Alabán Ferenc: A hungarológia irányai / Eredmények és értelmezések
Fogalmi vonzatok
Már az elején szükséges jeleznünk, hogy a hungarológia nem valamiféle állandó és stabil paraméterekkel rendelkező, változatlan „diszciplína”, amelynek lényegét egyszer és mindenkorra lehetséges megfogalmazni, esetleg újból és újból mozgásba lendíteni. A szakmai körök és a vele foglalkozók másképpen közelítik meg, fogalmazzák meg tartalmi és szervezeti részeit. Nincs mindenki számára elfogadott hungarológiafogalom tehát, s amikor az a kiindulópont érvényesül, miszerint előbb meg kell határozni a hungarológia fogalmát, majd ehhez kell rendelni az intézmé-nyeket, ki kell tűzni az egyes feladatokat és létrehozni a szervezeti egységeket, bizonyára nem jól járnak el az illetékesek. Azért lehet ab ovo hibás ez a módszer és kiindulópont, mert egy fogalom meghatározása mindig csak teoretikus szinten marad, és nem hozhat létre a gyakorlattal összekapcsolható érvényes hungarológiafogalmat. Másrészt, a fogalom feladatokkal való rendszeres, konkrét összekötése sem hozhatja meg annak elfogadható, komplex definiálását, mivel nem rendszerezi az általános ismérveket.
A kezdeti, legrégebbi definíciók és értelmezések következtében a történelmi fogalomhasználat is különbözőképpen alakult: az egyik felfogás a magyar tudomány és kultúra külföldi terjesztésének egészét besorolja a hungarológia tárgykörébe, a másik szerint csupán a magyar filológia és leginkább annak egy része, a magyar nyelv mint idegen nyelv oktatása tartozik a hungarológiába. Anélkül, hogy itt és most részletekbe bocsátkoznánk, elvi szinten megállapítható, hogy a hungarológia definíciója többször átalakult, kimutatható és megállapítható, mit jelentett fejlődésé-nek különböző szakaszaiban, milyen diszciplínákat fogott össze, hogyan korszerűsödtek módszerei és eszközrendszere, hogyan tudta hatékonyan segíteni a magyar-ságkép hazai és külföldi formálását.
Ha csupán az utóbbi évtizedek hungarológiafogalmáról, annak tartalmáról és kiterjedéséről folyó vitákra, illetve az ezekkel kapcsolatos definíciókra tekintünk, könnyen megállapíthatjuk, hogy a mindennapi „hungarológia-tevékenység” is szükségessé tette egy olyan gyakorlati jellegű fogalom elfogadását/elfogadtatását, amely elsősorban orientációt jelentett a létrehozott intézményrendszer számára. Ennek a fogalom-kialakításnak az előzménye, előkészítője volt a Klaniczay Tibor által, még a 20. század hetvenes éveiben született meghatározás, mely szerint „a hungarológia a magyarságnak, mint etnikumnak, mint nemzetnek, mint történelmi utat bejárt társadalomnak, mint nyelvnek és mint sajátos civilizációnak a kutatását, az e területekre vonatkozó tudományos ismeretek oktatását és megismertetését jelenti külföldön”1. Az ebben az értelemben használt hungarológia a külföldi hungarológiai oktatás és kutatás szerepkörét hangsúlyozza, amely néhány évvel később a budapesti művelődési tárca feladatkörébe is bekerült. Ennélfogva a 20. század hetvenes és nyolcvanas éveiben kidolgozott koncepciók – értelemszerűen – elsősorban a gyakorlati célzatú fogalom-meghatározást tartották fontosnak, mely szerint „a hungarológia olyan tudományos alapokra épülő komplex tevékenység, multidiszciplináris együttes, tantárgy, amely a magyarságra, annak anyagi-szellemi kultúrájára, természeti és társadalmi körülményeire, illetve ezek történelmére és jelenére vonatkozó tudományos szakismereteket ölel fel”.2 E megközelítés szellemében és eredmé-nyeként a hungarológia oktatásával és kutatásával foglalkozó szervezeti és intézményrendszer már az előzőekben létrejött, mint például a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Magyar Lektori Központ, a Nemzetközi Előkészítő Intézet. A fejlődéssel párhuzamosan a hungarológia fogalma és a külföldi kapcsolatok is jelentősen kiszélesedtek, s mindez természetszerűen vetette fel a további fejlesztési koncepciók újabb irányultságát és igényét. 2000-től számítva, elsősorban a Nemzetközi Hungarológiai Központ által Hungarológia az ezredfordulón címmel rendezett vendégoktatói konferencia hatására is nyilvánvalóvá vált a felismerés: a hungarológia művelése nem csupán „magyar belügy”, és hogy a külföldön élő magyar és nem magyar származású, magyar és nem magyar anyanyelvű hungarológusok olyan nézőpontokkal gazdagítják a magyarságtudományt, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy ez a szakterület nemzetközi rangját megőrizze, és a tudományos életben jelen legyen. Ezután a hungarológia továbbfejlesztésének több koncepciója is napvilágot látott, melyeknek szerzői között tanárokat, minisztériumi embereket, tudományos kutatókat is találunk.
