A csalódás rosszkedve – cs Margit Kontárok ideje című könyvéről

Szerző: MÁRKUS BÉLA     
Az idén júniusban születésnapját ülő – az (ön)ünnepléstől módfelett idegenkedő –, az élet rendje szerint évtizedet váltó Ács Margit végre-valahára visszatért pályája kezdetének ígéretes műfajához, a novellához. 

A szépíráshoz, hogy mindazoknak az élet- és sorsproblémáknak a töredékét, amit eltökélten szókimondó, pártpolitikai megfontolásokat félretevő esszéiben, a magyarság tudati állapotát elemző, szellemi önmeghatározását sürgető magvas tanulmányaiban a rendszerváltoztatás óta megfogalmazott, most elbeszélőként, emberi helyzetekbe és sorsokba ágyazva jelenítse meg.  Látásmódja mit sem változott: hű ahhoz az önmagához, aki novellásköteteiben (Csak víz és levegő, 1977; Kard, korbács, alamizsna, 1983) és kisregényeiben (A gyanútlan utazó – Az esély, 1988) egyaránt a gondolatiság és az elbeszélés ötvözésével rajzolta meg szépírói karakterjegyét. Ahogy a Beavatás (1979) című regényének egyik méltatója is kiemelte: számára a gondolati réteg a legfontosabb, a nézetek ütköztetése, a vélemények hangoztatása. A vitákban, eszmecserékben megmutatkozó magatartás, az emberi viselkedés morális hitele, etikai vetülete. Az, amiről előbb portrévázlatainak, kritikáinak gyűjteménye, A hely hívása (2000) is tudósított, csodálkozván, hogy gondolkodásmódját, ízlését, szociális beágyazottságát  népinek, nemzetinek, konzervatívnak minősítik. Legutóbb pedig a Jeleneink és múltjaink (2006), épp a címadó esszéjében ütve meg legerősebben a személyes hangot, főként annak okait keresve, hogy a szocializmus bukása óta miért tartja a gyűlölet kultusza hatalmában az országot, miért a félelmetes meg-osztottság.
Az új kötet már a nyolc novella közül az egyiktől kölcsönzött címével is igen határozottan nyilvánít véleményt: a Kontárok ideje lényegében minden mismásolás, szépítgetés nélkül a rendszerváltás éveire utal. Hogy pontosan vagy legalábbis körülbelül hány esztendőre, ez igen ritkán lesz világossá, az elbeszélői alaphelyzetek rögzítetlen volta, az elbeszélt és az elbeszélő idő távolságának jelöletlensége miatt. Mind a szerep-lőknek, mind a több vonásukban önélet-rajzi jellegzetességű, egy kivételével mindig nőelbeszélőknek visszatérő gondolatuk, folyton kísértő sejtésük, hogy a demokratikus átalakításkor csak „statiszták” voltak, „dilettánsok”. Úgy viselkedtek – idézi a sötét spájzban kicsírázó növény groteszk példázata, a Buta állat a krumpli a korabeli viccet –, mint az egér a hídon, amint megszólítja az elefántot: „Hallod, hogy dübörgünk?” Úgy, mint a Bársony „fórumos”, azaz MDF-es doktornője, akinek az ideje, maga tartja így, a párttá alakulással lejárt, és aki korábban sem helyeselte, hogy „lóhalálában” kell végrehajtani fel-adatokat, küldötteket választani, személyi kérdésekben dönteni, miközben a központban „lázasan folyik a helyezkedés”. Abban sem volt biztos, hogy „alaptalanul vádaskodik” az őket har-madvonalba soroló, a káderállományukat gyengének nevező ellenzék. Mint mondja, „önkéntelenül méltányoltam” azt is, ha a díszmagyar öltözettel szemben „heves utálatá”-t fejezte ki valaki. Összegzése: „ostoba balek voltam”. Az 1991-es év vallomástevő asszonyának, egy világtól elzárt telepen önszántából remetéskedő könyvkiadói alkalmazottnak is „kihűlt a tavaszi öröme”; keserű jóslata, hogy „egyszerűbb volt valami ellenében élnem, mint ami most vár rám”. Hogy mire számíthat, mi következik az életében, ezt éppúgy nem sejti, ahogy A te dolgod vidéki iskolaigazgatóból lett országgyűlési képviselője