Duba Gyula A Fórum (kora) ideje, avagy Egykor a Hétben – II.

2.
A karakteresedést és önállósulást az irodalom jelentős mennyiségi növekedése kísérte. Meg a műszaki fejlődés fokozott tudomásulvétele és a modern világ jelentkezése. Ehrenburg időszerű regénycíme, az Olvadás metaforikus jelentéssel (is) bír, tavaszvárást, megújulást jövendöl. Olyan, információkban, s részben kezdő voltában is szegényes irodalomban, amilyen a miénk volt, látványosabbak a világra nyitottságra való törekvés jegyei.

Bővül az egész lap látóköre és tartalma, tárgyi szemlélete, tényvilága gazdagodik. Mindez a Fórum irodalmi érzékenységét és méreteit is tágítja. A költészet fellendülése, a versek valóságos dömpingje jellemzi, új nevek – Tóth Elemér, Gál Sándor, Batta György, Simkó Tibor – jelentkeznek, s a lap heti megjelenése elemi ösztönző erő lesz. A próza novellákkal, karcolatokkal, jegyzetekkel és a fordításirodalom műveivel gyarapodik. A közírás új nevei: Mikus Sándor, Kopasz Csilla, Péterfy Gyula, Simkó Margit, Moyzes Ilona, Dávid Teréz, Neumann János, akik riportokat írnak a Hétbe, verset és szépprózát a Fórumba. Aztán Zala József, Nagy Olivér, Nagy Irén és Tóth Mihály. A nagyvilág sugallatát, a mű-szaki eredmények térhódítását a magam riportjain és jegyzetein érzem. Prágai riportban számolok be a – talán első – hazai számítógépről. Szekrényekkel teli, nagy szoba, mindenütt elektroncsövek, apró zöld fények százai villognak, a számítógép teljesítménye még csekély, aligha közelíti meg egy mai szerkezet teljesítményének a töredékét, perforált szalagok táplálják. De már agya van, és dolgozik. Rožňov pod Radhoštěmből a tranzisztorok gyártásáról tudósítok. De írok űrutazásról és „mesterséges csend”-ről s a Brünni Világkiállítás okán egyéb műszaki csodákról. Ekkoriban nyer polgárjogot a közbeszédben az addig „burzsoá” filozófiának minősített kibernetika, sugallva az elméleti gondolkodás szerkezeti-struturalista lehetőségeit. Mindennek mintegy irodalmi vetületei a Fórumban a világirodalom és a nyugati művészet üzenetei, Hemingway híre és munkái, Ehrenburg önéletírása (Emberek, évek, életem), Picasso képei és gondolatai, a modern német költők versei, fiatal szovjet írók, költők (Jurij Kazakov, Nagibin és Jevtusenko) munkái, Babel híre és Milan Kundera, Blasco Ibañez prózája, Federico García Lorca versei. A vezércikkek tartalmasabbá válnak (Mács József), a kritikai rovat jelenléte folyamatos (Sas Andor, Csanda Sándor). Egy-egy oldalnyi új verset jelent Gyurcsó István Műhely-tanulmányokja és Cselényi László Mikrokozmosza. Érzékelni azt is, hogy a próza-irodalom mennyiségi gazdagodásának hátterében már regények készülődnek, már írják őket!
Hasonló felsorolás ma akár mosolyra is késztethet! Az akkori modernnek számító tartalmak a ma már nemcsak természetesek és kötelezőek, hanem jócskán meghaladottak. Itt azonban mindenképpen egy komoly lap világméretű tájékozottságának alapvető elemei. De irodalmunk vázolt fejlődésrajzából kitűnhet, hogy mindez korántsem ilyen egyszerű. Nemcsak irodalmunk kezdi mélyről és messziről, hanem az olvasója is! Görbe tükör címen közöltem a Fórumban néhány versparódiát. Vidéki városunk Csemadok-konferenciáján a küldöttek azt kérdezték, hogy milyen „versek” ezek, miféle badarságok? S az ülést vezető „központi” kultúrtárs nem tudja megmagyarázni, hogy ezek paródiák, s hogy mi a paródia lényege. Hasonló gyűlésen egy tudálékos hölgy, egy mindig szívesen szereplő, agilis kultúrtársnő tudakolta felhevülten Cselényi Lászlótól, hogy mit jelent versében a „sárgacsizmás éj-szaka” lírai kép, miután az éjszakának nincsen csizmája, s főleg nem sárga! S a fiatal költő beleizzadt, míg valahogy megérttette a hölggyel a metaforák és a szimbólumok jelentését és szerepét. Tőzsér Árpád A tarlók elégiája című emlékezését pedig a fensőbbség helytelenítette olyan értelemben, hogy a szerző a korai tarlóhántást kifogásolja vele. A kísérletező vagy vallomásos író, költő lépten-nyomon az értetlenség falába ütközött, számos ok fékezte az előrelépést, többnyire politikai-eszmei indítékúak. Az államvédelmi és nemzetbiztonsági érdekekről nem szólok, más téma, nem ide tartozik.
