Szemle

Zátonyok árnyai
 Bodor Ádám Az utolsó szénégetők című kötetéről 

Magyar Hírlap, amely aztán kialakítja a maga központi szerepkörét.)
  9 Angyal Béla: Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–1936. Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó, Somorja–Dunaszerdahely, 2004, 167–170. /Fontes Historiae Hungarorum 1 

10 Peéry Rezső: Föld, fogadd be… Arkauer István emlékére. In: A Toldy-kör évkönyve 1940. A választmány megbízásából szerkesztette: Császár István. Toldy Kör, Bratislava-Pozsony, [1940] 115–116.
11 A kör történetéhez főképp Tamás Lajos könyvének vonatkozó fejezeteit használtam föl (Tamás Lajos: A Toldy Kör története 1906–1935. Toldy Kör, 1938, 41–49.). A külön nem hivatkozott adatok is innen származnak. A szerző egyébként fölhasználta a Híradónak a Toldy Körre vonatkozó közleményeit (másrészt a napilapban sokszor a körtől kapott adatok szerepeltek).
12 Uo., 41.
13 Lásd például Szüllő Géza megjegyzését: „A keresztényszocialista párt meg volt az államfordulat előtt Szlovenszkon. Itt nyugaton beszervezte azt Giesswein győri kanonok, keleten pedig Fischer-Colbrie püspök.” (Szüllő Géza leveléből idézi: Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938. Fórum Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó, Galánta–Dunaszerdahely, 2002. /Nostra Tempora/, 262.
14 Tamás Lajos: A Toldy Kör története, i. m., 45.
15 Uo., 46–47.
16 Uo., 47.
17 Uo.
18 Uo., 48.
19 Uo.
20 Uo., 49.
Egy életmű gazdagságára utal, ha a szerző többtucatnyi remek kisprózája évtizedeken keresztül heverhet poros szerkesztőségi archívumokban, könyvtárak homályos zugai-ban, illetve szerkesztők emlékezetének a mélyén, félig-meddig elfeledve. Kivált, ha egy olyan sokat emlegetett szerzőről van szó, mint amilyen Bodor Ádám. Sokat emlegetett, valamelyest mintha mégis „ködlovagja” lenne a mai magyar irodalomnak: bár a Sinistra körzet és Az érsek látogatása jelentőségét senki nem vonja kétségbe, Bodor Ádámot kevésbé gyakran szokták a magyar próza megújítói között emlegetni, mint más kortársait. Talán „rejtőzködő” természetének tudható be mindez, ahogy az is, hogy a most megjelent kötetének tárcái majd harminc évig „rejtőzködhettek”, míg újra fel nem fedezték és kötetbe nem rendezték őket.
A Magvető gondozásában, Az utolsó szénégetők címmel megjelent kötet szövegei a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, valamikor a Milyen is egy hágó? és a Zangezur hegység című novelláskötetek megjelenésének idején keletkeztek, az Utunk című kolozsvári folyóiratban, a Helikon elődjében jelentek meg, és, mint a fülszöveg beszámol róla, 2006-ig senki nem foglalkozott velük („lappangtak”, ahogy Báthori Csaba fogalmaz az ÉS-ben), ekkor kezdte őket újra közölni előbb a Székelyföld, a 2000, majd az Élet és Irodalom. Az ÉS hasábjain éveken keresztül követhettük a prózai ínyencfalatokat a ret-rospekt címre keresztelt rovatban: egyes darabokban valóban felfedezni valamiféle nosztalgikus ábrándokra ürügyet szolgáltató hangulatokat, korántsem azonban a-zok elavultsága folytán. (Aki csak utólag bukkant rá Báthori Csaba szövegére, a-mely 2007. június 1-jén jelent meg az ÉS-ben, bevezetvén a Bodor Ádám-tárcasorozatot, mint e sorok írója is, értetlenül állhatott a kéthetente napvilágot látó, dátummal ellátott cikkek előtt. Az ÉS-beli sorozat 2010 februárjában ért véget, s az utolsó szöveg alatt olvashatunk egy rövid felvilágosítást a tárcák eredetéről – minden-esetre ezeknek az írásoknak a sorsa is hamisítatlanul Bodor Ádám-i történet.) Néhány szóban talán érdemes kitérni rá, hogy az ÉS-ben közölt sorozat szövegei nem teljesen egyeznek meg a kötetben megjelentekkel. Van, ami a kötetből kimaradt (Rövid áttekintés; A déli rakpart; A rozsomákok; A tűznek égnie kell; Egy konyha; A szeretet hatalma; Egy szemtanú; A becserkészés örömei; Egy üdítőital