Gál Éva / Kisebbségi ideológiák és magatartásmodellek a határon túli magyar közösségekben II.*

Magatartásmodellek
A korszak regényeit tanulmányozva, azokban egyfajta irodalmi leképezését találjuk a mindennapi életnek. Az írókat aktívan foglalkoztatták a kisebbségi, azaz saját létük kérdései. Az elméletekből kimaradtak azok a magatartásmodellek, melyeket a regények mutatnak. A szépirodalmi megoldásokban – ahogy már volt róla szó – a tiszta elméletek propagálása helyett élethelyzeteket megoldó figurákkal találkozunk.
A kiútkeresés, a kezdeti tájékozódás, káosz lenyomatait több műben is megfigyelhetjük.
„Tudod, meg kell találnunk először önmagukat s ez nehezen sikerül. Két szót használunk ezek magyarázatára, persze ezek semmit sem mondanak: mentalitás és orientáció. Olyan jó ezek mögé bújni…”1
A kiútkeresés másik fajtája a csodavárás. Főleg az idősebb nemzedék nehezen tudta elfogadni az impériumváltást, és tehetetlenségében nem tudta, mit tegyen.
„A pesti minisztériumból érkeztek néha emberséges, okos tanácsok: maradjatok a helyeteken… de utána nyomban jött Daróczi üzenete: kitartás, jövünk! Mint a kolomp nélkül maradt űzött birkahad, bámész tekintettel meredt a körülötte elömlő történelem felszínére, és az elveszett kolomp szavát várta. Daróczi kolompja szólt erősebben. A megye hajdani ura új megyét talált odaát, onnan kolompolt át az itt rekedt magyaroknak.”2
Újabb szempontból világítja meg a kezdeti kavarodást Darkó István Deszkaváros című regényében, ahol Gáth János meggyőzően mondja ki:
„Nagyon nagy világfelfordulásnak kellene jönnie, hogy elhagyjuk ezeket a falakat… El sem tudok képzelni ilyen felfordulást… De hát hogyan is lenne föld-rengés itt, a sziklák világában, ahol keményebben állnak együtt a kőzetek, mint a vas atomjai?!”3
A korra jellemző magatartásformákat összegzi Szombathy Viktor Elesni nem szabad című regénye. A regény ifjú párjának útkeresése: megőrizve magyarságukat, nem hivalkodva vele, az új állam keretei között élni a közösségért. A birtokos nagy-asszony választotta út egyfajta mecénási szerep lenne, ha anyagilag megvalósítható volna. A nagyasszony birtokait hitelek terhelik, ő viszont, ha nemes ügyről van szó, mindig feláldoz belőle valamennyit. Ez az út végképp járhatatlannak mutatkozik. Negatív példaként állítja elénk az egyik figura köpönyegforgató viselkedését: a pesti kaszinóban sajnáltatja magát, otthon, az Ipoly mellett viszont az új hatalom kegyeit keresi.
Az 1920-as évek kavarodásából egy gyakorlati megoldás bontakozik ki:
„– A másik, hogy nem szabad elmennünk.
– Ki tiltja?
– A nagy család íratlan törvénye, amelyet annyian, s oly sokszor megszegnek! Én nem megyek Amerikába, sem dollárért, sem hírért, mert itthon a helyem.”4
Líraibb megfogalmazást Tamás Mihálynál találunk:
„A föld a haza és nem a király, haza a hegyek és erdők, de nem a kupec, aki a bort megveszi, és nem a gatter, amely a fák törzsét deszkává aprítja… haza a virágos almafa és az üldögélő emberek a templom kerítésén… én nem maradhatok… nekem haza kell mennem…”5
A fenti két idézet két dologra irányítja a figyelmet. Egyrészt az otthonmaradást állítja értéknek, az otthoni helytállást, munkát, életet. A menni vagy maradni problémája minden határon túli magyar közösség megkerülhetetlen kérdése volt az adott korszakban. Erdélyben izzott fel ez a kérdés talán a legkorábban, legtisztábban. Reményik Sándor Eredj, ha tudsz! című versében az otthonmaradást jelöli meg a jövő követendő példájának, Kós Károly a Kiáltó szóban pedig az önálló erdélyi kultúra megteremtését sürgeti 1921-ben. Külön elmélet, speciálisan szlovenszkói nem született, mintha a polémiát az itteniek helyett is elvégezték volna Erdélyben, azonosulni tudtak vele. Ez a helytállás a „levegőben” volt, ezt tartották etikailag helyesnek.