Lényegi meghatározók – értelmezési lehetőségek
Alapjában a hungarológia fogalmának jelenünkben kétféle értelmezése létezik, s a két fő csoportot legföljebb kiegészítik a további felvetett szempontok. Az egyik irány önálló tudományszakként értelmezi a magyarságtudományt, s ennélfogva igyekszik definiálni saját kutatási tárgyát, alkalmazott módszereit és eljárásait, a másik elgondolás viszont gyűjtőfogalomnak, interdiszciplináris feladatköröket egyesítő tudományos tevékenységnek tartja a hungarológiát:
Hermeneutikai és A belső azonosság
újabb kultúraelméleti és változás tárgyiasságának
kutatások iránya
(Kulcsár Szabó Ernő) (Görömbei András)
– „mindig keletkezésben – „a belső hagyomány
levő identitás…” felelevenítése és szembesítése
identitásképző erő…”
– „minden kultúra csak – az identitásba szükséges
dialogikus helyzetben és bekapcsolni mindazt az értéket,
mindig valamely másikhoz melyet a magyarságtudomány
képest mutat fel eddig létrehozott…
identitásjegyeket…”
= kultúraközi alakzat, = önmagunkról alkotott kép,
= interkulturális tapasztalat. = a nemzeti önismeret
és öntudat alapja.3
Az értelmezési lehetőségek kibővítését, differenciálását figyelembe véve idézünk egy további véleményt is Rákos Péter tollából: „A hungarológia megteremtői, meghatározói s olyan – hogy így mondjam – törvényhozói, mint Németh László, vagy másfelől Ortutay Gyula stb. a magyar tárgyú tájékozódást, kutatást interdiszciplináris, komplex tudományként kívánták műveltetni. Ha ezt a sokszor hangoztatott igényt kellő következetességgel végiggondoljuk, elérkezünk egy fontos felismerésig: a hungarológiát alkotó tudományszakok: a nyelvtudomány, az irodalomtudomány, a történettudomány, a néprajz, a zenetörténet, a művészettörténet, a magyar tudomány története stb. nem puszta összegükkel alkotják a hungarológiát, nem is csupán a felsoroltak és fel nem sorolt számos továbbiak interferenciája, kölcsönös viszonylataik szövevényes hálózata, hanem valamely egységes, nem tartalmi meghatározottságú, hanem bármely »nemzettudomány«-ra alkalmazható metodológiai elv, amely ilyeténképpen tehát nem csupán »interdiszciplináris«, hanem »szup-radiszciplináris« jellegű: az említett egyes tudományágak fölé emelkedve meghatározza illetékességüket, illetékességük mértékét, jellegét, körét és arányát: melyiktől mire várhatunk feleletet, melyek tényszerűségük, tudományos prognózisaik ellenőrizhetőségének ismérvei, hogy ötvöződhetnek részeredményeik egységes nemzetismeretté, mi az a tárgy, amely felé a nemzetismeret tudományos művelése konvergál; ez már lényegesen több annál, mint amikor – például – a magyar őshaza történész kutatói a nyelvtudománnyal és a zenetudománnyal szövetkeznek céljuk elérése, vagy más esetben a régészet a művészettörténettel valamely lelet azonosítására és besorolására. A hungarológiának mint tudománynak a tárgya tehát elvileg a magyarságra vonatkozó ismeretek summája is: az egyes magyar tárgyú tudomány-szakok összeműködésének komplex eredményei is: de ezenfelül, a tudományos meg-ismerésnek inkább már