Az író élete és műve / Márkus Béla Dobos László című monográfiájáról

A nyolcvanéves Dobos Lászlót – hozzá méltó – monográfiával köszönti Márkus Béla. Kötete az író életművének foglalata. Mikrofilológiai módszerével meghatározó jegyeket sorakoztat fel.
„Márkus Béla bensőségesen ismeri a teljes Dobos-életművet és annak szakirodalmát. Emellett figyelemmel kíséri a modern irodalomelméletet is.

Ez által friss szemléleti áramkörbe vonja Dobos László műveit” – írta a műről Görömbei András az Irodalmi Szemle 2010 októberi számában. Vagyis módszerével az irodalomtörténész megközelíti és elemzi a Dobos-életművet, miközben új távlatokat nyit hasonló feldolgozások számára. Alapos mikrofilológiai módszerrel és elemzőkészséggel felvértezve eljut az írói gondolat, a művek létrejöttének geneziséig (kellő kölcsönhatással). A Hólepedő bemutatása kiválóan bizonyítja ezt.
Sajátos kölcsönhatásokról van szó, hiszen a kötet Dobos László életét és műveit szépirodalmi művein keresztül mutatja be. Szépirodalmi – ezt hangsúlyozzuk, hiszen nemrég Fónod Zoltán is Dobos László „szépprózai munkásságáról” írt nagyobb lélegzetű tanulmányt (Az eltűnt idő nyomában). Vagyis ezen keresztül kísérhetjük figyelemmel az író életét és közéleti tevékenységét.
Úgy látjuk, nem lett volna haszontalan, ha az Irodalmi Szemlét – tíz esztendőn át – szerkesztő Dobos László munkássága, törekvése, irodalomszervező közéletisége nagyobb hangsúlyt kapott volna a kötetben. A szóban forgó tíz év (1958–1968) ugyanis erős lenyomatot hagyott az író gondolkozásában, élményanyagában (Messze voltak a csillagok; Földönfutók, s még tovább is lehetne vezetni a sort. Igaz, ekkor már a korábbi élményanyagok is felszínre törtek (a háború, a sorsüldözöttség, a megaláztatás stb. egyéni és kollektív élménye). Amikor az arculcsapások érték Dobos Lászlót: az írói szilenciummal a politikai közéletiséget is súlyos sérelem érte pályáján, s ez az irodalmi „elágazásban”, a Hólepedőben nyilvánult meg (ti. a korábbi laza trilógiához képest).
Márkus Béla mindezt az idő egymás-utánjában – egymásba kulcsolódó szépirodalmi alkotásokban mutatja be és vezeti le (a Messze voltak a csillagoktól – a Teremtő küzdelemig és az Évgyűrűk hatalmáig). A közel és a távol, a múlt és a jelen, az „íróság” és a közéletiség, a nemzedékváltás, az egyéni és kollektív sorsok összefonódása, a kitörni akarás abból a világból, amelybe született. Az elszakadás és a maradni akarás, s e két ív között – a küzdelem, a teremtő küzdelem.
De egy biztos; az, amit Dobos László a Gondok könyvében megfogalmaz, hogy ti. „nemzetiségünknek van történelmi ideje, része ennek minden esemény, amely érinti és befolyásolja közösségünk sorsát. Ám ez időnek része meganynyi sorsrajz is. Az egyéni idő, az egyéni emlékezet. Már a nemzedékemnek is van történelmi ideje”.
A monográfia egyes fejezetcímei lényegre utalók: „Megtisztítva a foltoktól” – Földönfutók; Keresgélő emlékezet – Egy szál ingben), s mintegy a monográfia középpontjába helyezve: „Mintha idegen száj mondaná” – Hólepedő.