Másrészt a haza fogalma körvonalazódik az idézetekben. A haza nem a ki-rály, tehát nem egyenlő az állammal. A problematikussá vált haza a kisebbségi-nemzetiségek számára a szülőföldben lett megragadhatóvá. A haza meghatározása körülbelül minden nemzetiségben hasonlóan alakult. „Haza-tudatunk minden szűk, túlexponált hazafias nevelés ellenére sem azonos az állam-haza tudatával. Magyar-országot sem tudjuk hazánknak, de az egész Csehszlovák Szocialista Köztársaságot sem, majdnem így is mondhatnánk: idegen Pest is, idegen Prága is. A mi haza-tudatunk Dél-Szlovákia és a vegyes lakta területekre szűkül. …nem az egész államra hivatkozunk, de annál inkább a földre, ahol apáink és nagyapáink születtek, tehát a Csallóközre, Mátyusföldre, az Ipoly mentére, Gömörre, a Bodrogközre”6 – olvashatjuk Kardos István, ugyan a tárgyalt korszaknál későbbi, de a két világháború közötti időszakban formálódó hazafogalom később is érvényes meghatározását.
Ha úgy dönt a kisebbségi-nemzetiségi léthelyzetben lévő egyén, hogy otthon marad szülőföldjén, biztosítania kell a maga és a családja életszükségleteit. Ezt a gondolatsort járja körbe Tamás Mihály Két part közt fut a víz című regényében. A főhős a nemzeti-nacionalista csoportosulásoktól eltávolodik, és saját nézetei, elgondolásai szerint halad tovább, és az idegen államtól – Csehszlovákiától – fogad el munkát. Ezért sokan bírálják környezetében, még a „pártból” is kizárják (a regényből nem derül ki, milyen vagy melyik pártról van szó). A férfi útját mutatja be, aki családja boldogulásáért dolgozik, ugyanakkor egy egész közösségnek tud tartást, tisztességet ajándékozni azzal, hogy munkát biztosít számukra építkezési vállalkozásánál. Ez látszik járható útnak: gazdaságilag megerősödve, az új körülmények között életet teremteni.
Az új államhoz való alkalmazkodás a nemzeti hovatartozás kérdését is előtérbe helyezte. Ezt a témakört is érintik a regények. Voltak, akik az új állam megalakulásával nemzetet is váltottak.
„Tudom. Apám is ezt mondja. Onnan tudom. De őt még megértem. E nélkül nem tudna aludni. Azelőtt magyar jegyző volt, most szlovák jegyző.”7
Ehhez a szálhoz kapcsolható a vegyes házasságokból született gyermekek sorsa a „nemzetállam” keretein belül.
„Egyszeriben megértette sorsa egész fonákságát, az átmeneti sarj rettentő magányosságát. Magyarnak mindig szláv, szlávnak mindig magyar, úrnak mindig paraszt, és parasztnak mindig úr.”8
A kérdés nem csak az öntudatra találás szempontjából vált lényegessé. A magyar–szlovák párokat az új politikai helyzet hátrányosan ítélte meg. A hivatalnoki ranglétrán való előrejutást jelentősen hátráltathatta akár egy magyar feleség is.