céljaként, mint tárgyaként a nemzet történeti fejlődéséből vagy tudományosan rögzíthető egyéb adottságaiból levezethető jelenkori vagy jelenlegi helyzete, magatartása, szokásai, fejlődésének további esélyei.”4 Rákos Péter értelmezésében a „szupradiszciplináris“ jelleg, továbbá a „magyarságra vonatkozó ismeretek summája” kitétel a hungarológia fogalmának integráns megközelítését jelenti, amelyben benne foglaltatik egy olyan dimenzió, mely elsősorban nem a tartalmi determinációk primátusát jelenti, hanem a részdiszciplínák fölé emelkedő és a kutatásban alkalmazható metodológiai elv fontosságára hívja fel a figyelmet. Mindez jelenünkben összekapcsolódik a reális nemzeti önismerettel és a magyarság identitástudatának megerősödésével, valamint a magyarság szellemi egészének integrációjával a fokozatosan változó európai kontextusban. Mivel a formálódó társadalmi körülmények között egész Európában a nemzettudományok megújulnak, a magyarságtudomány korszerűsödése objektív igényként is felmerül és ennek alapján értelmezhető.
Összegző kiadvány – új koncepció
A hungarológia tárgykörének pontosításában, értelmezésében és gyakorlati megnyilvánulásában fontos állomásnak tekinthető az 1991-ben megjelent A ma-gyarságtudomány kézikönyve című összegző kiadvány. A kézikönyv alapkoncepciójából kiindulva: „…a hungarológia, más szóval magyarságtudomány nem önálló tudományszak, hanem a tudományközi kapcsolatok egyik fontos, összetett megjelenési formája. A beletartozó tudományágak koronként és esetenként kisebb-nagyobb mértékben változtak, szinte minden elképzelés megfogalmazásakor cserélődtek. Ez a lehetőség ma is fennáll, és egy újabb tartalmi értelmezést nyújtva e könyv szerzői is élnek vele, amikor a magyarságtudományi alapismereteket összegezik.”5 A kötet összeállítójának és anyagának elvi kiindulópontja, hogy a világ különböző pontjain élő magyarokat a nyelv, az etnikai összetartozás tudata, továbbá a kulturális és történelmi tradíció köti össze és nem a gazdasági vagy állami élet. Ennek értelmében a hungarológia alapja a nyelvi-kulturális összetartozás és nem a mindenkori állapotoknak megfelelő államnemzet, a magyarságtudomány határai sem élesen elkülöníthetők, bár időben szemlélve a hungarológia fejlődését, a vele kapcsolatos közelmúlt történelmére és a korabeli jelen bemutatására a kézikönyv nem tér ki. A könyv további szempontjának újszerűsége, hogy nem törekszik csak a nemzeti jelleg, az etnikus jellemzők feltétlen kiemelésére, mint az több hungarológia-interpretációban dominánsan megtalálható, hanem a közép-európai régióban élő magyarság történeti-kulturális beágyazottságára, önálló kultúrateremtő képességére is hangsúllyal figyel. Ez a kontextus érvényesül nem csupán a hungarológiai törekvések bemutatásánál (Kiss Jenő), Magyarország történetének összefoglalásánál (Gergely András), a (magyar) irodalom és művészetek két fejezetben történő ismertetésénél (Kőszegi Péter, Szegedy-Maszák Mihály), a néprajz és a folklór helyzetének feltérképezésénél (Kósa László, Szemerkényi Ágnes).