Mintaszerű elemzés, amelyben megidézi Márkus Béla magát az írót is, s a művet bemutató korábbi elemzőket is. Az egyéni világ – lélektanilag indokolt – „mélyrétegébe” hatol: a közéleti ember irodalmilag motivált belső vívódását domborítja ki – múlttal, jelennel, jövővel. Így akarja megérteni és megértetni e regény igazi mondanivalóját. Ez az elemzés revelációként hat – olvasóra, kritikusra egyaránt.
Ezzel Márkus túllép minden korábbi Dobos-kötet elemzésén és bemutatásán. Ismételjük: új távlatokat nyitva a jövő számára. Eleddig, korábban – Koncsol László közelítette meg ezt a módszert, igaz, más összefüggésben (Riport és mítosz között).
Márkus Béla felteszi a kérdést, és rög-tön felel is rá: „A szenvedő ember vagy a halálra szánt forradalmár mítosza az Egy szál ingben? A kérdésfeltevés, persze, már magában foglalja annak elfogadását, hogy a regény, Koncsol László javaslatára, valóban beállítható a mitologikus prózai művek sorába.”
Másfelől, más műben megjelenik a szimbólum, hiszen „a csillogó, tiszta fény a reménységen túl az emberség, testvériség kifejezője is” – mutat rá Márkus Béla.
Amikor – 1984-ben – megjelenik Dobos újabb regénye, a Sodrásban (mely „visszakapcsolás” a korábbi trilógiához), az író ez újabb művében is szembenéz önmagával és a korral, az ötvenes évekkel. Azzal az időszakkal, amikor – szinte – fenntartás nélkül, kételkedés nélkül hitt egy új világ eszményében. Hite és magatartása erősítette benne a felszín hurrá-hangulatát. Sodrásban éltek
Úgy tűnt: egy új világot építő korszak köszöntött a magyarságra is. Úgy tűnt: lehetőséget kapott – évekkel a második világháború befejezése után – a közös haza, egy új társadalmi rend építésére. A jövőkép vonzó volt, ám alattomban hitet romboló, a csalódás melegágyát készítette. Az idealizmus, az optimizmus mindent magával sodró erővel élt és hatott a felszínen.
Valóban ez volt az igazság? – kérdezhetjük később. Kérdezték is; kérdezzük mi is manapság. Hiszen az új világ építésébe vetett hit és a pátosz elfedte a valót, a valódit.
Sok mindent meg lehetett szerezni – csak igazodni kellett a koreszme hangulatához. „Az új parancsnok, az új parancsnokok új sereget formálnak: új eszme katonái leszünk” – vélekedik a regény főhőse. – „Sorakozó! Sorakozó!… Irány a jövő!… Mi most a jövő katonái leszünk… mi a jövő katonái, a jövő nevének engedelmeskedünk…”
Mintha a megelőző Gondok könyvéből lépett volna ki a főhős.
A szerző módszere – talán nem is másodlagosan – alkalmas arra is, hogy fényt vessen a regény és a publicisztika kapcsolatára (utalva Dobos László irodalomkritikusi „előéletére”). A belső kapcsolatok-ra. Ilyen a nagy dunai árvíz, amint megjelenik az Egy szál ingben című regényben, más alkalommal az Emberi sorsokban (Évgyűrűk hatalma I., 2005). Az utóbbi: szociográfiai felmérés az árvíz rombolásáról, annak hatásáról az emberi magatartásokban és érzelmekben. Az emberi sorsok itt az árvíz hatásának „közegében” alakulnak, mozognak. Az Egy szál ingben viszont a történelemben, s annak mindenkori alakulásában. Mint már mások is rámutattak: Dobos László műveiben, regényeiben sajátosan ötvöződik a „publicisztika, a krónika és a dokumentum”. Ezek egyetlen monológban jelennek meg (l. én-regény).
S a folytatás? Mármint az irodalmi folytatás? Dobos László életművében…
Márkus Béla joggal figyel föl arra a sa-játos jelenségre, ami miatt – vagy tíz esztendeje – Gál Sándor is felkiáltott, hogy tudniillik „eltelt húsz év Dobos-könyv nélkül”.
