Szalay Zoltán L. második élete

Halála úgy letépve, mint a géz.
Mert feltámadni éppolyan nehéz.
Nemes Nagy Ágnes: Lázár

Olykor elsötétül előttem minden, mintha valaki odahengerítené a követ a kijárat elé. Ilyenkor fémes ízű lesz a nyelvem, csikorogva forog a kiszáradt szájüregemben, saját bűzöm csapja meg az orromat. Amikor aztán a kő hirtelen elgördül, és újra elönt a méla fény, csak bénító fejfájást érzek, és valami engesztelhetetlen szúrást a bensőmben. Ha épp egyedül vagyok, mikor rám tör, úgyis elég borzasztó; ha van velem valaki, aki előtt mint afféle szenvedőművész kell bemutatnom ezt a keserű mutatványt: elviselhetetlen.
Alig telt el néhány nap az Ő látogatása óta, mikor érezni kezdtem, hogy az emberek elfordulnak tőlem. Mária és Márta úgy tettek, mintha mindez teljesen normális volna, többet imádkoztak, de más változást alig vettem észre rajtuk. Nyilván azt várták el, egy idő után, mikor majd elmúlik rólam az „eset” kiváltotta döbbenet, magam is ájtatosabb leszek, s együtt imádkozunk majd naponta ötször vagy még többször, szüntelenül, s minden elképzelhető módon vezeklünk bűneinkért. Mária és Márta valóságos ájtatossági versenybe bocsátkoztak egymással, ami az imádságokon kívül nagyjából annyiban merült ki, hogy minél gyakrabban iktatták beszédükbe az Ő nevét, s egyre csak hencegtek saját, felülmúlhatatlannak vélt istenfélelmükkel. Csak bámultam őket, tátott szájjal, s nem értettem, mit akarnak ezzel, hi-szen nem velük történt meg, ami megtörtént, hanem velem.

Egy ideig ne vállaljak munkát, tanácsolták a testvéreim, kell némi idő, míg elmúlik. Majdnem rákérdeztem, mi az, hogy elmúlik, minek is kellene pontosan elmúlnia? Talán a szagnak? Nem voltam biztos benne, vajon mások is érezhetik-e, jómagam csak olykor-olykor figyeltem fel rá, de olyankor rögtön öklendezni kezd-tem, annyira gyomorforgató volt. Vagy tán a fekélyek nyomán maradt hegeknek kellene elszáradniuk? Szerencsére az arcomon nem maradtak látványosan csúf hegek, főleg a hátamat és a mellkasomat borították be, viszkettek is rendesen, ez a viszketés jelentette talán a legnagyobb küzdelmet számomra: tudtam, ha nem akarok teljesen megőrülni, le kell győznöm ezt az ördögi kényszert. S csak úgy tudtam volna legyőzni, ha dolgozom, ezért aztán, alig egy héttel az „eset” után bejelentettem a testvéreimnek, hogy munkába állok.