A hungarológia kutatásának és oktatásának a feltételei, igényei, feladatai és funkciói a földrajzi tájak szerinti lehetőségekhez igazodtak az évek során, s ilyen értelemben az említett kézikönyv is eszerint különbözteti meg különböző hangsúllyal a legáltalánosabb ismérveket. Hozzá kell tennünk, hogy a magyarországi hungarológiaértelmezés – beleértve az egyes részeket és szakterületeket – az általános műveltség szerves részeként fogható fel, melynek területei, oktatása és kutatása egyetemi, főiskolai és tudományos intézetek tanulmányi és kutatói programjaiban vannak konkrétan megfogalmazva, s bizonyos szinten hálózatot hoznak létre. Külön sajátos területet jelent a Magyarországgal szomszédos országokban a hungarológia interpretálása, ahol legtöbbször úgy oktatják és kutatják a hungarológiát, mint nemzetiségi-anyanyelvi tárgyat, amely elsősorban a nyelvre és az irodalomra korlátozódik, s melynek éppen ezért jelentős közösségi tudatformáló szerepe és funkciója van. Harmadrészt pedig megállapítható, hogy az anyaországtól földrajzilag távolabb eső európai országokban – például Svédországban, Olaszországban és más or-szágokban – és a hungarológiai tárgyak amerikai, ausztráliai kontinensen történő oktatásának kevésbé van nemzeti és anyanyelvi jellegük az előző két besoroláshoz képest. Az ilyen utóbbi esetekben a kutatás és az oktatás színvonala és irányultsága is eltérő, azt általában a hagyományok, a helyi feltételek és a személyi adottságok nagyban befolyásolják. Ebből következően mindhárom csoport igényeinek, szintjének megfelelő adekvát olvasói (befogadói) csoport is kialakult, melynek értelmében a hungarológia tárgyait kellő tartalmi elemekkel és metodikával szükséges oktatni. Azoknak a magyar származásúaknak, akik a magyar nyelvet elsajátítva a magyar történelmi múlttal és kultúrával már megismerkedtek, nyilvánvalóan más igényeik vannak, mint azoknak, akik anyanyelvi iskola nélkül nőttek fel, alapműveltségüket is más környezetben szerezték, vagy azoknak, akiknek tudásuk valamilyen okoknál fogva elhalványodott, de szeretnék azt feleleveníteni.
Az említett elvi szintű megkülönböztetés azért is fontos, mivel a magyarságtudomány Magyarországon az általános műveltség részét képezi, az egyes szakterületek oktatását és kutatását is beleértve. A határon túli kisebbségi közegben azonban – mint jeleztük – a hungarológia közösségi tudatformáló szerepe jelentős, és elsősorban anyanyelvi tárgykörként van jelen, jórészt leredukálódva a nyelvre és az irodalomra. Ez utóbbi szempont nem érvényesül az anyaországtól földrajzilag távolabb eső európai és tengeren túli országokban, ahol az oktatás és a kutatás irá-nyultsága is eltérő a közép-európai értelmezésektől.
Újabb konkrét eredmények az integráció szintjén
A hungarológia jelenlegi helyzetének jellemzésében, jegyeinek feltárásában fontos szereppel bír az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága által 2008-ban kiadott tanulmánygyűjtemény,6 melynek értékes Előszavában (A nemzeti önismeret értékei) Görömbei András letisztult formában néven nevezi a hungarológiai kutatás jelenlegi meghatározó jegyeit, fogalmait és értékeit. Az európai átrendeződés az utóbbi évtizedekben addig nem tapasztalt kihívások elé állította mind a közösségeket, mind az egyéneket, s az új történelmi helyzet egyértelműen megköveteli a korszerű önismeretet. Az önismeretnek fontos szerepe abban van, hogy az Európai Unióban kialakult újabb szellemi és szemléleti irányzatok hatással vannak a magyar kultúra integrációs törekvéseire, s közben lehetőséget adnak az egyes régiók specifikumainak és sajátosságainak a felmutatására. Ezzel lehetőség nyílik az egység és a sokféleség dialektikájának egyre határozottabbá válására, aminek szerepe lehet egy differenciáltabb magyarságkép kialakulásában. A sajátosságok a kisebbségi magyarság egészének, valamint a nemzeti kisebbség anyanyelv-használatának kérdéskörében is elvi szinten fejtik ki hatásukat:
Az anyanyelv használata
(a nemzeti identitás meghatározó eleme)
A külön történelem megléte
(kisebbségtörténelmi léthelyzetek)
Relatíve külön magyar azonosságtudat
és identitás (a jogegyenlőségért folytatott
küzdelem)
A kisebbségi magyar alkotók egyénítő sajátossága főként azt jelenti, hogy műveikben a kisebbségi élet, lét és sors tapasztalatai örökítődnek meg, az alkotások közös jegye pedig az, hogy anyanyelven, azaz magyar nyelven íródtak. A meghatározó jegy és az egyénítő sajátosságok kisebbségi közegben erősítik egymást az identitáskeresés és a kisebbségi létértelmezés, valamint az önismeret tisztázásában. Ezek a különlegességek fontos egyedi és utánozhatatlan részeivé válhatnak/válnak a művészi (esztétikai) kifejezés szintjén és annak hatásértékében.
