Füzi László – Élet, mű, utóélet / Németh László életművének és utóéletének mozgástörvényeiről

Németh László életéről, életművéről számos könyv, tanulmány született már, utóéletéről annál kevesebb, meglehet azért, mert ennek a mi korunk is részese, önnön világunkról pedig a legritkább esetben szoktunk számadást készíteni. Annak, hogy most Németh László életét, életművét és utóéletét együtt szemlélem, számos oka van. Az egyik, talán a legfontosabb az, hogy mind az élet, mind az életmű, mind az utóélet alakítója az idő, egyik jelenség sem létezik az idő nélkül, ezért érdemes megnéznünk, hogy miképpen mutatja meg magát az idő Németh László életében, életművében és utóéletében.
Természetesen az idő másképpen mutatta meg magát Németh életében és életművében, s másképpen az utóéletben, ám ez csak az idő örök mozgását, változását jelzi. Az, hogy megmutatta magát, vagyis Németh művei ma is az idővel való együttmozgásukban léteznek, azt jelzi, hogy Németh nyitott művet-életművet hozott létre.

Németh László életének-életművének és az időnek a kapcsolatáról magam is sokat írtam, így ebben a vonatkozásban csupán pár alapvető fogalmat kell tisztáznom. Az első teendő ennek kapcsán nem lehet más, mint az élet és a mű, az élet és az életmű egymással való kapcsolatának a tisztázása. Ma már nyilvánvaló, hogy az, ahogyan Németh az élet megélését gondolkodása középpontjába állította, Dosztojevszkijre nyúlik vissza, ahogyan az is nyilvánvaló, hogy élete más korszakaiban Tolsztoj gondolkodásmódjához áll majd közel. Németh életének számos meghatározó korszaka van, ezek közül egész életműve szempontjából meghatározó az az életszakasz, amikor a maga gondolkodásába bezárkózva, a kamaszkorban az egyén, a család és a nemzet válságát megélte; itt az 1914 és 1921 közötti időszakra gondolok, s csak utalok arra, hogy mi minden történt ez alatt a hét év alatt Németh László életében, Németh László szűkebb életében, s a magyarság történetében. Németh ehhez az általa áttekinthető hármassághoz majd később, már a műveiben kapcsolja hozzá az emberiséget, mint távlatot jelentő nézőpontot.
Ahogyan életének, úgy az életmű megszületésének is vannak kulcspillanatai, ezek között feltehetően a legfontosabb az a szakasz, amelyikben az Emberi színjá-ték című regényét megírja, ez még a világon végigrohanó nagy válság előtt, 1928-ban történt.
Boda Zoltán, Németh meghatározó jelentőségű regényének főhőse az egyéniség jogát követeli, nem akar hasonlítani senkire, s azt szeretné, hogy rá se hasonlítson senki. Ha az a világ, amelyikben él, normális, akkor ő nem szeretne normális lenni, az elkülönülés jogát keresi, s a különbözőségét. Boda Zoltán hatalmas monológjában a társadalmi meghatározottságokkal szemben az egyéni akaratra helyezi a hangsúlyt: „Minden embernek magának kell tisztáznia az életet. Ha csupa önmagával rendbejött emberből állna a társadalom, akkor a társadalom se tehetne mást, ő is rendbe jönne. […] Egész határozottan érzem, hogy az én életemet nemcsak Lenin és Marx, de Krisztus sem oldhatja meg. Csak magam!” – mondta, s ezzel tudatosította és vállalta önmaga és a világ ellentétét, s kísérletet is tett az ellentét feloldására. A szeretetvallás, mások szolgálata a győzelem igényeként jelent meg nála, törekvése a belső értékek hasznosítását követelte. Mikor kiderült, hogy a szeretet nem képes visszavezetni az életbe, az irodalom jelentette számára a visszatérés új lehetőségét. Így kapcsolódott össze Némethnél is az élet és a mű, hol egymást szolgálva, hol egymással antinomikus ellentétet teremtve. A mű hol önállósodott, hol az életet szolgálta, hol ránőtt az életre, hol vallomásként létezett. Ne felejtsük, a vallomás is bírhat irodalmi értékkel, lehet, hogy a jövő a naplóíró Németh Lászlót jelentősebbnek tartja majd, mint a drámák vagy a regények íróját.