forrásvidéke; Beszélgetés a rovarokról; Szülővárosok; Idegenben; A jereváni állatkertben; Rövid belepillantás), van, amit a lapban nem közöltek újra, a kötetben azonban benne van (pontosabban: nem az ÉS-ben közölték őket újra: A Monbijou utca; A télapó felesége és A mesterség arca a 2000 című folyóiratban láttak napvilágot), s vannak szövegek, amelyekre alig ismerni rá (az egyik legmarkánsabb példa erre a kategóriára az a szöveg, amely az ÉS-ben Mater dolorosa, a kötetben pedig Mater immaculata címmel jelent meg, s a kötetben megjelent változat érdekes módon kibővített a lapban megjelenthez képest: egy-egy szó vagy egy-egy egész mondat beszúrva, s bizonyos jelzők, igék megváltoztatva). Az inkább karcsú, mint vaskos tárcakötetbe végül ötvenhat kispróza került. Izgalmas kérdés, vajon miféle ok vagy szándék állhat ezen eltérések mögött (különösen furcsa egyes szövegek bővülésének esete, hiszen az egyik legszűkszavúbb írónkról van szó); egyes esetekben nyilván azért nem jelent meg a történet a gyűjteményben, mert novellaalakban szerepel a szerző más könyveiben (pl. az Egy konyha című írás, amely Konyhatitok címmel legutóbb a Vissza a fülesbagolyhoz című gyűjteményben látott napvilágot, 2003-ban), ez a feltételezés azonban könnyen megcáfolható, hiszen találunk Az utolsó szénégetőkben olyan tárcanovellát is, amely majdnem ugyanebben a formában fellelhető valamelyik korábbi Bodor Ádám-kötetben (Álom, hideg szobában – vö. Prikulicsok, Vissza a fülesbagolyhoz). Azért is nehéz azonban eligazodni ezek-nek a szövegeknek az útvesztőiben, mert Bodor Ádám állandóan variálja az egyes szövegeket, vissza-visszatér az egyes képekhez, epizódokhoz, fordulatokhoz, újraír, átír, javít, cserél, behelyettesít. A végeredmény egy áttekinthetetlenségében is jól ismert világ, amelybe a gyakorlott Bodor Ádám-olvasó mindig örömmel veti bele magát.
Ezekből a történetekből sem hiányoz-hatnak a legendás Bodor Ádám-i alakok: Menyhárt doktor, Weisz Gizella, Emerik és Amirás, Zoltán Mazakján és a többiek; nem hiányozhatnak a jól ismert közép-kelet-európai tájak, legyen szó erdélyi falvak-ról vagy szlovákiai országutakról, de a jóval egzotikusabb tájak sem, elsősorban a Kaukázus hegyei. Valamikor az ötvenes é-vek nyomasztó kelet-európai csendjét hall-gatjuk, máskor a berlini metróalagutak mélyén bóklászunk. Pillanatfelvételeket láthatunk, a Vörös tér egy téli éjszakán („Olyan, mint az 1950-es orosz tankönyvben a Krasznaja Ploscsagy című lecke fölött a rajzon, csak itt minden más helyen áll; a valóság az előkép negatívja” – Egy asszony átment a téren), vagy a kocsárdi vasútállomáson megpihenő, iszogató télapó a szenes vasalókkal üzletelő feleségével (A télapó felesége): roncsolt képek, homályosak, épp hogy kivehető egy-egy elmosódott részlet. Bodor Ádám továbbviszi a hemingwayi módszert, mely szerint az írónak a történetből elég a jéghegy csúcsát feltárnia: ő csak a felszín alatt meghúzódó zátonyok árnyékát mutatja meg, a többit az olvasóra bízza. A szűkszavúság a szokottnál is jobban érvényesülhet ezekben a tárcanovellákban, hiszen itt szükségszerűen rövidre fogott szövegekről van szó. A sűrítés persze nem okoz gondot Bodor Ádámnak, ezt élvezi a legjobban – s élvezheti az olvasó is, hiszen ez a fajta sűrítés különösen eredeti humor forrása. Elég csak a kötet első szövegének (A szeszgyár tűzfala) emlékezetes párbeszédét idézni: „A málna jót tesz a csontoknak, suttogta. Ezt honnan veszed, suttogta Zsuzsanna-Annamária. Egy Harkály nevű barátom mondta, suttogta Princz Tóni. Harkály! Az meg miféle név?, suttogta Zsuzsanna-Annamária. Madárnév, suttogta Princz Tóni.” A szerző tehát egyrészt sűrít, másrészt azonban szándékosan terjengőssé teszi a szöveget a fur-csa nevekkel és ismétlésekkel, olyan kont-rasztot teremtve, amely kibillent, meghökkent, megállásra késztet, újragondolkodtat.