A reakciójukon nem lepődtem meg: hisztérikus kitörések sorozatában támadtak rám, hogy belegondoltam-e, mit akarok, felfogtam-e már egyáltalán, mi történt velem, mit köszönhetek Neki, s nem gondolom-e, hogy az egyetlen valamirevaló döntés az volna, ha fognám magam, és a tanítványául szegődnék, elhagyva minden e világi hívságot és hiábavalóságot, egyszer s mindenkorra.
Megvontam a szemöldököm, és csak annyit válaszoltam, most elmegyek innen egy időre.
B. kicsi város, egyesek falunak csúfolják, de ha egy magamfajta, nem teljesen nincstelen mesterember szállást keres, bőven van válogatnivalója. Kivéve, ha olyasmin ment keresztül, mint én. Aznap este hét vagy nyolc szálláshelyen utasítottak el; a szállásadók hosszasan vizslattak, alaposan kikérdeztek, de minden esetben jól tudtam, hogy csak szánalmas színjátékról van szó: B. kicsi város, mindenki tud mindenkiről mindent, az én történetem pedig messze földre eljutott már, a város határán túl is. Az emberek gyanakvóan méregettek, s szinte kivétel nélkül mind azzal küldtek el: nincs szabad szobájuk. Hogy aztán rohanjanak a szomszédhoz elújságolni, hogy náluk járt „az az ember”.
Késő éjszaka volt már, amikor egy furcsa teremtményt láttam bukdácsolni mögöttem a porban: egy féllábú, elferdült gerincű fiú volt, a tartása, akár egy szélviharban megtépázott fatörzsé, de gyorsan szökdelt, fürgén beért, s lihegve szólított meg: az úrnője hallotta, hogy szállást keresek, és kéri, válasszam az ő hajlékát. Anynyira fáradt voltam már akkor, s olyannyira kikészültem a folyamatos vakarózásban, hogy teljesen közönyösen szegődtem a fiú nyomába. Percek alatt a házhoz értünk, a fiú bekísért, de nem vezetett az úrnője elé, hanem egyenesen a szobámba. Nem kérdeztem semmit, azonnal levágódtam az ágyra, akár egy romlott gyümölccsel teli zsák.
Az úrnőt másnap sem sikerült megismernem. A féllábú, kicsavarodott testű fiú feltűnt ugyan reggel a ház körül szökdécselve, nem volt alkalmam azonban megkérdezni tőle, hol találom a szállásadómat. Borsózott a hátam ettől a háztól, csendes volt, és szinte teljesen bútortalan, sehol egy felesleges kacat, mindössze szigorúan szükséges berendezések: ágy, kancsók, edények. Étvágytalanul indultam a kör-útra, amit már jóval korábban meg kellett volna ejtenem, ha Mária és Márta nem tartottak volna vissza.
Három megbízásomat még épp győztem befejezni, mielőtt leterített volna a kór; ezeket már csak ki kellett szállítanom az ügyfeleimnek. Lopakodva közelítettem meg a műhelyem, amely a Máriával és Mártával közös házunkhoz volt hozzátapasztva, de szerencsére csak hátulról lehetett bejutni. Kisebb szerszámokról volt szó, nem kellett szekeret bérelnem, puszta kézzel is kiszállíthattam az árut.
M., aki régi ügyfelem volt, másnapos arccal üldögélt a háza előtti kis padon, kezében egy csorba peremű kancsót szorongatva. Messziről odakurjantottam neki: közvetlen volt a viszonyunk, nem egy véletlen találkozásunk után kötöttünk ki valamelyik fogadóban, s vigadoztunk hajnalig. M. egy ideig tanácstalanul nézett felém, majd lassan, kimért mozdulatokkal feltápászkodott, s egyre inkább belelendülve, a háza bejárata felé indult. Én is gyorsítottam, s még egyszer rákiáltottam: én vagyok, L.; vetett még rám egy zavaros pillantást, már az ajtóból, majd villámgyor-san eltűnt odabent. Megálltam az ajtó előtt, a vállamon a súlyos ekekeret, elnyerítettem magam még egyszer, hogy eresszen már be, de hiába törtem magam, nem történt semmi. Az árut ledobtam a küszöbe elé, s elkullogtam.
Hasonlóképpen jártam másik két régi ügyfelemnél és cimborámnál: meg sem akartak ismerni. Az árut ott hagytam nekik, azt habogva magamban: elhozzák majd az árát, biztos észhez térnek, majd, ha elmúlik. És vakartam, vakartam veszettül a hegeket, a legszívesebben belevetettem volna magam a porba, a rühös ebek közé, hogy ott hempergőzzem velük, harapva-karmolva a testem, nyüszítve bele a sivatag csendjébe.
Elnyúltam a kényelmes, elegáns ágyon a szállásomon; délután volt, a ház üres, nincs nyoma sem a szállásadómnak, sem gnóm szolgájának. Mielőtt nekifognék maradék megrendeléseimnek, tudtam: be kell térnem a fogadóba.
Az egyetlen nagy helyiségből álló ivó nem volt zsúfolt, de nem is kongott az ürességtől; jobbára átutazó kereskedők üldögéltek odabent, mindet ismertem persze, visszajáró vendégek voltak B.-ben. Némi megkönnyebbülést éreztem az ismerős arcok láttán, mintha, mondjuk, tízéves távollét után tértem volna meg a szülővárosomba, holott alig két hete jártam utoljára idekint. Megkönnyebbülés s egyben megrökönyödés: a jól ismert arcokon gőgös megvetést láttam, amint beléptem, mind elfordultak, a szájukat húzkodták, morogtak, mindenféle szitkokat. Egész testemben reszkettem a viszketéstől, s az áporodott rothadásbűz egyre csak kúszott fel a testemen az orromig; mégis, erőt vettem magamon, leültem közéjük. Mereven néztem őket, türelmesen, mind régi-régi ismerősök, gyerekként játszottunk a b.-i utcák porában, fürdőző rabszolgalányok után leskelődtünk, nehéz és hosszú éjszakákat mulattunk át együtt. Bezzeg az öreganyja, susmogták, az meggebedhetett, azon nem segített a drágalátos barátja. S amikor az unokaöcsémre rádőlt az a kurva gerenda, dünnyögték, tavalyelőtt… A hitvány férge. Hiszen tudjátok, hogyan támasztotta fel. Bement a sírboltba, és jól farba töcskölte…
Teljes erővel kitört rajtam a reszketés, eszelősen vakarózva rohantam ki a fogadóból, a műhely felé, útközben majdnem elgázolt egy szekér, amit egy fiatal, dühödt dromedár húzott. Kiabáltak meg mutogattak rám a járókelők, de mikor feléjük pillantottam, elfordultak, s mentek tovább, mintha meg sem szólaltak volna. A műhely bejáratánál egy megszeppent, hatévesforma fiúcska fogadott; ahogy ránéztem, furcsa nyugalom ömlött szét bennem. Alig vártam, hogy megszólíthassam, de megelőzött. A gazdám, T. üzeni, hogy ne zaklasd őt többé semmiféle ügyben, nem fogad, mert halott emberekkel tárgyalni istentelen dolog. Azzal elszaladt.