Kell-e mondani, hogy Németh Lászlónál az alkat felfedezése is Dosz-tojevszkij hatására történt? A vallásos érzés mellett az alkati antinómia tudatosítását is Dosztojevszkijnek köszönheti. Igaz, az alkat antinomikus összetettségét már a Gide-esszében leírta, világot azonban csak jóval később teremtett erre az össze-tettségre. Visszatekintve két különböző alkat eredőjeként teremtette meg magát, s művei világát is a hősök alkatából bontotta ki. Itt, ezen a ponton elkanyarodott Dosztojevszkijtől; Dosztojevszkijnél a hősök egymásmellettisége teremtette meg a művek antinomikus világát, Némethnél pedig egy-egy hős alkata uralta a szóban forgó művet, a hősök antinomikus párja éppen csak megmutatkozott azokban. Ennek is megvolt az oka; láttuk, hogy az élet és mű antinómiájáról Németh az életre helyezte a hangsúlyt, azt növesztette föl. Ám nem egyszerűen egy tudat uralja a művek világát, hanem az egy emberre szűkített, vagy éppen növesztett élet és a külső világ összeütközése. Az antinómia a Németh által önmaga számára kialakított szerepek egymás mellé állításakor is felfedezhető, éppenséggel az egymással szembenálló szerepek közötti mozgás révén épült be az idő Németh László világába.
A megemelt élet és az alkati antinómia középpontba állítása kapcsolja Németh Lászlót legkiválóbb kortársaihoz, s teszi művét valóban korjellemzővé.  A Németh László életét és műveit uraló, antinomikus vonásokkal felruházott alkat is önmagán túlmutató jelentőséggel bír, hangsúlyozása révén nem csupán a megemelt élethez kapcsolódó feszültségek megjelenítésére nyílt lehetősége, hanem rendkívül jelentős szellemi jelenségkörhöz is kapcsolódott általa. Fehér Ferenc a Dosztojevszkijt uraló antinómiák kapcsán írta le: „…ő az antinómiák klasszikus költője, aki a polgári individualitás fejlődési lehetőségének poláris ellentéteit – néha egy ember lelkében, néha egymással szembefordított figurákban – a legszélsőségesebben megélte.”
A dilemmát, az újkori ember, de akár a maga életének dilemmáját Németh így exponálta: „Az újkori ember szerencsétlensége az volt, hogy ezt a két egymásra szorult féllényt elválasztotta egymástól; a tudomány a vadember igényeinek a megvetésére nevelte az észt, a primitív viszont kielégítetlen, álútra szorult igényeivel megrontja az életet, s végeredményben megbosszulja magát az észen is.” Fel lehet-e oldani ezt az ellentmondást? Aligha, inkább csak feloldási kísérleteket lehet teremteni. (Németh ilyen megoldási kísérletnek látta – most már különbséget téve közöttük – Dosztojevszkij és Tolsztoj válaszait is: Dosztojevszkij a „vademberi”, Tolsztoj a „filozófusi” ugrást képviselte, mondotta.) A maga feloldási kísérletében visszatért szellemi kiindulópontjához, elfogadta a tudomány eredményeit, de a vallásos, nem az Isten létéből következő, hanem a világ iránti áhítatból fakadó vagy azt felépítő érzést sem zárta ki gondolkodásából.
Az életnek, ezzel együtt pedig a cselekvésnek, a közvetlen cselekvés vá-gyának a hangsúlyozásában természetesen számos 19. századi vonás mutatkozik meg; ne lepődjünk meg ezen, az a Németh László, aki a húszas évek végétől hal-latlan izgalommal vetette rá magát a 20. századi szellem tanulmányozására, számos 19. századi vonást őrzött magában, a két század különbözőségét szinte önmagában ütköztette.