sem. „Még nem tudom, hol fogok ki-szorítani magamnak egy új helyet a térből” – búcsúszava kettős értelmű: arra a parki padra is vonatkozik, ahol egy hajléktalan szomszédságában az üres óráit töltötte, miután – szavai szerint – kiszívta az erejét „a figyelem és a lelkiismeretemmel való számvetés, mert valójában többnyire nem tudom, hogy miről is szavazok, azaz jól szavazok-e”. A „naiv amatőr” kategóriájába sorolják, ami számára „kezdte azt jelenteni, hogy balek, bamba szavazógép, dilettáns”. Az önvád halmozásában odáig jut el, hogy rettenetesen bánja már, amiért jó tanárból és igazgatóból „kontár politikus” lett. A címadó novella elváltasszony-hőse csalódását sem az okozza, hogy a főiskola, ahol tanít, beolvad az egyetembe, ez viszont nem köt szerződést vele – kiábrándulása abból fakad, hogy hiába akart eltűnni mindenki elől, falura költözve, azt vágyva, „tiszta körülmények között kezdhesse az életszakaszt, talán az utolsót”, ha a szomszédja épp egy volt ávós lett, „a legotrombább hulladék a múltból”. A halálát mégis a múlt rendszer hozzá hasonló kiszolgálóival szemben érzett igaz, jogos harag „országos elévülése” – ő vélekedik így – „szájbarágós példázatá”-nak tekinti. Sajnos, összenőttünk az ellenségeinkkel, egy kicsit velük halunk – ekként vélekedik. Mintha belenyugodna, hogy minden megváltoztathatatlan körülötte, mintha elfogadná, a falubeli munkások véleménye és tapasztalata nyomán is, hogy „valami nagyon nagy hiba történt”, „jóvátehetetlen”.
Minden novella hangulatát átjárja, meghatározza a „csalódás rosszkedve”. Amit csak tartósabbá tesznek az idő komorságán, filozófiai fogalommal élve, az „elmúlt jövő” érzetének nyomasztó voltán túl a terek, helyszínek. Szinte valahány az ideiglenességé, az átmenetiségé, s igen véletlenül az otthonosságé, a meghittségé, amit azonban mindig ár-nyal valami hiány, tévedés, mulasztás. Mint a Muki Miklósának esetében, aki csonka lábával is örök izgő-mozgó alpinista, családjáról, elvált feleségéről gondoskodó férfi, ám akinek rossz a lelkiismerete amiatt, hogy hirtelen döntött úgy, nem él tovább házasságban. Nagyvárad melletti falusi házában az őt felkereső elbeszélő végre jól érzi magát, dalra fakad, és ami a többi novella világából teljesen hiányzik, az is feltűnik itt, bár villanásnyira csupán: a humor. A Doktorátus fő helyszíne szintén otthon, a magáról harmadik személyben beszélni próbáló narrátor nagyanyjának lakása, amely azonban a családi melegség helyett a történelmi hányattatások következtében torz lelkületűvé lett rokonokat idézi emlékezetbe. Azokat, a Mamus halálának közeledtével, akik elle-nében élt az unoka, olyan keresztezési ponton, ahol azonban semmilyen ellentét nem változtathat „mélységes összetartozásunkon”. A lakás mint színtér másutt sem az intimitás és a biztonság helye. A Bársonyban sem, amelynek keretes szerkezete az orvosnő otthonával indít és ide is tér vissza, a bizonytalanság, sőt a félelem légkörét idézve. Az elbeszélés több kitérőt tesz ahhoz, semmint hogy a „csengőfrász”, az éjszakai csengetés okozta rettegés alaphangulattá válhatna, egyszerre elevenítve fel a fórumos mozgalmi tevékenysége miatt támadásoknak kitett asszony szorongásait és azokat a „rémképeket”, amelyeket a rendszerváltozás utáni ellenzékiek úgymond a gyűlöletükhöz fakasztottak fel magukban. Ennek a gyűlöletnek, utálatnak, undornak a legkülönfélébb fajtáit és eseteit zömmel mint híreket emlegetik fel az elbeszélők és az alakjaik, dialógusokban és belső beszédben is, a legritkábban úgy, hogy sorsuk alakulására döntően hatottak volna.