Nem mentem be a műhelybe, visszatértem a szállásra. Lefeküdtem, de hamarosan őrületes viszketési roham gyűrt le, rángatózni és dühöngeni kezdtem, lefordultam az ágyról a padló köhögtető porába. Arra ocsúdtam, hogy a féllábú fiú mossa az arcom, a hajam, a nyakam. Az arcán kaján megvetés, a szemei zölden villogtak, s ahogy vigyorgott, látszott, csak hátul van neki két őrlőfoga. Nyugalom, gügyögte, az úrnőm nem szereti, ha őrjöngenek a vendégei. Azt akarja, hogy jól tartsa magát, mondta, vizet löttyintve a vállamra. Nagy az öröme, hogy egy élőhalottat láthat vendégül, úgy tartja, ezzel kiengesztelheti az ördögöket, akik gyötrik őt, tudja, folyton-folyvást kaparásszák, állandóan kaparásszák őt odalent, mondta, s cinkosan a combja közé bökött. Mit beszélsz, rivalltam rá, felugortam, s megint elém tolult a sötétség egy pillanatra, magába zárt a sírbolt, hogy aztán nyersen törjön rám a fényhuzat. Fogtam szerény cókmókom, félrelöktem a féllábú fiút, s amilyen erősen tudtam, belerúgtam az oldalába.
Odakint hűvös volt már, fogvacogtató éjszaka készülődött.

Mintha biztos vezérfonál vezetne, úgy baktattam előre a koromfekete estében, az agyam üres volt, csak a fájdalom lüktetett benne. Mikor azonban a meghitt fényével távolról kedvesen hívogató ház elé érkeztem, hűvös biztonsággal számoltam utána, mennyire lehet elég az a kis pénzecske, ami nálam van, majd egészséges hévvel nyitottam be az ajtón.