„Judit miatt éri legfőképp ez a sok támadás, Judit miatt, aki hűségesen, öszszeszorított fogakkal tartott ki mellette, Judit miatt, aki magyarul tanította a lányukat, mert Judit otthon nem beszélt másképpen húsz esztendő múlva sem, mint magyarul. Alig tudott másként. Judit nem kapott bocsánatot soha, a magyar asszony.”9
A trianoni nemzetközi egyezményt követően a csehszlovák állam gazdasági, kulturális zárlatot léptetett érvénybe Magyarország irányában. Ez az intézkedés tovább nehezítette az emberek sorsát, és nem csak a magyar emberekét. A háború utáni válságos időben tette őket munkanélküliekké. Ekkor derült ki, hogy gazdasági, kereskedelmi egységeket bontottak meg az új határokkal.
„Nem is tudta elképzelni az életet munka nélkül. Egyszer csak kitört a vámháború Csehszlovákia és Magyarország között. Nem volt már hová szállítani a fákat, amelyeket favágók döntöttek ki, kerékre raktak fuvarosok, gatterok hasítottak deszkára.”10
A magyarországi sajtó, könyvtermés terjesztése Csehszlovákiában lehetetlenné vált hivatalosan. Az anyaországi kultúra azonban megtalálta a kiskapukat.
„Prágán keresztül akár postán is meg lehet kapni valamennyit. Nem terjesztem őket. A prágai Vencel-téren megkapom a tegnapi magyar újságokat és a brüni diák-kávézóban minden magyar lapot olvashatok.
A tanácsos bólintott. Ezt ő maga is tudta. A kivételes rendelkezés csak Szlovákiára érvényes, amit a morva Hodonínban szabad olvasni, azt néhány kilométernyire kelet felé, Szakolcán már tiltják a törvények.”11
Az idézet rejtve utal a korabeli társadalom megosztottságára. Bár a cseh és a szlovák nép egyenrangúnak számított a törvény betűje szerint, mégis a csehek nagyobb előnyökhöz jutottak, nem csak a kultúra területén.
A napi sajtó mellett a könyvek is megtalálták az utat Felvidék felé, általában önfeláldozó, egyéni kísérletek révén.
„A kultúra könyvesbolt tulajdonosa, Héreghi, havonta egyszer Pestre utazott és a legbonyolultabb utakon-módokon, csempészve, vesztegetve, harisnyája alatt és kabát alján hozta be a kitiltott magyar könyveket Pestről. Hozta már marhaszállító kocsiban, szalmába rejtve, mustoshordóban, hozta autó-fedél alatt és hozta nyíltan, bátran a legtiltottabb könyveket kezében, s oly ártatlan szemmel mutatta meg a fináncnak, hogy a cseh a nagy őszinteség láttán elfelejtett kételkedni.”12
A gazdasági-kulturális zárlat azonban közvetetten hozzájárult az önálló felvidéki magyar kultúra kialakulásához. „Az első indíték, amiért az itt élő magyarság önálló kultúréletet kezdett, tagadhatatlanul az volt, hogy a csehszlovák kormány az új kultúrtermékeknek Magyarországból való behozatalát megtiltotta.”13
Az identitás tisztázása, a magyar szó megszerzése mellett fontos szerepet töltött be a nagypolitikában való részvétel. A szülőföldön való megmaradást, a jövőt a föld jelentette számukra. A felvidéki magyarság jelentős része ugyanis vidéken, földművelésből élő ember volt. A földbirtokreform saját földhöz való jutás lehetőségét jelentette volna, mely további megélhetést, létalapot biztosít. Ám a földbirtok-reform nem úgy volt megalkotva, hogy a magyar közösségek stabilizálódását segítette volna.
„Kizárólag pedig a közösségeknek legfontosabb dolga most, hogy az állam az uraság nagybirtokát a földbirtokreform alapján elparcellázza, illetőleg részenként eladja. Dacára annak, hogy a földért nálunk utána vannak a népek, mégis úgy látszik, hogy az meg nem nagyon akar hozzájuk gyarapodni most sem.”14
A politikai megosztottság és harc már kezdettől fogva nagyon éles volt mind a többségi, mind a kisebbségi nemzetet tekintve.