Nem ez azonban az egyetlen különös Bodor Ádám-i módszer. „Az írások takarékosan bánnak ugyan a történetek adagolásával, stílusuk azonban meglehetősen költői, választékos, és főleg természetleírásaiban árnyalatos, jelzőkben sem fukar” – írja a tárcákról Báthori Csaba. A költőiség szokatlannak mondható egy minimalista prózaíró esetében, Bodor Ádám eszköztárából azonban nem hiányzik a líraiság, ami hozzájárul egyedi és összetéveszt-hetetlen hangjához; s ez a líraiság gyakran romantizáló és misztikus epizódokban csúcsosodik ki. (A jellegzetes Bodor Á-dám-i nevek közül is kitűnik „Tengerszem Éva” – Ewa Morskie Oko neve, amely mintha egy népmesét idézne.) Érdemes hosszabban idézni A Szevan-tó közelében című tárcanovellából: „Meglett férfiemberek néha végzetes eltökéltséggel kiülnek egy ilyen hatalmas tóra néző hegyvállra csak úgy szemlélődni. Lebegni szeretnének. Táplálékot nem vesznek magukhoz, csak kevés vajjal ízesített teát, és végtelen türelemmel várják, hogy elrenyhült testüket átjárja a hegyi levegő. Nagy ritkán aztán, úgy harminc-, negyvenévnyi várakozás után megtörténhet, hogy egy-egy ilyen erősen lefogyott férfiember teste pusztán az erős akarástól a levegőbe emelkedik, és felhő módjára lebegve lassan elúszik az ormok fölött. Láttak ilyen hátukon repülő elmélyült embereket Kasmírban a Wular-tó fölött, még inkább odabenn a Jamdrog Cso és a Panggok Cso környékén. Bizonyára egy ilyen hatalmas magashegyi tó átrepülése a különleges türelemmel szerzett képesség próbaköve, s a kockázat mindig rette-netes: elég egy kósza gondolat, amely az akarás folytonosságát megbontja, s ezek az úszni rendszerint nem tudó, földi dolgokban járatlan személyek egyszerű csobbanással tűnnek el örökre.” A szerző miszticizmus iránti vonzódása azokban a szövegekben is megfigyelhető, amelyek primitív babonákat, népi hiedelmeket dolgoznak fel egyedülálló minimalizmussal, afféle modern balladákként (Megbocsátás; Erdei áldás). Ezekben a történetekben mintha – a minimalizmustól meglehetősen távol álló – Krúdy Gyula hangja és hagyománya kö-szönne vissza. A hasonlóság valószínűleg annak tudható be, hogy Bodor Ádám, épp, ahogy annak idején Krúdy, letűnt világok ábrázolója: elfeledett időket avat valóságossá fikciója által. S mivel máshol aligha olvashatunk a szénégetők babonáiról vagy a játékfestők hétköznapjairól, Bodor Ádám pótolhatatlanságához nem fér kétség.
Valószínűleg a leggyakoribb kérdés, amit Az utolsó szénégetők kapcsán feltesznek majd, az lesz, vajon eléri-e ez a kötet a szerző korábbi, jelentős novellásköteteinek színvonalát? Maga Bodor Ádám is kétkedve nyilatkozott a tárcákról a 2000-ben: „Jómagam kissé bizonytalanul találkozom újra ezekkel a félig-meddig kitagadott darabokkal” – írta. Véleményem szerint a zsurnalisztikusabb hangvételű darabok jól megférnek ebben a kötetben azokkal a szövegekkel, amelyek a „komolyabb” novelláskötetekben való megjelenés követelményeinek is megfeleltek. Kiváló kedvcsinálók ezek a nagyobb lélegzetű írásokhoz, és új oldaláról mutatják be a kortárs magyar irodalom e nagy rejtőzködőjét.