Az élet elakadásának pillanatában azonban a mű, nem is mindig az említett egységes mű, hanem inkább egy-egy regény vagy dráma megírása vált legfőbb céljává, önmaga és az élet megélése közé a műveket állította, azoknak feladatokat jelölt ki, a maga életével kapcsolatban is. Ennek kapcsán nagyon pontosan írta Szilágyi Erzsébet: „Németh László meggyőződéssel vallotta, hogy egy gondolat, egy műalkotás igazi hatóereje nem tartalmi értékeiből származik, hanem abból, hogy mit ad a kezünkbe egy-egy ilyen igazság a saját önmegértésünk lehetőségéül.” Alkatával viaskodva építette be a maga világába az időt, az alkat szélső pólusai között vibrálva mindenkori létállapotát esszékbe, drámákba, regényekbe vetítette ki. Írói-gondolkodói világában a gondolatok és motívumok hatalmas rendszert alkotnak, miközben az élet megélésének lehetséges változatait mérlegelte, gon-dolkodása a megemelt élettől a megértett élet irányába mozdult el. Ha az írói-gondolkodói világának kezdőpontját az Emberi színjáték jelentette, akkor a végső pontot az ötvenes évek végétől írott Irgalom című regény (1965-ben jelent csak meg). Az egyén önmagának való elkötelezettségét hirdette első regénye, az én és az emberiség lehetséges kapcsolatáról szólt a pályazáró regény. Az Irgalomban az egész emberiségre hivatkozott, s máskor is, a Tanu kiáltványaiban, s az Iszonyban például, ez az emberiséghez való viszonyítás is Dosztojevszkij hatására került be Németh László világába; az egérlyukban élő ember monológjában olvashatjuk: „Amikor már ismert költő és kamarás leszek, lépten-nyomon beleszeretek valakibe; tengernyi pénzt, milliókat kapok és nyomban az emberiségre áldozom…”; valamivel később ugyancsak az emberiség kifejezéssel találkozunk: „…ábrándjaim olyan bol-dogságig hevültek, hogy okvetlenül, azonnal össze kellett ölelkeznem az emberekkel, az egész emberiséggel”; ismét csak valamivel később: „…hazafelé menet egy időre félretettem azt a vágyamat, hogy összeölelkezzek az egész emberiséggel.”
Ezek között a keretek között történt meg Németh László életműve, az időtől nem függetlenül, hanem azt magába építve, sokszor kiszolgáltatva annak, sokszor megváltozva-átalakulva általa, de értelmezve és jelezve is annak változásait.
Azt, hogy Németh életútjának és életművének ez az interpretálása nem üres teória, jelezheti, hogy legutóbb Kabdebó Lóránt épített fel hasonló értelmezést. Kabdebó éppen az Emberi színjáték című Németh-regényből indul ki, s Boda Zoltántól idézi: „Én pedig azt hiszem, hogy az igazi sors nem követel áldozatokat. Nem is állít válaszút elé. Annyira bekerít, hogy csak egy út marad, az, amelyen járni kell. […] Az ember lesz, ami lesz. Nagyon sok apróság summázódik abban, hogy mi lesz.” Kabdebó Lóránt utal a sorsuk csapdájába keveredő Németh-hősök sorára, ennek idézése helyett én Németh életútjának belső kohéziójára utalok. Az út pedig az időben történik meg.
Az idő Kabdebó Lóránt értelmezésében is a 20. század. Gondolkodástörténeti összefoglalásként is idézhető az, amit ennek kapcsán ír: „Az a harmónia-bomlás, melyre a 19. század második felétől a művészetek minden ágában felfigyeltek az alkotók, megszüntette a teljes ember lehetőségét, és óriások helyett maradtak – óriásira kinagyított, de egyoldalúan bemutatott tulajdonságok (Oblomov, Bovaryné, valamint Dosztojevszkij alakjai). Az egész megragadásának módja tehát egy hős bemutatásán keresztül lehetetlenné vált, legfeljebb több alakba kivetítés módszerével. Ennek eredménye az, hogy csak több alak tesz ki egy arányos embert. Ezzel a megoldással Tolsztojnál találkozunk, majd az induló Thomas Mann híres Wälsungvér testvérek című novellájában, vagy nálunk Kosztolányi Néró-regényében. Mindez azt bizonyítja, hogy anakronisztikus követelménnyé vált az »egész ember« ideálja. Még olyan formában is, ahogy azt Szabó Dezső meghir-dette. Az ő hőse inkább a Jókai-hősökkel tart rokonságot, a módosult körülmé-nyekhez alkalmazva.” Kabdebó Lóránt mindezt az Emberi színjáték „alakosztódása” kapcsán mondja, de megállapítását érvényesnek tekinthetjük Németh egész élet-művére. Ismétlem, arra, ahogyan az idő ebben az életműben megmutatkozott.

