CzesŁaw MiŁosz versei

Ch. atya évek múltán

Chomski atya, a vaidotai egyházközség plébánosa,
Kilencvenhét éves koráig nem halt meg, mert tudta, nem jöhet
Utána senki. A gond éltette az innentől magányosokért. Én, régi tanítvány a Csendes-óceán mellékéről,
Akkor az Apokalipszist fordítottam görögről lengyelre
Az időket erre alkalmasnak találván.

Két oldalról tartották a kezét,
Mikor felmutatta az ostyát és a bort.

Az Impérium kiküldött hóhérai megverték,
Mert nem akart fejet hajtani a világ előtt.

Hát én, vajon nem hajtottam fejet? A Nemlét Nagy Szellemének,
Az Evilág Fejedelmének megvannak a módszerei.

Nem kívántam őt szolgálni. Az volt  
A munkám, hogy a győzelmét késleltetem.

Hogy Istent szólítom, az angyalok urát,
Aki mindenható, de sose kapkod.

Aki legyőzetik mindennapi nagy csatákban,
És a templomon át sem küld jelet.

Akinek a sulikápolnában hűséget esküdtem,
Miközben Chomski atya lábujjhegyen jött gyertyát oltani.

Akit nem tudtam megkülönböztetni a vér ritmusától.
Hamisságnak tűnt imádsággal törekedni a túlvilág felé.

Nem a lélek, hanem a test embere voltam,
Kit dionüszoszi tánc késztetése hajt.

Kíváncsi és engedetlen, a legújabb gondolatok
Akár a pokolba is könnyen odavonzottak volna.
Ezt hallottam mindenfelől: próbálj ki mindent,
eszmélj, ne kínozzon a lelkifurdalás.

Hajtott a megismerés és megértés vágya,
És elnéző volt hozzám a mély sötét.

A világ ellen ügyködve talán
nem is tudtam, kié vagyok?

A hatalom eszköze, hogy vastalppal a jobb
sorsot alig érdemelt földet megtapossa?

***

Ez a hang üldöz engem, mindennapi önismeretre késztetve.

Nem tudnám magam Jézus tanítványai közt elképzelni,
Mikor Kis-Ázsiában városról városra vándorolnak,
És a szavaik készítik elő a Birodalom bukását.

Én elidőzöm a vásárban hosszú amfora borok között,
A bazár oszlopai alatt a hús sülését figyelem,
Táncosokat tapsolok meg, olajtól csillogó testű birkózókat,
Színes szöveteket válogatok tengerentúlról jött kereskedőknél.

Ugyan ki ne hajtana fejet a Császár szobra előtt,
Ha egyszer az ő kegyelméből hagyták meg az életünket?

Fel nem foghatom, honnan van bennem az örök ellenkezés.

És honnan mégis a hit, hogy a vér ideges dobütései
A hallgatag Isten szándékát hirdetik.

Hogy a mennyben hogyan van

Hogy a mennyben hogyan van, tudom, mert jártam ott.
Folyamát bámultam. Hallgattam madarait.
Mikor a főszezonja van: nyáron, rögtön pirkadat után.
Kelni, és bele is vetem magam a százezredik munkába!
A kert földöntúli volt, a képzelet műve.
Addigi életem ritmikus varázsigék szerzésével telt,
Azt se tudtam, mi történik velem,
Valamit nagyon akartam, és szünetlen kerestem hozzá
A nevet és a formát. Gondolom, hogy a vér irama
Ott is diadalmas mozgás kell legyen, bár
Magasabb, jó szó, szinten. A sárga viola,
A sarkantyúvirág illata, a poszméh dongása
Erősebb, mint itt, maga az esszencia,
Kicsinységükkel is a lényeghez vezetnek,
A dolgok labirintusának közepébe. Hogyan is
Tudná az elme abbahagyni a hajszát, ha a Végtelen
Elvarázsolta, áltatta, ígéretekkel traktálta?
És hol kap itt helyet a nekünk oly kedves halandóság?
Hol az az idő, mely megsemmisít és egyben megment bennünket?
Nekem ez már túl nehéz. Az örök nyugalomnak
Se reggele, se estéje.
Anélkül pedig az egész mit ér.
Ez az a pont, ahol a teológusok kudarcot vallanak.

                        Vörös István fordításai