(Magvető, Budapest, 2010)

SZALAY ZOLTÁN 

A sokszínű diktatúrák
 Tompa Anna A hóhér háza című regényéről 

Tompa Andrea első regénye, A hóhér háza egy laza szerkezetbe bújtatott Bildungsroman. A regény a felnőtt világ kü-szöbén álló lány szemével láttatja a felnőtté válás extrém állapotának a feszültségét. Az elbeszélő finom távolságtartása ugyanakkor szabadságot és levegőt visz a szövegbe, és enyhít ezen a feszültségen. Az elbeszélő lencséjén áteresztett családi krónika és a lány személyes történetei akár Alabama államban, akár, mint A hóhér házában, a ceausescui nemzetiszocialista diktatúra díszletei között játszódnak, a felnőtté válás nem eleve elrendelt sikeréről tanúskodnak. Inkább azokról a ve-szélyekről, amelyekkel az az ember, aki meg mer történni e világban, maradéktalanul szembesül. Ámbár a kiadó állás-pontja is világos, amikor a fülszövegben és a könyv hátlapján a fenti általános vo-natkoztatást mellőzve, a Ceausescu poli-tikai rendszerét idéző részletet emeli ki, vagyis a regény történelmi beágyazottságát, mivel ezt a regényt a személyes múltnál piacképesebb termékként szeretné bemutatni.
Más kérdés viszont, hogy a Ceausescu-féle diktatúra jellege önmagában is érdek-lődésre tarthat számot, főleg azok körében, akik más diktatúrákban nőttek fel: a szovjetben, a kelet-németben, vagy akár ugyanannak a diktatúrának a különböző korszakaiban. És mivel még szép számmal élnek diktatúrákat megélt emberek, a regényben megjelenített viszonyok és reáliák különösen érdekesek számukra. A gonosz a jónál sokkal változatosabb (és egyben érdekesebb is) – írta Joszif Brod-szkij egyik esszéjében. (Mivel a regény eddig csak magyar nyelven jelent meg, csupán a különböző diktatúrákat megélt magyar nyelvű olvasók körében mehet végbe a diktatúrák egymásra vetítése.) Azokban az olvasókban, akik a regényben megjelenített korszakban a Szovjetunióban kamaszodtak, önkéntelenül is elindul az egybevetés kényszere: Kolozsváron a gyerekek énekelhettek a templomban, imaházban? Volt valami beazonosítást szolgáló szám az egyenruhájukon? Lehetett választani olyan dolgozati témát, amely egy antik istenről szólt? (Az antik istenek erősen ellenálltak a szovjet tudományszerű ideológiának, ezért a Szovjet-unióban például nem lehetett róluk dolgozatot írni.) A nemzeti ünnepek alkalmából a stadionokban a gyerektestekből összeállított minta a diktátor arca volt? E rövid írás szerzőjének az édesanyja koreográfusként vett részt az alakzatok megtervezésében, ezért a minták papírra vetett formában is hozzáférhetőek voltak számára. A mi szovjet ünnepi alakzataink soha sem ábrázoltak arcot, hanem csak egymásba átcsúszó elvont mintákat vagy szövegeket. Hiszen a Szovjetunió diktátorai akkortájt már kihaltak, noha a diktátorokról levált és kollektív szorongássá kövült diktatúra továbbra is ott lebegett a levegő-ben. Az élet abszurditásának az ábrázolása abban nyer értelmet, hogy egyrészt felszabadítóan hat az olvasóra, másrészt azt a nem alaptalan sejtelmet ébreszti benne, hogy az abszurdum sokkal gyakoribb jelenség, mint ahogy azt hisszük.