A tanulmánykötet négy nagyobb fejezetében (Identitáskonstrukciók; A nyelv mint szimbólum; Történelmi léthelyzetek; Az irodalom eszköztára) feltárt anyag arról tanúskodik, hogy a Kárpát-medencében a magyarság jelenünkben az anyaországon kívül hét országban létezik mint nemzeti kisebbség. A Magyarországgal szom-szédos országokban élő nemzeti kisebbségekről van szó, amelyekben az évtizedek során nagyrészt a magyar nemzeti kisebbség tervszerű felszámolása, pontosabban „homogenitásának megszüntetése” kapott hangsúlyt. A fokozatosan kialakuló új történelmi helyzetben a diktatúrát felváltotta a demokrácia, de a társadalmi-politikai rendszerváltás és az Európai Unió létrejötte közel sem oldotta meg a szétszórt magyarság (nemzeti) gondjait. Ezért hangsúlyozza a kötet Előszava, hogy a „kor-szerű nemzeti önismeretnek tehát a magyarság minden részére ki kell terjednie”. Ennek egyik fontos állomása a többszöri mellőzés és gyakori kirekesztés után, hogy 1990-ben az anyaországban állami és akadémiai szintre emelkedett a határon túli magyarsággal való következetesebb törődés, melynek következtében fokozatosan csökken az „állami identitások kultusza” és fokozatosan felerősödnek a regionális és etnikai-nemzeti identitás különböző formái. A fokozatosan európaivá váló magyarság értékét a sajátosságai jelenthetik, amelyeket „úgy kell megfogalmazni, hogy a magyar értékek az európai összefüggésekben is megmutatkozzanak. Önmagunkat az új idő kihívásaira adott korszerű válaszok révén is meg kell őriznünk, de jövőnk alapja a megőrzés és változás termékeny egysége lehet”.7
A változás színtere az utóbbi években több szempontból is megmutatkozik. Bár az anyanyelv determináns tényező a kisebbségi magyarság nemzeti identitásának szempontjából, az ún. „nyelvi szétfejlődés” tényként kezelendő, ami azonban közel sem olyan veszélyes, mint a nyelvi leépülés, a nyelvi rendszer felszámolódása vagy a „nyelvi funkcionális térvesztés”.
Jogos megállapításoknak és elvárásoknak számítanak az alábbi kitételek a nemzeti kisebbségek anyanyelvhasználatának színterén:
– a nemzetiségi kisebbségek anyanyelve és annak használata az európai jog-rend szerint legyen biztosítva;
– a magyar nyelvi ún. „szétfejlődés” a Kárpát-medencében jelenünkben hét országban változó szinten mutatkozik meg;
– a határon túli magyar közösségek „sajátos szavai” természetes jelenségek;
– a bilingvizmus ténye az, hogy különböző nyelvi hatásokat fogad be a magyar nyelv;
– a cél nem lehet a kölcsönszavak kiirtása, hanem a meglévő „közmagyar megfelelőik” elterjesztése.
