára alkati tulajdonsága: szeretett jóízűket beszélgetni. Mikszáth mélyen érzi, hogy az ember a természet része, annak alkotóeleme, szembenéznek egymással, ám ez mélyen függ tőle, titokzatos erők hatnak rá, de gyakran tehetetlen velük szemben s el kell viselnie őket. Ennyi Mikszáth kozmológiája, melyből igazságai következnek. Mindenekelőtt az, hogy az írónak a megismerésre kell törekedni, munkája felfedező, tekintete feltáró jellegű. Az író meg akarja érteni a dolgokat, meglátni az összefüggéseket, „megérezni” az életet. Megérezni és elgondolni, s a megsejtett „igazságokról” a jó kedély elégedettségével hírt adni.
A titkokat csodáknak érzi, és még a bűnt is „megértéssel” szemléli, tudván, hogy az az ember alapvető tulajdonsága, emberi gyengeségének, esendőségének legkirívóbb jegye, és szánandó érte. Mikszáth nem moralista. Író. Tanító, de nem nevelő – feltáró olyan értelemben, hogy új igazságoknak ad nevet és módjával ítélkezik! Ám jó kedélye nem a megbocsátást szolgálja, hanem a létünk elviselhetőségét állítja – ebben él az üzenete. Íróként is az életöröm híve.