Gál Sándor / Feljegyzések elmenőben (2009)

Február 27., péntek. Ma elég sokat dolgoztam, írtam, s másoltam a meglévő szövegeket. Egyféle nyugalmat vagy biztonságérzetet adnak az ilyen napok. Az iméntiekből következik, hogy sikerült előrehaladnom A rák évada elgondolt ötödik tételével.

Ezzel a ciklussal némileg kitágult az egész elképzelt kompozíció, elsősorban tartalmilag, de bizonyára érzelmileg is. Egyetlen dolog fontos az egészben: hogy tartani tudjam az eddigi szintet. Inkább kevesebbet, de jót. Azt hiszem, vannak erre nézvést tartalékaim.
Különben egész nap változékony volt az idő, hó, havas eső, vegyest. De estére oly csodásan kitisztult az égbolt, hogy a holdsarló mellett az egész Holdat kör-ívébe fogta a távoli Nap fénye. Ritka látvány, megérte kimenni, s látni ezt az estéli kristályvalóságot a messzeségben.
Február 28., hétfő.  A legfontosabb mai feljegyeznivaló: délben megkós-toltam a tavaly főzött törkölypálinkát, 52 fokos, és az „új gyomrom” az italt befogadta. Egy újabb lépés a gyógyulás útján.
Március 2., hétfő. Kassán voltunk. Vérvétel, és gyomorröntgen. Úgy lát-szik, a műtét után stabilizálódik az állapotom. Valami kis gyulladáson túl általában rendben volnék. Ám illik óvatosan fogalmazni, hiszen minden megállapítás viszony-lagos. Azonban ha nem rosszabbodik a helyzet, csak egy év múlva kell megismételni ezt a vizsgálatot. Mintát is vettek, s kb. a jövő héten tudjuk meg az eredményt. Most, amikor e sorokat írom, nem érzem magamat valami jól. Nagyon elfáradtam. Holnap megyünk Évikéékhez, kell nekik egy kicsi segítség.
Március 3., kedd. Ma este telefonon értesített Sipos Lajos irodalomtörténész, hogy nekem ítélték az idén a Pulitzer-életműdíjat, 22-én lesz a díj ünnepi átadása Budapesten.
 Március 4., szerda. Délelőtt Szepsiben voltam, az autó papírjait kicserélni. Ronda ködben vezettem, néha szinte megvakított a szürkeség. Ezt követően rendbe tettem a Csillagromok-ciklust. Azt hiszem, jól beleillik A rák évada negyedik tételébe. Túl ezen, több telefon, a jövő heti hosszú utazást készítettem elő. Budapestről is hívtak  Pulitzer-díj-ügyben, ismét elérhetőséget kértek.
Szemetel az eső. Készülődik a tavasz.
 Március 11., szerda. Szombat óta megjártam a Buzita–Veresegyház–Bős utat. Azt is mondhatnám, hogy ez volt szeptember óta a legnagyobb próbatétel számomra, hogy mit, s mennyit bírok el a műtét után. Úgy tűnik – kisebb gondok mellett –,  viselni tudom az ilyen méretű gyűrődéseket is. Várkonyban megkaptam a Vegyes írások példányait – derék, súlyos kötet lett belőle. Ma Kassán voltunk a kórházban. Több a kedvező adat, mint a kedvezőtlen, s ennek örülnöm kellene, s örülök is. Egy gond jelentkezett csak, a jobb szemem jelentősen romlott, s nem tudták megállapítani az okát. Mára ennyi elég is. Fáradt vagyok az írásra.
 Március 12., csütörtök. Ismét Kassa. Délután egy kicsit dolgoztam, met-szettem a szőlőt, de egyvégtében rosszul vagyok, ég a „gyomrom”. És nem látom a kínlódás végét. Az orvosságok se használnak. Holott a vizsgálatok eredményei szerint általában minden rendben van – volna…
 Március 13., péntek. Nagy kirándulást abszolváltam ma. Tornán és Körtvélyesen voltam Szerencsés János főkonzullal és Molnár Palival koszorúzni, márciusra emlékezni. Az egészben az volt – az lett – a legjobb, hogy az egész napot gond nélkül éltem át és meg. Körtvélyesen utoljára jó húsz évvel ezelőtt jártam utoljára. Egyszer, még korábban, ugyanitt, egy vaddisznóhajtásban szép rókát lőttem – futtában, golyóspuskával.
 Március 17., kedd. Tele vagyok újfajta sikerélményekkel! Tegnap azért nem írtam ide semmit, mert az előbb jelzett sikerélmények következtében estére már igen elfáradtam. Tehát: tegnap szőlőt metszettem, a lugast is, ami eddigi elképzeléseimhez mérten nagyon komoly teljesítmény, és korábban nem is számoltam azzal, hogy ezt megpróbálhatom. A tegnap elkezdett munkát azonban ma be is fejeztem. És – ez még a tegnaphoz tartozik – este kimentünk a Rózsásra szalonkázni. Satya egyet elhibázott, de látott még négyet. Én csak egy hosszú csőrűt láttam, gyors repültében, hogy a puskát sem sikerült ráemelnem. Hát ezek a különleges és szép élmények, hiszen az ilyen fizikai teljesítmény még két-három héttel ezelőtt is csak ábrándnak tűnt. Ezzel szemben az írást alaposan elhanyagoltam, de úgy  látszik, A rák évadához mégis összeállt egy tíz részből álló újabb jegyzetsor. Csak be kell táplálni a számítógépbe és elhelyezni a kötet megfelelő részébe. Ma jött a Hitel és a Kortárs. Az előbbi közli A rák évada bevezető versét (jégzajlás láza).   
