A türelem és a megértés könyve – A Nemzeti művelődés – egységesülő világ című kötetről

Roppant gazdag és roppant érdekes, ha pedig a könyvön kívüli világra is tekintettel vagyunk, s miért ne lennénk, hiszen lényege szerint ez a könyv arról szól, a külső világ mozgásairól, akkor azt kell mondanom, teljességgel egyedülálló ez a Szegedy-Maszák Mihály által szerkesztett, s terjedelmét és szellemi súlyát tekintve is jelentős kötet. A szerkesztő a türelem könyvének nevezi. „Ezt a kötetet a türelem jegyében állítottuk össze és annak szellemében érdemes olvasni. O-lyan ülésszak volt az előzménye, amelyre nagyon különböző szemléletű előadókat hívtunk meg. Mint várható volt, heves vitákra került sor, az itt olvasható közlemények is egymástól lényegesen eltérő véleményeket fogalmaznak meg” – mondja a kötethez írott előszavában. A kötetben egyébként nem találom a vitára, legalábbis a felszínen megmutatkozó vitára utaló megjegyzéseket, kitételeket. Az idézett előszóban a szerkesztő azt is megjegyzi, hogy a kötetben találhatók olyan, hadd tegyem hozzá, tudományos jellegű megfogalmazások, „amelyeket a főszerkesztő nem tud elfogadni”. Mind-ez azonban az én szememben nem meríti ki a türelem fogalmát, a türelem, leg-alábbis ebben a kötetben mélyebben, a tanulmányok legmélyén, s a kötetben közölt írások szemléletének alapvetésében mutatkozik meg, ahogy a megértés is.
Miről is van szó? A következőkről: 2007 novemberének végén, decemberének elején rendeztek Budapesten egy konferenciát, amely, akárcsak az annak az anyagát szerkesztve közreadó kötet, a Nemzeti művelődés – egységesülő világ címet viselte. A kötetben közel hat-száz oldalon öt ciklusba rendezve hu-szonhat szaktanulmányt olvashatunk. Az az olvasó, aki az elmúlt évtizedekben megszokta, hogy mindenütt vitatkoznak körülötte, akkor is, ha újságcikkeket olvas, s akkor is, ha bekapcsolja a rádiót, nem beszélve arról, hogy mindig mindenki „rövidre zártan” beszél nemzetről, nemzeti célokról, globalizációról vagy éppenséggel az egységesülő világ-ról, szóval a vitákra hangolt olvasó elkezdi olvasni  a tanulmányokat, s várja… Várja a vitát, vagy legalábbis azt, hogy az éppen aktuális jelenről mondjanak valamit az általa elolvasott írások, de nem találja az aktuális utalásokat, vagy ha igen, akkor nem úgy találja őket, ahogyan azt várta. Nézzük csak, pár írás címét idézem: A zsidó-keresztény Európa és  a multikulturalizmus; A református egyház demokratikus tradíciója; A képzés eszménye Berzsenyi Verseinek Negyedik Könyvében – és így tovább. Számomra a kötet egyik legérdekesebb és legtanulságosabb írása Zákány Tóth Péter dolgozata volt, az írás „A Jókai-írógép” címet viseli, kétszer olvastam el, először önmagáért, másodszor pedig azért, hogy ellenőrizzem, valóban egyet-len mondatnyi utalás sem esik az éppen aktuális jelenre ebben a hatalmas tudást felvonultató írásban? Valóban, egyetlen szó sem esik róla, ennek ellenére az írás teljes egészében erről szól, feltéve, ha elfogadjuk, hogy ma a változások, a mindent átformáló átalakulások időszakát éljük. Zákány Tóth Péter, miközben számos kor- és sajtótörténeti adalékot is felsorol, a Jókai-próza átalakulását követi nyomon, méghozzá a kor sajtóját érintő változások függvényében. A mai olvasó így azt is konstatálhatja, hogy akkor, tehát a 19. század második felében a sajtó és a kor irodalma még szoros kapcsolatban állt egymással, így a kihívások és a változások az irodalmat is érték. Ma? Ma mintha önmagáért pörgő gépezet lenne az irodalom, s a külső világ változásai mintha nem érintenék. „…az a médium, amely egy technológiai háttér fejlődésének köszönhetően fokozatosan vált alkalmassá a vele tulajdonképpen egykorú események rögzítésére és átvitelére, egyre inkább elveszítette az emlékezetnek megfelelő tudás tárolásához szükséges kompetenciáját, amelynek, a korabeli megítélés szerint, éppen a könyvek válnak majd a kizárólagos birtokosává.” Új leosztás történt tehát, megváltozott az újság és a könyv viszonya, ahogyan nyilván ma is változik az újság, a folyóirat és a könyv viszonya, immáron a