S az idő mutatkozott meg Németh László utóéletében is. Használhatnám a hatástörténet kifejezést, de valójában nem erről szeretnék beszélni, hanem valóban az utóéletről, hiszen Németh munkásságának hatástörténetét Monostori Imre jól reprezentálja. Igaz, az utóélet maga is a recepció része, azonban mégiscsak más, mint a kortársak által végrehajtott elemzési kísérletek, hiszen az utóélet kapcsán más, korábban nem ismert anyagok és összefüggések is megmutatkoznak, nem beszélve a befogadás jellegének és idejének különbözőségéről. Ennek megfelelően könyvében a számára lehetséges időpontig, 2001-ig Monostori Imre is foglalkozik vele, magam itt viszont csak erre szeretnék koncentrálni.
Az utóélet történései mindezzel együtt kiszakíthatatlanok a korábbi folyamatok következményei közül, ugyanakkor illeszkednek ahhoz a folyamathoz is, amelyik a korábban elhallgatott, nem teljesen ismert vagy alig feltárt írói életművek megismerését eredményezte. Már ennek alapján is elmondható, hogy Németh életművének utóéletét politikai szempontok határozták meg, de ha mondjuk, az életmű kortárs befogadásának továbbélését vagy azt a közeget szemlélnénk, amelyikben ez az életmű létrejött, akkor is erre a következtetésre juthatnánk.
Vállalva a leegyszerűsítéseket is, ki kell mondanom: Németh életművének politikai hangoltsága s a 20. század brutális politikai hangoltsága szorosan ösz-szetartozott, s ez az összetartozás nem csupán az életmű kortársi befogadását, ha-nem utóéletét is meghatározta. Ez, lévén, hogy Németh nem politikus, de nem is politikai gondolkodó volt, hanem olyan író és gondolkodó, aki a maga meghatá-rozottsága és hajlama szerint politikai kérdéseket is érintett, erős leegyszerű-sítésekhez vezetett és vezet ma is. De most nem erről szeretnék beszélni, hanem az életmű utóéletét meghatározó körülmények között az általánosítható vonások után a sajátosan a Németh-életműhöz kötődőket szeretném kiemelni. Érdekes módon itt is, mint szinte mindig és mindenütt, a politikához jutunk vissza, ezen belül pedig Németh-életművének a sajátos, leginkább a minőségszocialista kifejezéssel jel-lemezhető vonásához. Jeleztem, az utóélet kapcsán is vissza kell nyúlnunk az úgymond történelmi időkhöz, így én most 1957-ig fordulok vissza. Az, hogy Németh 1956 után visszahúzódhatott vidékre, leginkább az említett minőségszocialista vonásnak, s az ebből következő, a mások mellett az 1956. november 2-án, a Pártok és egység című írása kulcsmondatainak volt köszönhető: „Magyarország az elmúlt évtizedben elég messze haladt a szocializmus útján, voltaképp szocialista állammá lett. Ezt a helyzetet a régi rend lerombolásának vágyában számba nem venni olyan óriási botlás lenne, amilyen a kommunistáké volt, akik a magyar gazdasági élet, főként a mezőgazdaság valóságos állapotát, magasabb fejlettségét számba nem véve, oda rombolták, ahol az orosz állt az októberi forradalom előtt” stb.
Szeretnék az előbbinél is pontosabban fogalmazni: valójában nem ezeknek a soroknak volt köszönhető, hogy a hosszas konszolidációs folyamatban Némethre hivatkoztak, hanem annak, hogy korábbi és 1956-ban írt írásaiból az említett sorokhoz kapcsolódó vonulatot emelte ki az új hatalmi berendezkedés. Ezt kö-vetően jól megfigyelhető lesz a kettősség, akkor, amikor a hatalomnak a bázisa kiszélesítésére lesz szüksége, Németh László irányába is figyel, akkor pedig, amikor a hatalom bezárkózik önmagába, s az erejét fitogtatja, Némethtől is elhatáro-lódik. Ez a ritmus a hatvanas és a hetvenes évek szembenállásában is megmutatkozik, Németh vonatkozásában is. A hatvanas évek légkörének formálásában kulcsszerep jutott Némethnek, a hetvenes évek első feléről viszont mindez nem mondható el, s nem csak Németh betegsége és visszahúzódása miatt nem. Az említett folyamat finomabb tagoltságát jól mutatja az 1969-ben indított életműsorozat sorsa a maga tragikus kihagyásaival, elhallgatásaival, pótköteteivel, s az utolsónak hagyott kötet, a legproblematikusabbnak ítélt Sorskérdések című gyűjtemény megjelentetésének szinte a rendszerváltozásig eltartó halogatásával.