A jövőt illetően további változást jelent a kisebbségi nemzeti identitás átértelmezett megfogalmazása, mely védelmet jelenthet a kisebbségi kiszolgáltatottság minden formája ellen. Ebben a vonatkozásban alapvető tényezőként tartható számon a kisebbségi magyarság külön történelme (kisebbségellenes intézkedések, kény-szerítő rendelkezések és lépések a magyar nemzeti identitás feladására…). A magyar nemzeti identitás egyik leghivatottabb feltárója bizonyítottan az irodalom, mivel a külön élet és sors sajátos színeket adott a kultúra és művészet területén. Hasonlóképpen van ez a kisebbségi magyarság identitását illetően is, melynek közegében az önazonosság relatív változása tényként kezelendő, a megtartó értékek meg-őrzése és kibontakoztatása pedig fontos feladatnak számít. Az Európai Unióba belépő magyarság jelenében és jövőjében valójában külön hangsúlyt kap a kisebbségi történelem és az ebből adódó helyzet, mely külön színeket ad/adott a kultúra és a tudomány minden területén. „Az egyes kisebbségi magyar irodalmak történetét újra és újra megírják – állapítja meg Görömbei András. – Elfogadott tehát a kisebbségi magyar nemzeti identitás léte és sajátossága… A nemzeti kisebbségek irodalmának a külön számbavétele sohasem a magyar irodalomtól való elszakításra ösztönöz, hanem a magyar irodalom egészében mutatja meg az egyes részek külön színét és értékét. Különleges figyelmet kapnak így a magyar nemzeti kisebbségek irodalmai, hiszen ha mindig csak a magyar irodalom egészét szemlélnénk, a kisebbségi magyar irodalmak értékeinek jó része említést sem kapna.”8
Ha csupán a most érintett kérdésekre gondolunk, észrevehetjük, hogy az Európai Unióban mennyiben megváltozik a közép-európai nemzetek és a nemzeti kisebbségek helyzetéről kialakított kép. Ezzel kapcsolatban – kiegészítésként — az identitás két további kiválasztott, jellegzetes, egyben forrásértékű motívumát érintjük röviden, annál az oknál fogva, hogy befolyásoló hatásuk határozottan érezhető a hungarológia tartalmi kiteljesedésének kontextusában.
Nem fér hozzá kétség, hogy a tájélmény a magyar irodalom és művészet egyik legrégibb és leginkább meghatározó, az identitást jelző hagyományai közé tartozik, melyre számtalan példát lehet hozni Petőfi Sándor költeményeitől Tamási Áronig. A táj különleges szerepe nemcsak a lírában, hanem a prózában, a festészetben, a zenében és a további művészeti ágakban megfigyelhető, úgy is, mint életszemlélet, gondolat és stílus művészi megjelenítése, vagy éppen úgy, mint az identitás keresésének szemléletes példája. A „forrás” fontosságának egyértelműsége szinte evidencia: a folklór (népköltészet) sokrétű és gazdag világából származó elemek különösen a gyűjtés és a feltárás után – a 19. század közepétől – a nemzeti identitás kifejezésének váltak fontos motívumaivá vagy éppen művészi-poétikai alkotórészeivé. A nemzetiségi (kisebbségi) identitástípus – hasonlóan az anyaországiéhoz – a (határon túli) magyarság irodalmában bontakozott ki fokozatosan, egyfajta rejtjeles nyelvet is képezve – a többségi nemzetétől eltérő önazonosság hordozásának egyik determináns forrásaként. A saját kultúrába való zárkózás attitűdje mellett persze az is megfigyelhető, hogy a kisebbségi alkotók – miként a két világháború között, úgy ma is – gyakran multikulturális szándékkal, sőt az egyetemes színvonalra emelés igényével nyúltak s nyúlnak az identitáskeresés motívumaihoz (Győry Dezső, Szenteleky Kornél, Fehér Ferenc, Sütő András, Kányádi Sándor, Tolnai Ottó, Tőzsér Árpád és mások).