„Vaverka cseh nemzeti szocialista volt, a járásfőnök agrárpárti, Duhony szocdem, Petrivarszky tót autonomista. Vaverka Benesre, a járásfőnök Hodzsára, Duhony Dérerre, Petrivalszky Hlinkára esküdött. E pillanatban mindegyik maga mögött sejtette tulajdon pártját, a párt vezéreit s azt méregette valahány, melyik párt erősebb, kinek tudnak jobban segíteni majd felettesei, ki marad győztes a porondon.”15
Az idézetből kitűnik, hogy a többségi nemzetet a politikai pártállás alaposan megosztotta. Hasonló volt a helyzet a magyar kisebbség körében is. A korban három fő politikai irányt lehet találni, és ezzel együtt három eszmeiség vált tartósan uralkodóvá. Az egyik, a nemzeti ellenzék képviselői, azok, akik nem találták helyüket, és nem is akarták megtalálni az új államban. Romantikus történelemszemléletet vallottak, és nemzeti-keresztény ideológia alakította gondolkodásukat. A másik tábort, mely egyáltalán nem volt egységesnek mondható, a liberális polgári gondolatiság képviselői alkották, és a polgári demokrácia eszméinek megvalósulásától remélték az élet új lehetőségeinek kialakulását. Politikailag eltérő áramlatok sorolhatók itt ily módon egy csoportba: a Szent-Ivány József vezetése alatt formálódó „reálpolitikus” nemzetiek, a szociáldemokraták, s az ún. „aktivisták”, akik a cseh-szlovák állam iránti hűség, lojalitás képviselői voltak. A harmadik meghatározó szellemi és politikai irányzat az elkötelezett szocialistáké volt.16 Ez a politikai meg-osztottság nagyban hozzájárult az irodalom egységes intézményeinek meghiúsításához.
A két nemzet közti feszültségkeltés jobbára azonban a nagypolitika hatalmi érdeke volt. A több évszázada együtt élő két nemzet polgárai néha több megértést mutattak egymás iránt, mint azt bármelyik politikai vezetőjük elképzelhette volna.
„Én szeretlek titeket, hiszen kultúrátokon nőttem fel és állami ösztöndíjjal fejlesztettem művészi képességeimet. És tízezren meg tízezren így érzünk. Szívesen élnék veletek a jövőben, de azt hiszem, most már késő. Elszalasztottátok a történelmi pillanatot. Most már nem rajtatok és nem is rajtunk fordul meg a dolog. Történelmi erők játékszerei lettünk, azok a hátukra kapnak, és sodornak a végzet felé.”17
A megmaradás feltétele az új nemzedék nevelése volt. Ezt a témát azonban ritkán vették regényeik alapjául a szerzők. Az esetleges megoldást jelentő modellt még nem tudják bemutatni, inkább ijesztő, az életből ellesett jelenetet írnak.
„A leány magyar iskolába járt, a fiút azonban kivette ebből az iskolából Liptánszky, így osztotta meg a családot, előre gondolva s minden eshetőségre készen a fiú pályáját illetőleg… A fiú, ha néha levelet írt, bonyolult és sajátságos helyesírási szabályokat talált ki magának, amin Liptánszky mulatott, nem vette észre, hogy a kisfiú öntudatlanul is két műveltség és két ábécé között kallódik.”18
Ez a fajta magatartás volt a legelfogadhatatlanabb a felvidéki magyarság számára. A két nemzet között őrlődő gyerekek végül sehová sem tartoztak, gyökértelenné váltak. Nem tudták vállalni a sorsközösséget a kisebbségi magyarsággal; a többségi nemzet könnyebben szippantotta be őket maguk közé.