A magam gondolatmenete kapcsán mindebből azt emelem ki, hogy a hatvanas-hetvenes években indulók számára – közéjük tartozom magam is – Németh az éppen aktuális politikai berendezkedés kritikusának, talán kimondhatom azt is, hogy jobbító kritikusának mutatta magát. Így az akkor induló kritikusi-filológusi nemzedék szinte rávetette magát Németh életművére, s a maga társadalomkritikai hajlamának igazolására talált ebben az életműben. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor még egyetemistaként régi folyóiratokban rátaláltam a Németh társadalomképét, szocializmusfelfogását, a vállalkozói szocializmushoz kapcsolódó elképzeléseit rögzítő írásokra. Ennek kapcsán mutatkozik meg Németh utóéletének talán a legsajátosabb vonása, az, hogy abban a szakmaiság és egy vagy több generáció társadalomkritikai hajlama elválaszthatatlanul kapcsolódott össze. Szinte példa nélkülinek tartom, hogy az ideológiai-politikai érdeklődés annyi irodalomtörténeti, történeti, filológiai hozadékot hozzon a felszínre, mint amennyit ebben az esetben a felszínre hozott. Ebben a közegben jelentős tudományos eredmények születtek, vagyis a politikai színezetű aktualizálás serkentésére, valójában azzal egy időben kialakult a Németh László munkásságával foglalkozó tudományág.
Változás ebben a folyamatban gyakorlatilag a rendszerváltozás idején történt, ezt a változást két szövegrészlettel szeretném igazolni. Az egyik részlet 1982-ből származik, s tőlem szokatlanul a magam írásából idézek, de csak azért, mert ezzel a magam valamikori illúzióit is jellemezhetem. 1982-ben a Tanu programját bemutató, s talán az első publikált Németh László-tanulmányomban így írtam: „Németh gondolatrendszerének egyes elemeit a történelmi változások hatálytalanították, más része – a jelenségek fölé rajzolt eszmével – máig kísérti életünket. Irányokat jelölve: a Magyarok Romániában folytatása még mindig megíratlan, a közös közép-európai folyóirat igénye is újra és újra megfogalmazódik. Az oktatás, művelődés helyzete szintén a Németh László-i minőségelv jegyében oldódhat meg. A társadalom átalakulása, a közösségi élet kereteinek tágulása közepette pedig a minőségre, az egyéni változatokra, hajlamokra alapozódó gondolkodás tűnik elveszíthetetlennek. A harmincas években megfogalmazódott – s az írói pálya törvényei szerint folyton átalakuló, megújuló, de az emberi méltóságot mindig szem előtt tartó – jövőre nyitott gondolkodás aktuális tartalmakat közvetít ma is. S ha kötődik a valósághoz – újabb távlatokat is nyer általa.”
A leírtakat egyébként vállalhatónak, mi több, aktuálisnak gondolom ma is, számomra azonban akkor az adott helyzettel való szembenállás aktualizálta Németh gondolkodását. 1990-ben viszont Vekerdi László már rákényszerült, hogy leírja azt a mondatot, amelyre azóta is sokszor gondolok vissza: „Ki hitte volna két vagy másfél esztendővel ezelőtt, hogy egyszer majd a szocializmus vádjától kell Németh Lászlót megvédeni?” Messzire vezetne annak taglalása, hogy miért írta le Vekerdi László ezt a mondatot, annál is inkább, mert most korábbi folyamatokról beszélek, olyan folyamatokról, amelyeknek ez a mondat a végpontja. A folyamatok lényege pedig a jobbítani kívánó rendszerkritika és a szakmaiság összekapcsolódása, a tulajdonképpeni Németh Lászlóval foglalkozó szaktudomány megteremtődése. Úgy gondolom, mindkét folyamatnak megvolt a maga eredménye, a Németh Lászlóra hivatkozó rendszerkritika többnyire közhasznú folyóiratokban mutatta meg magát, s itt most leegyszerűsítően hivatkozom a közmegegyezés által is említeni szokott három lapra, a Tiszatájra, a Forrásra és az Új Forrásra. A Németh-filológia eredményeire talán nem is kell utalnom, számos könyv, értekezés, tanulmány született ezen a szakágon belül. Sajátos vonásként mutatkozik meg, bár az eddigiek után nyilvánvalóan nem meglepő ez, hogy számos írás, tanulmány, vita, mivel kortárs irodalmi folyóiratokban jelent meg először, szélesebb körben is érdeklődést keltett. Nos, Vekerdi László számomra egyre inkább emblematikusnak tűnő mondata az így jellemzett, s egymáshoz szorosan kapcsolódó folyamatokat zárta le. A pontosan fogalmazás szándékával azt is mondhatom, hogy az a mondat az említett folyamatokat lezáró helyzetet tudatosította.