A másik jellegzetes példánk azt az interdiszciplináris szándék-megvalósulást jelzi, melynek elsődleges célja közép-európai kontextusban vizsgálni és láttatni a magyar kultúrát, művészetet és irodalmat. Bár Közép-Európa a maga nemében „virtuális tartomány”, mégis jogos az a feltevés, hogy az egyetemes vagy akár a magyar nézőpont is hiányos lenne szempontjai nélkül, mivel reálisan léteznek közép-európai művészeti és tudományos kérdések, sőt léteznek az egyetemes stílusoknak közép-európai (regionális) variációi, melyeknek létrejöttében, fejlődésében meghatározó szerepük van a történelmi–társadalmi–politikai – és egyúttal természeti! – adottságokból fakadó sajátosságoknak. Továbbhaladva: egyes irányzatok, műfajok és motívumok előfordulási gyakorisága hasonlónak – esetenként azonosnak – mondható a régió több országában. Ezek jegyében és ismeretében kimutatható a közép-európai nemzeti, kisebbségi (nemzetiségi) és regionális – olykor „kettős” – identitás, mely szinte kicsinyített mása lehetne Közép-Európa belső történetének.
Az identitásoknak – ebből a két példából is kellően kitűnhet – eltérő viszony-rendszerük van, mely különböző nézőpontokból szemlélhető, különböző hangsú-lyokkal kezelhető és minősíthető. Fontos megjegyeznünk, hogy az eltérő identitás-tartalmak vizsgálatakor a lokalitás kiemelt szerepet kap.
Tudatában vagyunk, hogy több fontos, egyszerűnek látszó kérdéskör további felderítésre, pontosításra és értelmezésre vár: Milyen részei, elemei vannak az identitásfajtáknak és ezek közül melyek a legmeghatározóbbak az anyaországi és a határon túli (kisebbségi) magyarok számára? Mit jelent a kisebbségi mentalitás és a belőle fakadó viselkedésforma, gondolkodás és élethelyzetek ábrázolása az irodalomban? Természetesen összetettebb kérdések is megvilágításra várnak, melyek még további felismerések forrásai lehetnek: Mennyiben lehetséges jelenünkben az irodalom identitásképző és -megőrző szerepe? Melyek azok az összetevők, amelyek az irodalmi „egyetemesség” és „sajátosság” párhuzamaiban meghatározóak? Mennyire vállalhatnak szerepet az irodalmi kanonikus és kritikai attitűdök és egyben mennyiben nyújthatnak alapot a kollektív identitásképző, -választó és -megőrző „értéktudatok” kialakulásában? Mik a nemzeti identitás és az interkulturális kommunikatív kompetencia lehetséges összetevői?
Ezek a kérdések továbbgyűrűzhetnek, s újabb és újabb szempontokat vethetnek fel s újabb és újabb támpontokat adhatnak a hungarológia fogalmának értelmezéséhez. Ezért itt, rövid lezárásként, csupán a hungarológia megújulásának néhány aspektusát említjük:
– A hungarológiának két megkülönböztethető irányultsága van: létezik egy ún. „belső” magyarságtudomány és annak országon belüli öröksége, és van olyan vonala, amely a külföld számára, a nemzetközi tudományos fórumokon a kultúra-tudományok kontextusában fejti ki hatását. A kulturális önmegértés és megértetés számára mindkettő fontos, mivel jó esetben összefüggnek egymással, egymásra épülnek. A hungarológiának így lehet meg a hazai és a nemzetközi pozíciója és egyben megismerésének és hatékonyságának esélye. Amennyiben divergens a kialakított kép, az értékrendek is eltérően nyilvánulnak meg. (Ebből a szempontból példaként lehet megemlíteni Kertész Imre művének kritikai értékelését, mivel ő magyar-országi szakmai és olvasói körökben elismert írónak számít ugyan, de éppen e befogadói körök előzetes véleménye szerint – mint ahogy ezt annak idején többször megírták – nem ő látszott a Nobel-díj magyar várományosának. Az irodalmi érték milyenségéről kialakított hazai és külföldi kép tehát ebben az esetben is eltért egymástól, ráadásul a kiválasztásnál bizonyára művészetpolitikai szempontok és szerepet kaptak.)