Fónod Zolival is beszéltem. Az Irodalmi Szemle e havi számában kezdi közölni a 2006-os Naplómat – a teljes szöveget.
 Március 18., szerda. Szeles Sándor-nap. Délután Szepsiben voltunk bevásárolni. Egyébként tegnap estétől elég ramatyul voltam, s csak délutánra szűnt meg a gyomorégés. De most újra kezdődik, s ez megint egy éjszakai kínlódást vetít előre. Félelmetes, hogy fél évvel  a műtét után még mindig ezek a visszatérő bajok kísérnek. Nehezen viselem már a folyamatos bizonytalanságot. Két-három napja, hogy semmit sem dolgoztam. Pontosítok: nem tudtam dolgozni. Elvesznek a napok, elvesznek napjaim. 
 Március 19., csütörtök.  E márciusi délelőtt legemlékezetesebb cselekedete az volt, hogy fára másztam. Itt az ideje az alma- és egyéb gyümölcsfák metszésének, s mert az egyik almafa felső ágait nem értem el a földről, fölmásztam rá azzal az elszánással, hogy csak azért se pottyanok le.  És sikerült lemetszenem a legfelső, felesleges ágakat is. Aztán baj nélkül földet értem. Az azonban tény, hogy a fára mászást követően egy ideig remegtek a lábaim, s a hasizmaim is tudatták, hogy vannak. Ebéd előtt ezt követően, megittam fél kupica törkölyt, s nagy megelégedésemre az új gyomrom csak egy kicsit tiltakozott. Délután pedig még írtam az Irodalmi Szemle-ankéthoz pár fejezetet, és egy darabot felástam a kertből. Az egész napom így hasznosan telt el, bár délután, meg most is rendetlenkedik a gyomrom – ég, és löki fel az epe keserű levét. Nagyon kellemetlen, és nagyon idegesítő, hogy ezek a tünetek folyamatosan visszatérnek. Riaszt az előttem lévő éjszaka…
Március 20., péntek. Már régen tavasznak kellene lenni, de valahol elaludt a tavasztündér. Mivel a napforduló idején már ezt-azt elvetettem, ma, a bolond északi szélben, elduggattam vagy húsz, jövőbeni hagymácskát. Hogy aztán mikor bújnak elő, az az ő dolguk. Ezen kívül alig csináltam valamit. Főztem, mert Évusék jönnek, mi pedig holnap délután hozzájuk költözünk, mert vasárnap délelőtt időben oda kell érni a Pulitzer-díj átadására-átvételére.
 Még tegnapról: A Berzsenyi Társaság meghívott május közepére Fonyódra, ahol előadást kellene tartanom a magyar irodalom egységéről és különbözőségéről. Valamit a létező nemlétezőről! Nem a felmondandó a gond, hanem az oda- s viszszaút. Hogy szabad-e nekivágnom egy ilyen utazásnak egyedül…
 Március 22., vasárnap. Átvettem Budapesten a Pulitzer-életműdíjat. Kellemes délután volt.
 Március 25., szerda. Az udvari nagytakarítás napja. Bokorvágás, favágás, a tavalyi építkezés törmelékének az eltakarítása. Estére, ennek következtében, az udvar egyik fele tisztább és szellősebb lett. A garázs feletti részt a jövő héten tisztítjuk meg. Valami keveset délelőtt is dolgoztam. Dobos Laci hívott, gratulált a díjhoz, meg beszélt a Szabad Újság új helyzetéről, arról, hogy valamilyen formában esetleg dolgozhatnék a lapba.  Majd meglátom, hogy mit és miként tudnék vállalni. Ezen még gondolkodnom kell, mert a folyamatos publikálás folyamatos munkát kíván, és ma még bizonytalan vagyok benne, hogy jelenlegi állapotomban ez meg-oldható volna-e? Más oldalról: publikálnivaló volna, ha nem is a napi vagy a heti politikai és társadalmi zajlással közeli összefüggésekben. Esetleg megpróbálom, s ha nem megy, abbahagyom. Ahogy most a naplóírást is…
Március 26., csütörtök. Régen azt tartották felénk, hogy aki fát ültet, az abban a reményben végzi azt, hogy a gyümölcsét is megízlelheti. Vagyis van a faültető előtt valamiféle jövő. Ma két facsemetét – egy kajszit és egy cseresznyét – ültettem a tegnap kivágottak helyére. Hogy megérem-e virágzásukat, megkóstolhatom-e gyümölcsüket, nem tudom. Valójában nem is érdekel, de mégis: jó volna látni a cseresznye virágba borulását meg a barackfáét is, s hallgatni a virágok között röpködő méhek zümmögését. Ezenkívül megmetszettem a rózsabokrokat  és félig-meddig a Búcsról hozott nyári – „magántermő” – almát is. A létrán való állás, s az ágak lefűrészelése-metszése alaposan elfárasztott. Egyébként egész délelőtt havazott.