Az irodalom benső erői nyitottak voltak, a termékeny formakészség és gondolatiság mohón tört a hiteles valóságlátás és modern létszemlélet, a világra nyitottság irányába. Ezen a téren az idő filozófiai értelemben is változást hozott. A kibernetika elméletével teret nyert a nyugatias gondolkodásmód és a polgári szemlélet. S fújdogálni kezdenek a demokrácia szelei. A fogalmat nem is annyira ideologikusan értjük, hanem szabadságvágyra épülő életérzést jelentett számunkra. A haladás fogalma került így rokonságba a szabadságéval. A korszakos műszaki tájékozódást az ipari rovat riportcímei érzékeltetik legjobban: Ember vagy automata; A XX. század visszanéz; Láttam a jövőt; Gondolkodnak-e a gépek? Az életmódot kutató és a valóságot feltáró szemlélődés mellé a képzelet társul, amely a jövő kilátásait feszegeti. Míg a vidéki életet dokumentáló riportok és a Fórum irodalmi anyagai igazából a szülőföld, az anyanyelv és a kisebbségi lét kérdéskörét tágítják és a problémákra próbálnak válaszokat adni, tehát a kisebbségi önérzet és azonosságtudat alapjait fogalmazzák, a háttérben olyan nevek tűnnek föl, mint Sartre-é, Camus-é és Heinrich Böllé, s ott settenkedik majd Kafka és Garaudy szellemisége és az elidegenedés filozófiája is. A Fórum közli Monoszlóy Dezső sajátosan individualista verseit, másrészt Jakab István Nyelvhelyesség címen kap rovatot a Hétben. A Komenský Egyetem magyar tanszékének vendégtanára, Käfer István stíluselemző és nyelvészeti tanulmányokban értékeli irodalmunkat. Tőzsér katonai szolgálatából küldi verseit (Szemek; Szerelem és pisztoly), az Új hajtások rovatban pedig egyre gyakrabban jelenik meg Gál Sándor, Szitási Ferenc, Tóth Elemér neve. Csontos Vilmos romantikusan nosztalgikus, igaz írása nyomán – Szavak, amelyeket fáj kimondani –, mintegy annak visszhangjaként, hozzászólások tucatjait jelenteti meg a lap. Az őszinte közbeszédben megfogalmazódik magyarságunk vágya és igénye a maga népi kultúrája iránt. Amikor a nemzetiségi identitás kérdésére utalok, ezekre gondolok elsősorban. Mit jelent és hogyan kell magyarnak lenni?! Mint lehet és kell kultúrát teremteni? Akár banálisnak tűnhetnek az ilyen kérdések, de a kisebbség számára alighanem megkerülhetetlenek.