Az oktatás másik furcsaságát azok a felnőttek élték meg, akik még a magyar oktatási rendszerben végezték iskoláikat, új államuk megalakulásával anyanyelvük vált hivatalos nyelvvé. Két kultúra között hányódtak ők is.
„Tárnyicky egy pillanatra magára hagyta. Pista kezébe vette az asztalon heverő könyvet. Hviezdoszlav egy verses drámája volt. Lapozgatott benne. A könyvben széljegyzeteket talált. A nehezebb irodalmi szavak alá voltak húzva és a margóra Tárnyicky szép, gömbölyű betűkkel kiírta a szavak magyar jelentését.
– Édes Istenem, vajon milyen nyelven álmodik ez az ember? – vetődött fel Pistában a kérdés.”19
A szlovenszkói magyar kisebbség – egyfajta közvetítőként – nyíltan vállalt hídszerepet a szlovák és a magyar kultúra között. A hídszerep a sarlósok programjában vált meghatározó jelenséggé. Programjuk része volt a cseh és a szlovák fiatalokkal való együttműködés. Komlós Aladár szerint pedig az új nemzedékre – ez már a harmadik generáció – többek között a „…magyar művelődés szláv kapcsolatainak eddiginél szorosabb felkutatásának”20 feladata vár. Tematikusan feldolgozott irodalmi vetülete ennek a hídszerepnek nem nyilvánul meg, de figyelemre méltó, hogy a regények némelyike nyelvi határterületen játszódik.
„Délfelé az első falu tisztán magyar, északra viszont már tisztán szlovák. A nyelvi határ szélei a mi városunkban egymásba folynak.”21
A hídszerephez kapcsolható a legnyugatibb magyarok fogalma. „Van azonban az itt élő magyarságnak egy többé-kevésbé általános ismertetőjele, s ez a Szvatkó Pál kedvenc gondolata, hogy mi vagyunk a legnyugatibb magyarok. A szlovenszkói táj ezer szállal köti a magyar szellemiséget Közép-Európához és azon át Nyugat-Európa kultúrközösségéhez. Minekünk a múltban szerves életközösségünk volt az osztrákokkal és a németekkel, ma a legnyugatibb szlávokkal, a csehekkel és az országban élő németekkel.”22 Hasonló hídszereppel találkozunk az erdélyi és a délvidéki irodalom elméletíróinál is. Az erdélyi helikonisták abban látták a kisebbségi létbe került magyarság időszerű programját, hogy igyekeznek elősegíteni az együtt élő népek testvériségét, a közép-európai együttélés új lehetőségeit.23 Szent-eleky Kornél a híd fogalmat a szó legtágabb értelmében fogta fel, nem csak az együtt élő népek közötti közvetítőként, hanem a világ nemzetei közötti kapcsolat egyik láncszemeként.24 Mára a nemzetiségi irodalmak pusztán hídszerepet betöltő funkciója ugyan nem kérdőjeleződött meg teljes mértékben, de az nem is egyenlő csak ennyivel. A tárgyalt korszakban azonban meghatározó volt ez a gondolat, mivel a kilátástalannak látszó helyzetben egyfajta kapaszkodót mutatott, a kisebbségi lét-helyzet erényét jelentette. A hídszerep a szlovákiai magyar írók fordítói munkásságában fokozott mértékben nyilvánul meg.