Amellett, hogy ez kissé túlzás volt, hiszen minek nevezhetnénk – s erre Márkus Béla nyomatékkal hívja fel a figyelmet – a Sodrásban, A kis viking és az Engedelmével című Dobos-kötetek megjelenését? Való igaz, az író Dobos László a háttérbe vonult. Nem is rejti véka alá: 2008 augusztusában, egy magyarországi napilapnak adott interjúban határozottan kijelentette: „Nincs időm írni, ezt mindig csak halogatom. Inkább az foglal le, hogy erős, magyar nemzeti összefogást hozzak létre. Ezután jöhet a regényírás.” Világos beszéd!
Születésnapon innen és túl: nagyon időszerű volt az életmű egészét összefog-laló Dobos-monográfia megírása és meg-jelentetése.
(Madách-Posonium, Pozsony, 2010)
Kovács Győző
kenységének listája Karl Kraustól Hans Leberten át Ingeborg Bachmannig terjed. Fordítóként maga is szembesül a sokszor magától értetődőnek vett nyelv buktatóival. Az Acantiladónál megjelent Guerra y lenguaje (Háború és nyelv) című kötetében Adan Kovacsics Fritz Mauthner, Ernst Mach és Hugo von Hofmannstahl művein kezdve mutatja be a nyelv kifejező erejébe és világra vonatkoztathatóságába vetett hit  20. századi nagy megrendülését, hogy eljusson a háború és a nyelv/nyelvhasználat rejtett és kevésbé rejtett összefüggéseinek analíziséhez. Béccsel, az osztrák irodalommal, a nyelvben és a nyelven keresztül  megnyil-vánuló létmóddal nem a Guerra y lenguaje című könyvében foglalkozott elő-ször a szerző. Arthur Schnitzlerről, a századvégi Bécsről, a nyelv lényegét analizáló osztrák írókról korábban is jelentek meg esszéi, tanulmáyai.
„Auschwitz után verset írni barbárság, és ez annak a tudását is magába sűríti, hogy miért vált lehetetlenné ma verset írni” – Kovacsics könyve Adorno elhíresült, sokat és sokféleképpen vitatott és cáfolt tételét idézi fel az olvasóban. Adan Kovacsics azonban tesz egy lépést hátrafelé, hogy szemügyre vegye azt a nyelvet, amely  Auschwitzig vezetett, s azt is, hogy az mivé lett Auschwitz után. Négy fejezeten át keresi a választ azokra a kérdésekre, amelyeket az első fejezetben tesz fel: milyen viszonyban volt irodalom és háború, milyen szerepet töltött be a napi sajtó a háborúban, hogyan hatott a háború az irodalomra és milyen módon épültek be a kortárs osztrák irodalomba a  második világháború és a nácizmus traumái.
A Guerra y lenguaje alapgondolata a nyelv eleszköziesülése, amely folyamatban a szerző, s az általa megidézett gondolkodók és írók szerint a napi sajtó, a háborús propaganda és a nacionalista diskurzus(ok) egyaránt részt vettek. Kovacsics a nyelv megkérdőjeleződését összeköti a monarchia nemzeti-politikai, identitásbeli válságával: hogyan létezhetne bármi, ami átfogó és általános, ha én magam sem – az én sem létezik: ha megrendült az egységes szubjektum létébe vetett hit? A nyelv 19. századig érvényes használatának felbomlását az egészben való gondolkodás lehetetlenségének Hoffmannstahl Levelében megfogalmazott bejelentésén keresztül Mach és Mauthner az én felszámolódásáról és a nyelv valóságkifejező erejének elvesztéséről tett kijelentéséig követi vissza Adan Kovacsics.
A könyv egyik legfontosabb megállapítása, hogy a nyelv korrumpálódása és a háború árucikké változtatása mé-lyen összefügg egymással. Az első modern háborúnak Kovacsics szerint éppen azért tekinthető az első világháború, mert ez volt az első olyan konfliktus, amelyet a háborús propaganda árucikké változtatott. A háborúnak a propagandán, vagyis a nyelven keresztül történő értékesíthetősége olyan jelenség, amely – eltekintve a haditechnika fejlődésétől – a mai napig nem változott.