A diktatúrák megteremtik a saját nyelvezetüket, és az egyik lehetséges választ-ható út, hogy az író a diktatúra nyelvének anyagából építse fel a regényét, olyan szovjet/orosz írókhoz hasonlóan, hogy a legkiválóbbakat említsük, mint Andrej Platonov vagy Vlagyimir Szorokin. A má-sik lehetséges út, hogy az író egy saját nyelv kialakításának útján indul el, és ez az út még nyitva állt a szovjet diktatúra első évtizedeiben alkotó írók esetében, olyanoknál például, mint Andrej Belij vagy Alekszej Remizov. A Ceausescu-féle diktatúra nem arra ösztökélte a szerzőt, hogy A hóhér házában az elnyomás nyelvét vegye alapul, hanem a szerző a saját nyelv megteremtésének irányába indult el. Amiből az is kitűnik, hogy a Ceausescu-féle diktatúrának nem volt oly mértékben totális nyelvezete, mint a szovjetnek, másrészt nem a magyar nyelv volt az elsődleges terepe. Formai szempontból nézve Tompa Andrea regényében a sajátos központozás megszünteti a szöveg tisztán áttetsző, tartalomközvetítő szerepét, az olvasó a befogadásnak ezen a szintjén, az orosz formalizmust idézve, ellenállásba ütközik, amely növeli a regény szövegének tapinthatóságát. Az óriásmondatok használata ebben a regényben párhuzamba hozható azzal a tartalmi elemmel is, hogy a lány a futást választja a túlélés eszközeként. A futás az emberen átgázoló élet feldolgozásának eszközeként hasonló szerepet tölt be, mint az alkohol, drog vagy a promiszkuitás, csupán kevésbé romboló. Ugyanakkor, mivel a futás végeredményben nem csökkenti, hanem növeli az ember állóképességét, a túlélés lehetséges eszközei közül mégis az alkotáshoz és a szublimációhoz áll közelebb.
A lány intellektuális, érzelmi és testi érésének az ábrázolásából kitűnik, hogy a Ceausescu-diktatúra a szovjethez képest az egyénre, ebben a vonatkozásban is, ha úgy tetszik, megint csak kevésbé totálisan telepedett rá. Az ártatlanság elvesztését egyfajta humorral ábrázolja a szerző: nem aktusként, hanem barátságos és érdekes, időben kiterjedő folyamatként jeleníti meg, olyan folyamatként, amelyet a másikkal folytatott beszélgetés szellemi hozadéka kísér végig. Talán a humor volt a leginkább idegen eleme a szovjet – ha létezett olyan – erotikának.
Összegzésképpen elmondható, hogy a regény fontos érdemei közé tartozik, hogy egy kulturálisan periferikus és lokális helyzetben megfogant történetet a szerző – a felnőtté válás mindenkit érintő ábrázolásán keresztül – képes egyetemes problémává fordítani. Másfelől pedig az, hogy a Ceausescu-féle diktatúra jellegzetességein, egyedi elnyomó rendszerének az ábrázolásán keresztül a regény a diktatúra gyakran kiüresedő fogalmát telíti meg konkrét történelmi helyzethez kötődő tartalommal.
(Kalligram, Pozsony, 2010)

Érzelemmentes övezet
 Szerhij Zsadan Depeche Mode című regényéről

A harmincas éveinek közepén járó, ukrán származású Szerhij Zsadan, aki hazájában nemzedéke legnépszerűbb alkotója, legújabb regényében, a Depeche Mode címet viselő művében, e sokatmondó címmel ellentétben, egyáltalán nem a mára már kultikusnak számító ír együttes történetét vagy zenei pályafutását tárja elénk. A zenekar létrejötte és sorsa ugyanis csak betéttörténetként van jelen a cselekményben, amely nem más, mint egy abszurd, már-már szür-reálisba hajló „látlelet” a rendszerváltás körüli Kelet-Ukrajna életéből – mégpedig a tizenkilenc éves „főhősök” szemszögéből. S a „főhősök” kifejezést nem véletlenül tettem idézőjelbe: a történet ugyanis olyan félig felnőtt srácokról szól, akik a körülöttük észlelhető, mindenféle szempontból önmagából kifordult világban nemcsak, hogy nem találják a helyüket, hanem mintha félig tudatosan, félig tudattalanul – identitáskeresésüket, s felnőtté válásukat elodázandó – nem is akarnák azt megtalálni. Mintha abban a világban, ahol ők élnek, nem is lenne szükség emberekre, főleg nem személyiségekre, s pláne nem hősökre. Személytelen tengés-lengésükhöz pedig tökéletes „segítséget” nyújt állandó alkohol- és drogfogyasztásuk, mint az egyetlen értelmesnek beállított tevékenység.
Ha ugyanis ideig-óráig van is munkájuk, annak elvégzését két-három nap után ellehetetleníti a vodka, s ha a munka nem kábítószer-csempészet, akkor a legcsekélyebb érdeklődést sem váltja ki belőlük. Érdeklődésük ez irányú beszűkülése pedig teljességgel rányomja a bélyegét a kapcsolataikra is. Ha vannak is kapcsolataik, azok kizárólag látszatkötődések: minthabarátságok, s csak testi élvezeten alapuló „szerelmi” viszonyok.