A novellák javarészt értelmiségi figuráinak rosszkedve mindenekelőtt abból ered, hogy nem értik, mivel szolgált rá a „hivatalban lévő, illedelmes európai kormány ekkora indulatra”. Mivel arra, hogy – szintén a Bársonyból idézve – „szinte föld alatt összehozott akcióval mentse magát abszurd, nemzetközi piár céljára kiagyalt rágalmakkal szemben”? A nemzeti frusztráltsághoz, kishitűséghez, önbizalomhiányhoz vezető rágalmak pedig – A te dolgod szerint – a szélsőjobb hatalmas térnyerésétől az etnocentrikus politizáláson át a kormánypárt rasszizmusáig, az antiszemitizmusig tartanak. Az emlékek kínos példákat őriznek meg: a taxisblokádot, a köztársasági elnök egyetértésével, az azt követő indokolhatatlan amnesztiát; a nemzetközileg ismert professzorként emlegetett, ám meg nem nevezett Hanák Péter felesége megveretésének koholt bot-rányát, és más eseteket is. Érzékeltetve, sőt az utóbbi esetben színre víve, az ellenzéki kör milyen „jól elszórakoztatja magát a professzorné rémtörténetével, a nemzetközi médiajelenléttel, Magyaror-szág megleckéztetésével”. A tanulság ez esetben is kissé szájbarágósan mondatik ki: egy tényleges demokratikus átalakulás legfontosabb szellemi-érzelmi erőforrását akarják eldugaszolni, holott „akkora feladatnál, ami most Magyarországra vár, semmilyen energiaforrásról nem lehet lemondani, és érthetetlen, hogy vannak önmagukat demokratikusnak nevező politikai körök, amelyek negatívan értékelik és minden eszközzel gátolják a magyarság önbecsülésének visszaszerzését negyvenhat évi idegen megszállás után”. A nemzetet mint közösséget ezért sem tarthatja össze egy olyan közösségi tudás, amely – a kultúratudomány szerint – a közös és együttműködésre irányuló cselekvések sorával jön létre. Ehhez képest – az igazgatóból lett képviselő gondolatai alapján – a szocialista rendszer működőképessége a nép elképesztő alkalmazkodóképességén és ügyességén múlt. „Borzasztó elgondolni, […] hogy azzal tartjuk hatalomban a megnyomorítóinkat, hogy sikeresen életben maradunk.” E vélemény Szilágyi István kevés figyelemre érdemesült nagyregényének, az Agancsbozótnak az alaptétele is lehetne, a folytatással együtt: „Bármilyen groteszk, bűntársaik vagyunk, éppen a legcsodálatosabb fajtabeli adottságok: a találékonyság és az eszesség révén. Meg erőszakos életösztönünk miatt.”
A Kontárok ideje világát nem a fenti tulajdonságok jellemzik. Ha a rendszerváltoztatás óta eltelt két évtizedhez azzal a két történeti kategóriával közelítünk, amelyet a filozófus Kosseleck, az Elmúlt jövő szerzője használ, akkor sem a „tapasztalati tér”, sem pedig a „várakozási horizont” nem oszlatja a csalódás rosszkedvét. A novellák leggyakrabban úton lévő, helyüket nem kereső, hanem vesztő, életkoruknál fogva is végelszámolást tartó alakjai örömtelen tapasztalatok birtokában vannak, nincsenek szép emlékeik a közelmúltról. De még kevésbé reménykednek a jövővel, a lehetőségekkel kapcsolatban. Nem hozzák lázba őket tervek, álmok; bizonytalanok még várakozásaikban is. Erőtlenségükből a jubiláns Ács Margit erőt meríthet, hiszen novelláival kibeszéltette magából, ami esszéi, tanulmányai szerint is a legmélyebben foglalkoztatta: a kontár módra végrehajtott rendszerváltoztatás élményeit, köztük a legszemélyesebbeket.
(Helikon, Budapest, 2011)