Szólnunk kell a felvidéki magyarság még egy sajátos vonásáról. Többször szóba került, hogy nem volt egységes már maga az a közösség sem, mely a trianoni döntés után kisebbségi helyzetbe szorult. Ez nemcsak mentalitásbeli különbségeket, hanem felfogásbeli ellentéteket is hozott magával. A nemzedéki nézeteltéréseken túl, az írótársadalomnak egy olyan olvasóközönséggel kellett szembenéznie, mely még nem volt érett az új áramlatok befogadására. A viszonylag modern irodalmat produkáló szerzők egy konzervatív irodalomhoz szokott olvasóközönséggel találkoztak. Az olvasók és írók mást vártak el egymástól. „…a szlovenszkói szervezett társadalomnak nem kellenek az újat hozó, útmutató szlovenszkói írók. Következésképp: a szlovenszkói író és a szlovenszkói magyar kultúrtársadalom ellenséget lát egymásban, és nyíltan vagy titokban, de mindegyik tudatosan küzd egymás ellen”25 – írta ezzel kapcsolatban Fábry Zoltán. Ugyanerre a problematikára világított rá Komlós Aladár is: „Ez a közönség konzervatívabb, s ez az irodalom egé-szében talán nyugtalanabbul modern, mint a pesti. A kölcsönös meg nem értés olyan fájdalmas helyzete támad ebből, hogy a magyar költő szokott méltányolatlansága ehhez képest idillinek mondható.”26 Ahhoz, hogy végül is nem jött létre az olyannyira vágyott egység, az írók és az olvasók közötti ily mértékű nézeteltérés további magyarázatként szolgálhat.
Fontos tényezője, inspirációja volt a felvidéki magyar irodalomnak az első bécsi döntést követő történelmi változás. A trianoni határok revidiálása új erőt, reményt adott a szlovenszkói szellemi elitnek. Az írók nyíltabban, bátrabban mertek szólni kisebbségi léthelyzetük buktatóiról, megpróbáltatásairól. „1938 tavaszán a felvidéki magyar szellemi élet megpezsdül. A közeli megoldást sejtető történelmi világhelyzet kétségtelen kihatással van az írók magatartására, a szellemi megmozdulások hangjára és átütő erejére.”27
A regények különböző magatartásformákat mutatnak. Ha valamiféle elmélet kiolvasható belőlük: az az élni akarás. „Ha a nemzeti kisebbségek minden tettének és minden gondolatának a kisebbségi élet fenntartására kell legelsősorban irányulnia, úgy ebben a »minden«-ben természetszerűleg benne van a kisebbségi irodalom is. – Nem csak »is«, de legelsősorban. Mert az irodalom a kultúrértékek látható megnyilatkozása, melyen keresztül a szellemi valóságok érzékelhetőkké válnak. Még ennél is több az irodalom, magának az életnek, az élet szellemi tényeinek emanációja.”28 Az élni akarásnak ad hangot az erdélyi Kós Károly is mindjárt Trianon után. „Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat.”29 Szenteleky Kornél pedig magáévá teszi Berde Mária felhívását. „Az erdélyi igazság a mi igazságunk is. Berde Mária felhívása és iránymutatása miránk nézve is érvényes, nekünk is szól. Nekünk vallani és vállalni kell sorsunkat, problémáinkat és úgy kell hirdetnünk igazunk, mint ahogy a múlt írástudói tették.”30
Fábry Zoltán vox humanája sem állít mást, mint vallani és vállalni az „emberséges hangot”. Különbözőségük ellenére ezen a ponton a kisebbségi-nemzetiségi ideológiák ugyanoda jutnak el. Tehát a kisebbségi-nemzetiségi irodalmak alapja egy: az egyes tájegységek sajátosságait megőrizve, az anyanemzettől külön élve is megtartani a magyar kultúrát, irodalmat, művészetet.