Nyilvánvalóan mindezzel nemcsak az vált szükségszerűen múlttá, hogy a számunkra fontos Németh László-i szövegeket a szocializmus gyakorlatával szembesítsük, mert ha következetes akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy valamikor ennek a helyzetnek a bekövetkeztét vártuk, hanem maga az alaphelyzet is, a Németh László utóéletére jellemző sajátos alaphelyzet, a politika irányába mutató esszé- és tanulmányírói gyakorlat és a szakmaiság egymáshoz való szoros kapcsolódása.
A politikai érdeklődés nyilván ezt követően is jellemezni fogja Németh László utóéletét, ahogyan jellemezte mondjuk 2001-ben, Németh születésének századik évfordulóján, olyan erővel, hogy a szakmaiságot képviselő hangok akkor szinte nem is hallatszottak, a tömegkommunikációban egyáltalán nem, s nyilván lesznek olyan esszéírói törekvések is, amelyek a maguk igazolását Németh gondolkodásában találják meg, mint ahogyan ez például Békés Mártonnak A hagyomány forradalma című könyvében máris megmutatkozott, ám mindezek ellenére úgy érzem, hogy a Németh-életmű kutatóinak most az elvégzendő feladatokra, szakmai kihívásokra kell koncentrálniuk. Sorolnám-sorolhatnám a feladatokat, ehelyett azonban a veszteségekről kell szólnom, hiszen súlyos veszteségek érték a Németh-kutatást. Egyszerűen nem lenne elfogadható, hogy ne legyen folytatása, s most a halottainkat említem, Hartyányi István, dr. Lakatos István, Domokos Mátyás, Vekerdi László, Grezsa Ferenc, Olasz Sándor gondolkodásának, tűnődéseinek, kutatásainak. Mind-annak, amit megteremtettek, amit Németh László életművéről gondoltak és írtak, valamiképpen folytatódnia kell. Amikor ezt mondom, azzal is tisztában vagyok, hogy formalizált műhely nélkül, csupán az egyes kutatók emberi és szakmai kvalitásaira alapozva a Németh-kutatás előttünk álló feladatait nem lehet elvégezni.
Milyen feladatokra gondolok? Elsőként a Németh László Társaságban már átgondolt, s mások mellett Domokos Mátyás által is szorgalmazott szövegkiadásra. Nem ismétlem meg mind-azt, amit egy pénteki délutánon elmondottunk, az akkor elmondottak viszont segíthetnének Németh munkáinak a korábbiaknál szöveghűbb, s az értelmező korszakolást is segítő kiadásában. Meg kell említeni ezen a területen Ekler Andrea munkáját, aki Németh világirodalmi tanulmányainak közlésével mintát is adott az elkövetkező munkához. Fontosnak tartom Németh gondolkodásának az általa megélt világon belüli elemzését, ahogyan azt is, hogy életművét a kortársak gondolkodásával együtt elemezzük, ugyanakkor fontos lenne ennek az életműnek a távlatos, az egyes részterületeket is bölcseleti igénnyel való bemutatása.   
Ne legyenek hiú reményeinek, ha külső anyagi segítséggel nem sikerül egyfajta, Németh életművével foglalkozó tudományos műhelyt megteremteni, akkor a Németh-kutatás eddigi, most még a tapasztalatainkban élő eredményei is felszívódnak, s egy újabb generációnak egyszer majd mindent elölről kell kezdenie.
Feltéve, ha ezen a területen jelentkezik majd újabb generáció.