– Az utóbbi évtizedben tovább mélyült és gazdagodott a hungarológia fogalmi tartalma, függetlenül attól, hogy a fogalom sokféle megközelítéséből és az elméleti igényű definíciós törekvésekből nem jött létre teljes körű szakmabeli közmegegyezés. A leginkább szembeötlő szemléleti változást jelenti a filológia kereteit kitágító interdiszciplináris szempontok alkalmazása, valamint a magyar nyelv és magyar civilizáció külső kapcsolatrendszerének egybevető, összehasonlító (kont-rasztív, komparatív, interkulturális, „szupradiszciplináris” – sic!) vizsgálata – különös módon a szomszédos kultúrákhoz, az európai kontextushoz és az egyetemes civilizációhoz viszonyított kötődéseiben. E kutatások eredményeit a magyar nyelv és kultúra egybevető vizsgálatára, illetve a magyar nyelv és irodalom recepciójára és kapcsolattörténetére irányuló gazdag hagyomány képviseli elsősorban, s e nyelv-központú tényezők egy tágabb hungarológiai horizonton a mindenkori adott kontextusok igényeihez igazodhatnak. Az összehasonlítás lehetősége ebben az esetben is fontos ismeretforrást jelent, mely befolyásolja az önazonosság változó értelmezését. A kulturális másság tapasztalata ui. részben átírhatja – a napi gyakorlatban is – az eddigi kialakított saját kultúraképet, más paraméterekkel ruházhat fel normákat és értékeket. Az ilyen (interkulturális) tapasztalat azt is előidézheti, hogy az identitás kérdéskörét is újabb megvilágításban láthassuk, és felismerjük, hogy a saját identitásunk is folytonos megújulásban (változásban) van, hogy nem statikus, hanem folyamatosan elmozduló képződmény.
– A hungarológia megújulása szervesen összefügg a magyarságkép formálódásával. A kérdés az, hogy a sokféle irányultságú, stílusát is tekintve különböző magyarságkép sokszínűségében képes-e szisztematikus „tudásformává” válni, amely alkalmas lesz arra is, hogy akár egy interdiszciplináris kooperáció, illetve egy kultúratudományi diskurzus problémáira és kérdéseire is adekvát válaszokat tudjon adni. Mindemellett – s ezt hangsúlyoznunk kell – a hungarológiának a legkomplexebb módon tudnia kell definiálnia a magyar identitást, beleértve a genetikus önismeret összetevőit és a magyarságtudomány által eddig felszínre hozott minden értéket.
JEGYZETEK
1 Lásd bővebben Kissné Papp Margit: Áttekintés a hungarológia jelenlegi helyzetéről és a legfontosabb további feladatairól. In Hungarológia 2. 1–2, Budapest, 2000, 25.
2 A meghatározás abból a fejlesztési koncepcióból való, amelyet a hungarológus szakma egyetértésével a budapesti művelődési tárca miniszteri értekezlete 1985 márciusában fogadott el. Az akkori program anyaga a hungarológia fogalmának értelmezésén túl a legfontosabb fejlesztési feladatokat is összefoglalta, melyek többek között a külföldi hungarológiai központok, tanszékek és lektorátusok hálózatának bővítését tűzték ki célul.
3 A kiválasztott és felvázolt hungarológiaelméleti jellemző jegyeket és szempontokat többek között a következő forrásokból emeltem ki: Kulcsár Szabó Ernő: A (nemzeti) kultúra – mint változékony üzenetek metaforája – avagy: emlékműve-e önmagának a „hungarológia”? In In honorem Tamás Attila. Debrecen, 2000, 471–483.; továbbá Görömbei András: A magyarságtudomány útkeresései. Hungarológia, 2 (2002)/3, 23–40. (Nemzetközi Hungarológiai Központ, Budapest, 2000).
4 Rákos Péter: Hungarológia: a dolog és a szó. In A hungarológia régen és ma. Budapest, 1983, 321–328.
5 A magyarságtudomány kézikönyve. Szerk.: Kósa László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991, 11.
6 Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Szerk.: Fedinec Csilla. MTA, Budapest, 2008.
7 Uo., 10.
8 Uo., 12.