„Én már tudom, mi az, költőnek lenni. Ismerem Rimbaudt , Withmant, Baudelairet… Tudom, hogy szlovenszkói költő éppúgy nincs, mint ahogy homonnai költő sincs. Ilyesmi nem lehet helyhez kötve.”31
Figyelemre méltó megállapítás. A korabeli elméletírókat szintén élénken fog-lalkoztatta ez a kérdés, mitől válik egy kisebbségi-nemzetiségi irodalom egyénivé. Többek között Krammer Jenő is kereste erre a nehéz kérdésre a választ: „Ameny-nyiben tehát szlovenszkói magyar irodalomról beszélünk, szellemtudományi szempontból e regionális jelenség mögött kereshetnénk tájegységet, néptörzsi, szóval faji jelleget vagy pedig történelmi sorsközösséget mint olyan élettényezőt, amely elég erős volt ahhoz, hogy a magyar nyelven írott irodalmon belül sajátságosan jellemezze az ezen a földön megnyilatkozó művészetet. Mert ez lenne valóban szlovenszkói magyar irodalom. Lelkiismeretes vizsgálódás és mérlegelés csakhamar beláttatja velünk, hogy az előbb említett tényezők egyike sem elég erős nálunk egy sajátos irodalom kialakítására. […] A szlovenszkói magyar irodalom a mi értelmezésünkben tehát legfeljebb csak a jövőben lehet önálló színérték a magyar irodalom egységében, amikor a politikai változás folyamán kialakult történelmi sorsközösségnek ihlete ösztönzi majd alkotói egyéniségeit teremtő munkára.”32
Létezik-e tehát felvidéki, vajdasági, erdélyi író? Lehetséges, lassan ki fogjuk mondani, hogy ez a megkülönböztetés felesleges, ha egységes magyar nemzeti irodalomban gondolkodunk. De mint minden éremnek, ennek is két oldala van. Azt a bizonyos másik oldalt Bányai János villantja elénk, az az elméletíró, aki már „megvesszőzte” a vajdasági magyar író kategóriáját. „Megrajzolható-e a kisebbségi író portréja? Tartozik-e az írók egy részéhez olyan megkülönböztető szerepminta, lét vagy gondolkodásforma, amely – a történelem és földrajz speciális diktátumára hallgatva – indokolttá teszi a nevük mellé ragasztott kisebbségi minősítést? Ha kérdezem, akár le is mondhatok a minősítésről. Ám a szó elhagyásával nem lépem-e túl a veszteség elviselhetőnek vélt határvonalát? Nem tűnnek-e el a kisebbségi megjelölés elhagyásával olyan szerepminták, amelyek nélkül a magyar irodalom szellemi és tartalmi színképe szegényedne el?”33 Vajon a magyar nemzeti irodalom érzékeny maradna-e a kisebbségi jelző elhagyása után is a kisebbségi tematikát bemutató művek iránt? A kérdés jogos, még a végszó előtt végiggondolt esetleges következmények lehetőségét tárja fel.
A korszak regényeiből a gyakorlati életről szerezhetünk tudomást. Az embereknek nem elméletekre volt szükségük, hanem útmutatásra. Ennek az igénynek igyekeztek megfelelni az írók együttesen, vezető híján. A különböző kisebbségek, nemzetiségek, amint látható volt, ideológiáik eltérő volta ellenére bizonyos pontokon hasonló eredményre jutottak. Mára a két világháború között megteremtett kisebbségi ideológiák szinte mindegyike megkérdőjeleződött. Kiüresedetteknek, felesleges etikai keretnek, olykor teherként élik meg azokat a napjainkban irodalommal foglalkozók, illetve irodalmat művelők. Annyi azonban bizonyos, hogy az 1920-as években mindegyik közösségnek teremtenie kellett magának egy eszmerendszert, egy irányadó ideológiát, amihez képest, illetve amelyből ki tudott nőni. Ilyen szempontból a második nemzedéknek mindenhol könnyebb dolga volt, hiszen a megteremtett ideológiákat örökölt hagyományként élhette át. Beleszületetett egy hagyományba, és állást foglalhatott a már meglévő hagyománnyal szemben. Ezt kell tudatosítani, amikor akár a felvidéki „géniuszokról”, akár az erdélyi transzszilvanizmusról, akár a délvidéki couleur locale-ról ejtünk szót. A szóban forgó ideológiáknak – minden negatívumuk ellenére – irodalomtörténeti és társadalomtörténeti érdemük, hogy segítségükkel a határon túli magyar közösségekben mindenütt  megkezdődhetett az irodalmi élet szervezése.