Március 27.,  péntek. Az Eurosport kerékpárversenyt közvetített. A riporter a start után a következőket közölte: „Huszonnégyen indultak, s az lesz a győztes, aki  e l s ő n e k  ér be a célba.” Hát nem csodálatos?! Ennél csak az lenne a különösebb, ha például a hetedik befutó nyerné meg a versenyt…
   Túl ezen: délelőtt Kassán orvosi ellenőrzés, elvben rendben van velem és bennem minden. Délután befejeztem az almafák metszését. A létrán állás bizony még fárasztó. Közben pedig az írást mintha elfelejtettem volna. Lehet, hogy nincs miről írnom?
 Március 30., hétfő. Délután Évus hívott: Dénes unokánk ma saját lábára állt, vagyis járni kezdett. Még nincs egyéves az „éhes Dénes”, és már jár!
Ezzel szemben én egyvégtében lustálkodom. Pontosabban: délelőtt Szepsiben voltam, délután pedig az Irodalmi Szemle készülő ankétjához körmöltem a még hiányzó válaszokat. Ha lesz erő bennem, holnap az egészet bemásolom a gépbe.
 Április 7., kedd. Mintha magamtól távolodnék, mintha a gondolatok is elhagynának. Nem érzem, hogy a létezésemnek még van valamilyen értelmes célja. Tudom, hogy leírni ilyet nem egyéb a pillanat elbizonytalanodásánál; valamiféle gyengeség lehet, talán tudtakihagyás. De mit tegyek, ha most és itt, ezt érzem?! Ezt a lehetetlen, elém tornyosuló sötétséget. Az éjszaka tömény, átláthatatlan sötétségét. Két-három napja ezzel a reménytelenséggel birkózom, egy verssel, vagy egy versben, amely ezt az értelmetlenséget vagy kilátástalanságot fogná egybe… És ettől az egésztől nem érzem jól magamat, csupa zaklatottság, rianások, fájdalmak hullámverései követik egymást egy belső térben, amelynek kiterjedését – magasságát, mély-ségét – nem tudom egybefogni.
 Késő éjszaka van, fájdalmasan késő éjszaka…
 Április 8., szerda. Reggel beautóztam Szepsibe, a húsvét előtti vásárlásokat befejezni. Aztán pedig a nagyidai pneuszervizben lecseréltettem az autókról a téli gumikat. Vagyis csupa fontos dolgot végeztem el, amelyek elodázhatatlanok és racionálisak. Ezzel szemben egy betűt se írtam – az ittenieken kívül –, ami ugye egyértelműen nem jelentős teljesítménye a napomnak. Ámbár – ki tudja?
    Az azonban mindenképpen följegyzendő, hogy a borsó kikelt, zöld ikersorai azt jelzik, hogy munkámnak van – lesz – értelme. És a hagyma is kidugta a földből zöld lándzsáit. Ebből pedig az a következtetés vonható le, hogy a növények mind optimisták – hisznek a mindenkori megújulásban!
 Április 10., péntek. Nagypéntek délutánja egy kis vihart – és esőt hozott, amire igen nagy szükségünk volt már. Mégpedig azért, hogy a minap kiszórt fűmag megkapaszkodjon és kikeljen. A ház rekonstrukciója után ugyanis a ház mögötti területről a fű teljesen kipusztult, hát ezt kellett pótolni, s ehhez kellett a ma délutáni égi áldás. Különben egész nap dolgoztunk, így mostanra úgy-ahogy rend van kint és idebent is. Jöhet a „rendes föltámadás” ünnepe. (…) Ide még valami fontosat le akartam jegyezni, de az a „valami” teljesen eltűnt a fejemből. Meglehet, azért, mert nem is volt olyan fontos. De mégis előkeveredett a leírandó: kivirágzott az őszibarackfánk. Gyönyörű, hamvas virágok ülnek a vékony ágakon… Ez talán az ötödik kísérletem, hogy őszibarackot neveljek a kertben. A mostani – igazi búcsi fajta – talán megmarad és gyümölcsöt is hoz. Kíváncsian várom, milyen lesz a termése, s hogy beérik-e?!
 Április 12., vasárnap. Hogy megszürkült az egykori ünnep, a Költészet Napja! Tegnap egy rövid híradás szólt  róla, és József Attila A Dunánál című verse.
    Ma pedig húsvét vasárnapja, a föltámadás ünnepe. Igazi szépséggel köszöntött: kivirágzott a korai cseresznye, sűrű, hófehér özönnel, akárha december hava borította volna be a fát.
 Itt az ablakommal szemben pedig a hazatért gólyapár nekilátott a tél megrongálta fészek tatarozásának. Az egyik birtokos most is ott áll, behúzott nyakkal a fészek közepén, a szakadó esőben.