digitalizáció következtében. Az, amit fentebb mondtam az irodalom zárvány-létéről, nem erre vonatkozott, hanem az irodalom társadalmi súlyára, léthelyzetére. A jelzett írás a változásokról szólt, még akkor is, ha a szerző történészként valóban a formák változásait követte, s kísérletet sem tett a változásokhoz való viszony tisztázására, feltehetően azért, mert azokat, mármint a változásokat öröknek gondolja. Más szerzők is így gondolkodnak, még akkor is, ha igyekeznek megteremteni a maguk témáján belüli változások és a jelen változásai közötti kapcsolatot. Feldmájer Péter a Kaddis, a héberek arámi nyelvű imája, avagy megváltoztatta-e a globalizáció a zsidóság lényegét? című tanulmányában így ír: „Két olyan dolog van, amely összeforraszthat egy csoportot és amelyet nem oldhat fel a legerősebb globalizáció sem, az egyik a közös történelmi múlt hite, a másik egy közös jövőbe vetett hit. Ezen közös jövőbe vetett hit elég akkor is, ha csak abban hiszünk, hogy a csoport a jövőben létezni fog és megtarthatja identitását, ha felfedezi identitásának egy olyan központi magját, amelyet megtörhetetlennek vél. A Magyarországon és a környező országokban élő, magyar nyelvet beszélő vagy magukat a magyarsághoz tartozónak vélő emberek közös történelmi tudata megvan, nagy kérdés, hogy elég szilárdan hiszünk-e egy közös jövő lehetőségében. Abban az esetben, ha ez a minimum sincs meg, akkor veszélyes a globalizáció, átok – ha megvan, akkor megtermékenyítő, áldás.” Az újkori apokaliptikus gondolkodás magyaror-szági hatását elemző Őze Sándor a következőket mondja: „A magam részéről nem látok semmilyen kiküszöbölhetetlen ellentétet nemzeti művelődés és egységesülő világ között. A nemzetállamok politikai ideológiája a humanizmus eszmerendszere óta van jelen politikai gondolkodásunkban. Kiindulópontja (a magyar is) egy egész világot átfogó apokaliptikus vízió, mely az egyetemes emberi végső időpont és üdvvárás eszméjéből táplálkozik, tehát egy globális archetipikus megoldásból. Alapeleme egy kettéosztott világ végső nagy csatája, mely megszünteti az emberi időt és felcseréli istenire. Minden nemzeti közösségeszme tehát csak az egyetemes, általános, minden emberre vonatkozó célokkal képzelhető el, ahogy a világ üdvcéljai sem valósulhatnak meg nemzeti csoportok, kultúrák kisemmizésével, lekicsinylésével, eltüntetésével.” Hasonló szellemben fog-lalt állást Hajdu Péter is Az irodalom státusa a globális kihívások világában című írásában. Hajdu is az elmozdulásokat, a megkerülhetetlen változásokat hangsú-lyozza. „A kozmopolita irodalom lehetőségét […] abban látom – mondja –, hogy a globális kockázatok tudata egyre inkább befolyásolja az értelmezést akkor is, ha az értelmezett szöveg tematikus szinten nem azokra összpontosít; és ez a tudatosság a létrejövő irodalmat is befolyásolhatja. Hogy ennek az irodalomnak a státusa viszont már nem lesz olyan, mint amilyen néhány generációval koráb-ban volt, azt kénytelenek leszünk tudomásul venni.”
Az idézettek akár azt a keretet is kijelölhetik, amelyen belül a könyv tanulmányai mozognak. Ha az irodalom és a nemzetről való gondolkodás mellé odahelyezzük a nyelv, a képzés, a kommunikáció, a jövő, a regionális gondolkodás, az európai integráció, az identitás, a közösséghez való tartozás és a közösségből való kilépés, a magas- és a tömegkultúra, az új művészeti formák, a nyelvekhez, a saját nyelvhez és az idegen nyelvhez való viszony nagy kérdéseit, s tételezzük mindennek a történeti és elvi alapvetések alapján történő végiggondolását, akkor talán érthetővé válik, hogy miért neveztem ezt a könyvet a türelem könyvének.
S az is, hogy miért gondolom a meg-értés könyvének.
A kérdés most már csak az, hogy az egyes szerzők végiggondolt tanulmányai immáron egymás mellett állva, egymáshoz való kapcsolódásukban is végiggondolódnak-e, avagy ez a könyv is megmarad önmagában álló szigetnek, amelyikre akkor mutatunk majd, amikor arról beszélünk, hogy hogyan kellene gondolkodnunk múltról és jövőről, s az életünket körülfolyó változásokról. (Napkút Kiadó, Budapest, 2010)   
FÜZI LÁSZLÓ