JEGYZETEK

  1 Szombathy Viktor: Zöld hegyek balladája. Franklin-Társulat, é.n., 106.
  2 Tamás Mihály: Két part közt fut a víz. Madách, Bratislava, 1983, 42–43.
  3 Darkó István: Deszkaváros. Tátra kiadás, Pozsony, 1938, 101.
  4 Szombathy Viktor: Zöld hegyek balladája, i. m., 171.
  5 Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, i. m., 162.
  6 Kardos István: A csehszlovákiai magyar társadalom a szociológia tükrében. Irodalmi Szemle,             1969. 1. szám, 77.
  7 Darkó István: Égő csipkebokor. Franklin-Társulat, h. n., 1935, 125.
  8 Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, i. m., 25.
  9 Szombathy Viktor: És mindenki visszatér. Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság Kiadása,             Budapest, é. n. 11.
10 Bányai Pál: Felsőgaram. Copiright by Bányai Pál, Bratislava, 1934, 26.
11 Szombathy Viktor: És mindenki visszatér, i. m., 22.
12 Uo., 47.
13 Zapf László: Magyar irodalom Csehszlovákiában. In Szlovenszkói küldetés. Csehszlovákiai             magyar esszéírók 1918–1938. Szerk.: Szeberényi Zoltán. Madách, Bratislava, 1984, 104.
14 Darkó István: Égő csipkebokor, i. m.,  96–97.
15 Szombathy Viktor: És mindenki visszatér, i. m., 47.
16 Vö.: Mezey László Miklós: Szlovenszkói Helikon. Hungarovox Kiadó, Budapest, 1999, 11–12.
17 Vécsey Zoltán: A síró város. Kazinczy Kiadóvállalat, Kassa, 1931, 51.
18 Szombathy Viktor: Elesni nem szabad. Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság Kiadása,             Budapest, é. n., 61.
19 Vécsey Zoltán: A síró város, i. m.,  43.
20 Komlós Aladár: A csehszlovákiai magyar irodalom új korszaka előtt. In Szlovenszkói küldetés,
    i. m., 75.
21 Darkó István: Deszkaváros, i. m.,  61.
22 Krammer Jenő: Szlovenszkói magyar irodalom – lélektani szemszögből. In Szlovenszkói küldetés,         i. m., 93.
23 Vö.: Pomogáts Béla: A romániai magyar irodalom. Bereményi Könyvkiadó, Budapest, é. n., 45.
24 Vö.: Vajda Gábor: A magyar irodalom a Délvidéken. Trianontól napjainkig. Bereményi             Könyvkiadó, Budapest, é. n., 91.
25 Fábry Zoltán: Szlovenszkói grafikon. In Szlovenszkói küldetés, i. m., 17.
26 Komlós Aladár: Magyar költészet Szlovenszkón. In uo., 69.
27 Kemény Gábor: Így tűnt el egy gondolat. MEFHOSZ, Budapest, 1940, 69.
28 Sziklay Ferenc: Kisebbségi irodalom vagy kisebbségek irodalma? Erdélyi Helikon, 1930, 451–457.
29 Kós Károly: Kiáltó szó. Idegen nyelvű Folyóirat Kiadó Leányvállalat, Pallas Nyomda,             Lajosmizse, é. n., 4.
30 Szenteleky Kornél: Írói felelősségünk. In Ugartörés. Keresztény Sajtószövetkezet, Szabadka,
    é. n., 5.
31 Szabó Béla: Ezra elindul. Kultúra Könyvkiadóvállalat, Bratislava-Pozsony, 1935, 104.
32 Krammer Jenő: Szlovenszkói magyar irodalom – lélektani szemszögből, i. m., 92–93.
33 Bányai Jáno.s: Vajdasági, magyar, író. In uő: Kisebbségi magyaróra. Fórum Könyvkiadó,             Újvidék, 1996,