A hatvanöt éves Fábry Zoltánt köszöntve, a stószi író Emberek az embertelenségben című, erősen cenzúrázva megjelentetett művéről Fónod Zoltán ír méltatást. Bábi Tibor a Tízezer év árnyékában című poémájából közöl részleteket, Turczel a költői utánpótlás születéséről ír elvi cikket. Mindezzel azt is érzékeltetni kívánom, hogy alig ismerjük ezt a történelmi időt, amelynek mélyén már-már föld-rengésszerűen dübörögnek a szellemi erők. Tőzsér leszerel, megjelennek a Mogorva csillag, Az utolsó betyár, a Nyelvek és emberek és a Noteszlapok című munkái. Tolvaj Bertalan keletről küldött írásai friss és okos hangon szólnak, s a szerveződő gondolkodás mérvadó értékeit jelentik. Mintha valamiféle gondolati reneszánsz érlelődne, amely politikai oldódást és szellemi tisztulást sugall. Az irodalmi gondolkodást egyre nagyobb felszabadultság jellemzi. Persze, minden nem történik nem problémamentesen! Miért nem értem a kötéltáncost! címen észrevételeket közöltem a Fórumban a nyitrai egyetemisták irodalmi lapjáról és a verseikről. Lírájuk hangulatát ok nélkül pesszimizmusnak, irodalmi utánérzésnek véltem. Csanda Sándor megvédte őket, magányérzésüket fiatalos tanácstalanságnak hitte. Mindkét írásban volt igazság is, félreértés is, ám fontosabb, hogy azok a költészet mélyebb értelmezéséről, az életérzésről és az egyén lelki életének autonómiájáról induló közbeszéd előjelei lehettek. Egy másik írásom Emberek a lejtőn címen jelent meg. Az alapanyagot – száraz tényleírásként – a felsőbbségtől kaptuk, és egy vezetőről szólt, aki dogmatikus fellépésével és a személyi kultusz jegyében törvénytelenségeket követett el, ezért a bíróság elítélte. A történetet beletrizálnom kellett. Az írás nagy figyel-met kapott, utalva a társadalomban lévő feszültségekre, számos levél érkezett rá, majd az egészet vegyes értékelés követte, azután több ilyen anyagot és megbízást nem kaptunk. A benső erőkből táplálkozó, jó értelemben vett „ügybuzgalom” azonban dolgozott a szerkesztőségben, már-már „dühödt elszántsággal” írtuk képes riportjainkat, elemezve és bírálva, felfedezve a vidéki életet, a társadalmi megújulás jeleit, a közhangulatban keresve a fejlődés lehetőségét, a nyitottabb formákat. S ezen belül mintha valamiféle verseny, egészséges vetekedés, rivalizálás kezdődött volna a szerkesztők között: ki tud jobbat, többet, értékesebbet írni! Hasonló „szellemi forradalmak” benső érése és összefüggései szinte követhetetlenek, néha észre sem vehetők vagy nem kirívóak, de érezni őket. Az Ügy szolgálatának metafizikája azonban érzékelhető: benne van a belső hitre és ösztönös értékrendre támaszkodó munkafegyelemben, a jóhiszemű, gyanútlan alkotásvágyban, ami általában a Hetet és irodalmi értelemben a Fórumot jellemezte.

3.
Annál is inkább, mert ekkor már a nagyobb vállalkozások is feltűntek. A tápászkodó kisebbségi író a talpára állt. Hitelesen és mélyen érzi életvalóságát, megéli és érzékeli nemzeti kötődését és társadalmi helyzetét, sejti hivatását és felelősségét! Formát keres és talál, hogy önmagán keresztül elemezze közösség és egyén viszonyának erőrendszerét, s azt próbálja megjeleníteni. Egyre nagyobb fába vágja fejszéjét! Nem könnyen megérthető csapdahelyzetben van, olyan szellemi kelepcébe került, amely külső szemlélő számára talán meg sem érthető; ahogyan az irodalom bonyolult zártságában, súlyos és értelmetlen tabula rasa után újrafogalmazza önmagát! Az irodalmak története, szellemisége folyamatos, drámai helyzetekben sem ismer szakadékokat, üresjáratot. Legfeljebb vannak soványabb vagy termékenyebb időszakai, de a terméketlenség és léttelenség állapotát aligha ismeri! Különösen a 20. században nem. Ilyenkor az ösztöneire kell hagyatkoznia, mert közvetlenül a tényekre van utalva, és esztétikai értékeit, valóságszemléletét kell újrafogalmaznia. A „nyelv-telenség” után, az intézményhiány és „emlékezetkiesés” állapotában újra kell teremtenie önmagát. A kötelező eszme és elmélet nyűgei mellett ez tartott több mint egy évtizedig. S amikor az irodalom életerői dolgozni kezdenek, törvényszerűen feszegetni kezdik a kényszer falait. A dogmatikus hatalom egyoldalúságát nehezen tűri a gondolat. Az irodalom megújuló kedvének az újszerűség a rokona. Lovicsek Béla hatásos regénye után a Tűzvirág című munkáját közli a Fórum. Ugyanott jómagam Idegen szem című kisregényemben a szövetkezeti élet és falulét helyzetei mellett a skizofréniával mint esztétikai lehetőséggel kísérletezem. Rácz Olivér is jelentkezik a Fórumban, készül nagyregénye, a Megtudtam, hogy élsz, Dobos László pedig a Messze voltak a csillagokból közöl részletet. Ilyen általános felbuzdulásban jön el az ideje az első összegző irodalmi vitánknak.