Elkábított a levegő odabent, a dús illatok, a melengető színek. Alig törődtem a nők és férfiak hirtelen szerterebbenő gyülekezetével, arcukon a fagyos döbbenettel, a szúrós szavaikkal: valami lágy masszában úsztam. Aztán hamarosan arra ocsúdtam, hogy egyedül vagyok egy szobában egy lánnyal, nem rózsaszín vagy bordó, vagy karmazsinvörös ugyan a környezet, hanem kiábrándítóan sivatagszürke, ám a lány bőre finom halványbarack. Lenge fátyolszerűség volt rajta, a roskatag ágyon hevert, furcsa, szabálytalan pózban, hosszú, törékeny póklábai voltak, a teste vékony, de pompás, érett vonásokkal. Látszott a termetén, az arcán, az ajkán, a mozdulatain, hogy nemrég került még csak ide, s meglehetősen alacsony sorból, a beszéde sem volt még igazi kéjnőhöz illő, csak egy parasztlány makogása. Ugyi, nem fog harapni, hebegte, nem akarom, hogy harapdáljon. Én már meztelenül álltam az ágy előtt, a kezembe fogtam a farkam, és szép lassan, nyugodtan húzogatni kezdtem. Még sosem csinátam hótt emberrel, mondta, s ledobta magáról a fátylat, szétvetette hosszú lábait, hogy feltűnjön rózsaszín húsmélysége. Belevetettem magam, s olyan őrült erővel tettem erőszakot rajta, hogy utána szégyentől pirosló arccal menekültem ki a házból, fülemben a kis parasztlány bőgicsélésének hangjával.
Nem vagyok halott, nem vagyok halott, mondogattam magamban, a városból kivonulva. Nem vagyok halott, ismételgettem, miközben bejártam az országot, de sehol sem fogadtak be. Mindenhol ugyanazokat a vádakat vágták a fejemhez: mivel érdemeltem ki ezt, mit képzelek, hogy épp engem, csakis engem támasztottak fel.

Nem mehettem immár sehova.
Azaz egyetlen helyre mégis: Őutána. Azt rebesgették, a fővárosba vonult, és nagy dolgokat készül véghezvinni. Háborúról beszéltek, új királyságról, megváltásról. Engem mindez teljesen hidegen hagyott. Egyet akarhattam csak: mivel Ő volt az, aki feltámasztott, Rajta a sor, hogy ezt a baklövését helyrehozza, s viszszaadja nekem a halálomat. Mert ha nem teszi meg, én magam török az életére. S igazából ez utóbbi lehetőség sokkal inkább lázba hozott.
A fővárosban nagy volt a felfordulás, s hamarosan megtudtam, épp Őmiatta: mások is szerettek volna végezni Vele. A perverz főpapok különösen megörültek, mikor jelentkeztem náluk: egy halott ember ölné meg az örök élet hírnökét?, kérdezték vihogva. S én velük vihogtam, tudva, hogy a szolgájuk leszek, a játék-szerük, egy utolsó, porban csúszó kutya. S nem tévedtem. Egy nyomorék felügyelete alá osztottak be, a legalantasabb munkákra, moslékot zabáltattak velem, s amikor valamelyik főember véletlenül elém került, undorral jegyezte meg: te lennél hát a feltámadott?
Nem sokkal később épp a latrinákat tisztítottam a főpapi palotában, amikor egy riadt szolga rontott rám, és elhebegte, hogy most feszítették Őt keresztre. Néztem rá egy percig, talán tovább is, aztán felnyüszítettem, és a fogaimmal véresre harapdáltam a karomat. Elém gördült megint a mozdíthatatlannak tűnő kőszikla, amelyről sosem tudhattam, elhengeríti-e előlem valaki valaha.