Karl Kraus, Rilke, Walter Benjamin, Wittgenstein különböző aspektusokból és eltérő módokon reflektáltak „a költé-szet édeni nyelve” és az eleszköziesült, propagandává silányult szó közt 1914-ben nyílt szakadékra. Ezt a szakadékot nevezi Kovacsics „a szó tragédiájának”, amely olyan, a jelenben használatos bürökratikus eufemizmusok megszületéséhez vezethetett, melyek – tűnik ki az iraki háborúval kapcsolatban használt nyelv reflektálásából – lényegében a náci retorika kései leszármazottai.
Kovacsics Guerra y lenguaje című könyvében Kafka álláspontjára helyezkedik: „A háborúban a hazugság univerzális elvvé válik.”
Kovacsics írása érdekfeszítő esszé, és szépprózának is kiváló. Az esszé és a széppróza határait többszörösen egymásba oldó négy fejezetben bizonyos szövegrészletek, mondatok különböző kontextusokban való megismétlődése nemcsak a jó prózaritmust biztosítják, hanem metaforizálják is a szöveget, motivikusan is ráirányítva a figyelmet az összetartozó részekre.
A Guerra y lenguaje miközben öszszetett nyelvfilozófiai problémákat mutat be és magyaráz, olvasmányos és élményszerű marad anélkül, hogy az ért-hetőségre és a rendszerezésre való törekvés leegyszerűsítésekhez vezetne. A le-egyszerűsítés csapdáját valószínűleg éppen a könyv körkörös szerkezete segít elkerülni: a háború és a nyelv, az irodalom és a propaganda kapcsolatának kérdései mindig  kicsit más megvilágításban térnek vissza. A nyelv krízise és annak a Karl Kraus által tulajdonított jelentésben vett morális – vagyis: a nyelv használatára vonatkozó – vetületei azonban fejezetről fejezetre változatlanul mélyen megélt személyes problémaként tárulnak fel.
A könyv első, A nyelv krízise című fejezete a Monarchia felbomlásának (nyelvi) előzményeit, s az első világháború ismét csak elsősorban nyelvi aspektusait ragadja meg, de Celan és Karl Kraus megidézésével a nácizmus nyelv-használatát is érinti. A háborúra a nyelv érdekében – amely Kovacsics felfogásában lényegében azonos az emberi morállal – adott válaszokat sorra véve Kovacsics megidézi a kor szinte valameny-nyi lényeges osztrák vagy német szerzőjét.
A harmadik fejezet (Nyelv és háború) a könyv központi és címadó fejezete, áttekinti a háború és a nyelv közt létező kötődéseket, és azt a szigorú következtetést vonja le, hogy a háború nyelvi termék, s a háborús propaganda egyenesen feltétele a háborúnak. A könyv második (Matuschka) és  negyedik (El Danubio) fejezete  elbeszélés, azokat a kérdéseket fe-szegeti a széppróza eszközeivel, amelyeket a kötet két esszéjében is fejteget.
Adan Kovacsics írása szenvedélyes szöveg, de a szenvedélyt nem érzelmek, hanem a megismerés vágya mozgatja. Az újra visszatérő kérdések mentén fokozatosan bontakozik ki a nyelv eleszköziesülésének egy olyan szélsőséges, a hatalom által uralt létformája, melyben nincs helye a kimondhatatlannak, melyben a nyelvhasználat pusztán a közlés funkciójára korlátozódik. Az eszközként funkcionáló nyelv pedig olyan, mint bármelyik más szerszám: használják valamire. S közben épp a wittgeinsteini kimondhatatlan  tűnik el belőle.
(Acantilado, Barcelona, 2008)

Bárczi Zsófia