A közös gondolkodás természetében, az önmagára összpontosuló kölcsönösségben van valami őserőszerű, elemi azonosság, mely robbanásszerűen kitörhet. Ki tudná, milyen volt a kozmikus jelenségek kezdete, az „ősrobbanás”? A példa mosolyra késztető, ám szemléletes. Irodalmunk nagyon szerény „kozmosz” akkoriban, robbanásai is ezzel arányosak. De az önvizsgáló gondolkodási kényszert, a szellemi energiákat így is érezzük benne. A vitát Tőzsér Árpád Egy szemlélet ellen című írása robbantotta ki, s tegyük hozzá, alkalmas időben. Erős kritikai élű munkáját esz-szének nevezném, annyira személyes és gondolatgazdag, felfedező természetű. A maga korában szokatlanul újszerű, feltáró írás, melyben a költő az 1950-es évek sematikus „irodalmisága” ellen lázad fel. Ami igazából inkább a gyanútlan lelkesültség lírája, a célszerű jelszavak költészete, és valamiféle szentimentális érzékenység, az eszményi szép és jó már-már vallásos hite. Tőzsér igazi érdeme nem is az, hogy írásában meggyőző erővel mutatott rá a sematikus líra sekélyességére, elemi művészietlenségére, hiszen mindezt akkorra már általánosan elítélték, hanem az, hogy érzékletesen és pontosan, elméletileg megalapozottan fogalmazott meg egy újszerűen ható esztétikai szemléletet. A bírált példák – Dénes György, Veres János, Zala József versei – csupán kritikájának példatárát adták, s amolyan pofozóbábu szerepét töltötték be. Írásának valódi értékei ellenpéldaként felvázolt esztétikájának hiteles gondolatiságában rejlenek. Meg abban a megállapításban, hogy bár irodalmunk már van, ám nincs irodalomtudatunk. S ennek kimunkálásához a dogmatizmussal szemben a valóságra alapozott írói szemléletet állítja. Az állandóan változó tudat mozgását kéri számon, Rózewiczet idézve: „A költészet harc a levegőért!” Tőzsérben akkorra már letisztultak széles körű lírai érdeklődésének tapasztalatai. Arra figyelmeztet, hogy a szlovák költők – Ján Stacho, Ľubomír Feldek – már a metaforát vallják módszerüknek, a csehek pedig – Jiří Šotola, Josef Hanzlik – ettől is tovább lépve bizonyos differenciált „tárgyi költészetet” művelnek. Szerinte a lírában a sematizmus objektivizmusát a fiatalok befelé fordulása váltja fel. És az izgatja őt, hogy mennyire nem tanulnak költőink ebből, mennyire nem látnak tovább az orruknál, és nem igyekeznek költészetüket legalább ezen keresztül az európai költészet áramába bekapcsolni és „megtanulni” az európai poézis nyelvét. Így ír: „Művészetek és irodalmak találkozópontjában olyan többletre volnának képesek bizonyos problémák tisztázása és értése mellett, amely más irodalmakban szinte elképzelhetetlen. S itt nem csak a közvetítő híd-szerepre gondolok, hanem egy olyan tudat kialakítására, amely már messzi távlatokat, gondolatintegrációkat hirdet.” Kor-szakos igénye talán máig nem teljesült…
A vitában, úgy érzem, felszínre került és összeállt, részleteiben megfogalmazódott irodalmunk – Tőzsér által hiányolt – tudatszintje, identitásának azóta is érvényes megsejtése. Az írók sokat tettek annak érdekében, hogy a kor lehetőségei szintjén tisztázzák az irodalmunk létével kapcsolatos kérdéseket és önmagukra döbbenjenek. Megjelenésük sorrendjében álljon itt a hozzászólók névsora: Bábi Tibor, Csanda Sándor, Duba Gyula, Veres János, Monoszlóy Dezső, Petrik József, Szőke József, Farkas Jenő, Tolvaj Bertalan, Turczel Lajos, Mács József, Nagy Olivér, Török Elemér, Kovács Miklós, Dénes György, Fónod Zoltán, Egri Viktor, Tóth Tibor. A vitát Fábry nagy tanulmányának, az Antisematizmusnak az első fele zárja le a Fórumban. A második rész közlését a Hét nem vállalta, és az az Irodalmi Szemlében jelent meg. Fábry eme tanulmányával irodalmunk alighanem az európai szellemiség és humánum közelébe jut.