Ebben a delíriumos, mindenfajta nemes érzelmektől mentes szubkultúrában így nem véletlen, hogy az alakok sajátos beszélő neveket viselnek, amely nevekből kitűnik az emberi élet értékeinek teljes hiánya, illetve azok ösztönszintre való lealacsonyítása. Az egyik ilyen szereplő például a Kutya Pavlov nevet viseli, amelyből azonnal a híres Pavlov kutyájára asszociálhatunk, hiszen Kutya Pavlovnak a kísérleti állathoz hasonlóan szintén kiváló a feltételes reflexe: kizárólag a vodkára és a marihuánára reagál. S aki épp e reflexéből kifolyólag szó szerint egy kutya tulajdonságait viseli magán, amikor a piát egyenesen „kiszimatolja”.
A létezés személytelenségét, elállatiasodott, sőt, állati szint alá süllyedését pedig még tovább fokozza egy másik alak, nevezett Karburátor szerepeltetése, akinek már állatnév, s ezáltal állati tulajdonság sem jutott, csupán egy mindenki számára semmit-mondó alkatrész neve. S a lét abszurditását fokozandó, Kutyának, valamint egy-két szintén vegetáló társának az a „komoly” feladat jut, hogy ennek az elveszett, tárgyiasult alaknak a kutatására induljon, azért, hogy Karburátort mostohaapja temetésére időben előkerítse. Csakhogy ilyen körülmények között ez a sehová sem vezető, delíriumos utazás sem szolgál mást, mint a pikareszk regény műfajának végletekig történő kifordítását. Ahol a végcél egyre elérhetetlenebbé válik, s ahol az utazás egyik „állomásán” a közös barátnőről, Maruszjáról is kiderül, hogy ezer másik lánnyal lehetne helyettesíteni, hiszen nem tűnik másnak, mint lecserélhető, egyszer használatos műanyag babának.
Persze mindehhez a látszatléthez ezek a furcsa alakok azért mégis megpróbálnak maguknak valamilyen ideológiát gyártani. Hiszen az 1990-es évek elejének Kelet-Ukrajnájában ők azok, akik úgy érzik magukat, „mint egy folyó, amelyik saját folyásirányával szembe folyik”, azaz olyanoknak, akik apáik egykori kommunista eszméje és létmódja ellen lázadnak. Csakhogy személyiség és eredeti ötletek hiányában ez a lázadás sem vezet máshová, csak a marxista vagy épp a sztahanovista elvek „újfajta” lehetőségeinek mérlegeléséhez – amelynek csúcspontja Molotov szobrának Maruszja általi magához ölelése –, vagyis egyfajta megszüntetve megőrző, terméketlen „agyaláshoz”. Valamint a felnőtté válás, s az ezzel járó felelősségvállalás mindenféle kerüléséhez.
Mindeközben titokban, illetve félig be-vallottan lázadásuk közepette ők is vágynak a normális életre, s benne főleg az apai, a szeretettel övezett apai figyelemre. S ez irányú vágyuk tükröződik a mű címéül szolgáló betéttörténetben felvázolt, a Depeche Mode frontemberének, Dave-nek a sorsa iránti különleges figyelmükben. A fiatalok egy rádióműsorból értesülnek arról, hogy Dave nagyon korán elvesztette az édesapját, így az apai figyelem hiánya nála is meghatározó volt, s ennek híján ő is hamar a drogokhoz fordult. Csakhogy közben neki a zenéje által még-iscsak sikerült létrehoznia valami maradandót, valami egészen különlegeset, addig nem létezőt. Kelet-Ukrajnában, ebben az érzelemmentes övezetben, a lét és nemlét határán viszont mindez lehetetlen: a zenei adást közvetítő konferanszié, akinek hozzá nem értését, tökéletes közegbe simulását jól mutatja, hogy a szerkesztőktől kapott angol szöveget is csak „ferdíteni”, nem pedig fordítani tudja, szintén kiválóan érzékelteti az ukrán létfolyóval szembefolyó fiatalok lehetetlen helyzetét, ahol még a rádióban sem kellenek értéket közvetítő egyéniségek. Csak bábfigurákra van szükség, akiknek személytelensége – az egymást váltó történelmi korszakoktól és ideológiáktól teljesen függetlenül – százötven éve, a szintén ukrán származású klasszikus, Gogol alkotásai óta mintha mit sem változott volna.
(Európa Kiadó, Budapest, 2010)

GYÜRKY KATALIN