A vitának és a Fórum – s a Hét – akkori anyagainak irodalomtörténeti vizsgálata jelentősen hozzájárulhatna a szlovákiai magyar nemzettudat alakulásának megközelítéséhez. Szemléletes és érzékletes példája lehetne ez annak, ahogy egy meg-alázott népcsoport dacosan felszegi fejét, és talpra áll! Nem kell már idegen gondolatokat keresnie és átvennie – megtalálta már a magáéit. Közben Major Ágoston lett a Hét főszerkesztője, ám a Fórumot változatlanul Ozsvald Árpád szerkeszti. S a lapban „tombol” az önismeretre való törekvés és a valóságfeltárás lendülete, képes elemző riportok és helyzetképek jelennek meg a kisebbségi magyar életről, kultúrá-ról, életérzésről. A képes riport olyan műfaj lesz, amely a tudósításon túl sajátos létfilozófiai szemléletet is tükröz. Az elvi cikkek, jegyzetek és karcolatok gondolatisága is sajátosan hazai színt nyer, a szerkesztői és írói munkát közösségi tudatosodás jegyei jellemzik. Csehország másféle vonatkozásban is előtérbe kerül, Korberék Jevišovkán címen terjedelmes riportot írtam egy komáromi családról, ahogy ottani környezetükben élnek magyarként.
A következő – 1964-es – évfolyamot Zs. Nagy Lajos vezércikke indítja a Fórumban Vitakedv után alkotókedvet címmel. A költő úgy véli, a vita tanulságait hasznosítva jó lenne több és jobb verset és prózát írni, de ezt még nem tapasztalja. Bár szinte nincs szám eredeti líra és széppróza, valamint kritikai írás nélkül. Bírálatok jelennek meg első regényeinkről (Rácz Olivéréről, Dobos Lászlóéról). A Szavak, amelyeket fáj kimondani mottójú sorozatról szerkesztőségi összefoglaló jelenik meg, a népművészeti mozgalom tényei, problémái a közösségi öntudatot erősítik. Abban az időben alakult ki a szlovákiai magyar életérzés és kölcsönösség, a sajátos felvidéki identitás, amely talán máig érvényes. A Hétnek az egyetemes magyar irodalomról szóló rejtvénypályázata is ezt szolgálta, amely első volt a maga nemében, és átfogó történelmi anyagot adott az olvasóknak a klasszikus magyar írásbeliség és a nemzeti gondolkodás korszakos jelenségeiről, nagyjairól. Meghirdetésre kerül az Irodalmi Szemle és a Hét közös irodalmi pályázata, öt kategóriában – széppróza, publicisztika, dráma, költészet, műfordítás – 5000, 3000 és 2000 korona jutalomban részesítve a győztes munkákat. Ez is első a maga nemében, mintegy a későbbi Madách-díj előzményeként. De a könyvterjesztés is mozgalommá nő. Indul a Versbarátok Köre, ezerötszáz tagot szeretne, kétezernél is több előfizetője lesz. A csehszlo-vákiai magyar kultúrában egyre növekvő méretek érvényesülnek. Első antológiánk, az Új hajtások (1953) megjelenésétől egy évtized telt el, irodalmunk messze került akkori színvonalától. Nő az író-olvasó találkozók száma, a népi valóságélmény és az írói-értelmiségi gondolkodás szembesülnek. A nemzetiség fogalma gyökeret ver. Nincs realitása, hogy a nemzettudat egyetemes méreteiben felvetődjön, de regionális értelemben, a szlovákiai magyar kisebbség méreteiben valósággá válik, s nyelvi és történelmi alapjai értelmében teremti meg az irodalom autonóm voltát. Önálló létének lesz ez a lényege. Az előző tíz év arra ment rá, hogy az irodalom igazolja a létét és felmutassa önmagát. Ebből fakadt vallomásos természete és igazságkereső szenvedélye, tényfeltárásra való törekvése, vagyis következetes realizmusa. Ezért lehetett a „kollektivizmuson” belül is sajátosan egyedi, csupasz létéből következően társadalmi környezetével „szemben álló” szubjektum. Alapvetően sorsirodalom lett, léthelyzete kényszerítette rá. Az áttekintett fél évtizedet olyan irodalmi aktivitás jellemezte, amely hittel teli alkotókedvet és teremtő megszállottságot bizonyít. S már készülődött, főleg az Irodalmi Szemlében egy fiatal nemzedék, már jelentkeztek a Vetés-rovat szerzői, akik hangsúlyosabb esztétikai érdeklődést tanúsítottak és fokozottabb formakészséget hoztak az irodalomba. De ez már egy másik történet…