Jankovics Marcell – Történelmi séta Szepesszombatban

A város fekvése és története – Az 1945 óta Poprád városába beolvasztott Szepesszombat (szlovákul: Spišská Sobota, németül: Georgenberg, azaz György-hegy) városias község a Magas-Tátra aljában, a Poprád folyó-partján, a folyóról elnevezett város északkeleti határában. Régi magyar nevén Szombathelynek hívták.
A Magas-Tátra déli lejtőjén, a Menguzfalvi-völgyben, 1494 méteren fekvő Poprád-tóból eredő, 170 km hosszú hasonnevű folyó észak felé lép ki a Kárpátok közül Lengyelországba. A Poprád Ószandec (lengyelül: Sącz) határában ömlik a Dunajecbe, amaz meg a Visztulába, mely folyónk vizét a Balti-tengerbe viszi. Pá-ratlan fekvésű környéke ősidők óta lakott hely. A közeli Gánóc határában már a neandervölgyi ember tanyát vert. Az emberi élet folytonosságát kőkori, bronzkori és a történelmi korokból való leletek tanúsítják. Poprádnak és városrészeinek, egykor önálló településeknek a nevével először XIII. századi oklevelekben találkozunk. Mateóc (Mátyásfalva) nevét 1251-ben, Poprádot és Szepesszombatot 1256-ban, Felkát 1268-ban, Strázsát 1300-ban említik először. Az öt, időközben összeépült városka történelme is közös. Múltjukra, kincseikre szász, szlovák, magyar egyaránt büszke lehet.
A XI. században szlávok lakta falu állt a helyén. A XII. század második felében  II. Géza királyunk meghívására érkeztek az első szász hospesek. A városkát a tatár pusztítás után másodjára is behívott szász hospesek újraalapították. (A magyarok és a szászok betelepüléséről bővebben lásd A szepeshelyi Szent Márton-székes-egyház című albumunkat!) Első írásos említésekor, IV. Béla adománylevelében (1256, de Foro Sabbathi) vásáros helyként szerepel. A szlávok és a magyarok a szombati piacnapról, hetivásárairól, a németek a Szent György-hegyről nevezik el, amelyre épült.
Érdemes megállnunk itt egy pillanatra, és számba venni a hét napjait hordozó helységneveinket. Van hétfős (Hetvehely), keddes (Rábakethely, Tardoskedd), szerdás (Csíkszereda, Dunaszerdahely), csütörtökös (Csütörtökhely) és láttuk, szombatos nevű településünk (Bakonyszombathely, Magyarszombatfa, Nagyszombat, Rimaszombat). Nincs péntekes és külön vasárnapos. Péntek böjtös nap volt, s mint Jézus halálának a napját eleve kizárták a vásáros, mulatós napok közül. (Mire mentek volna pénteken a lacikonyhák és a szeszkimérők?) A vasárnap viszont eleve vásárnap volt. Talán a -vásárhely utótag magában is vasárnapi vásártartásra utal (Hódmezővásárhely, Kézdivásárhely).
1271-ben V. István szabad királyi várossá emeli Szepesszombatot.  1317-ben Károly Róbert megerősíti e jogában. Szepesszombat egyike volt a szepesi szász gróf törvényszéke alá tartozó huszonnégy szepesi városnak. Mint ilyen, különleges jogokat mondhatott a magáénak. A szepességi jogokat 1370-ben Zipser Willkühr néven foglalták össze. Nagy Lajos 1380-ban törvényesítette a város már szokásos hetivásárait. 1412-ben Zsigmond király a Velence elleni háború költségeinek fedezésére tizenhatodmagával lengyel zálogba adta. A tizenhat város közül három: Ólubló, Gnézda, Podolin eredetileg nem volt tagja a szász városok szövetségének.
A tizenhatok 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor kerültek vissza a Szent Korona oltalma alá. E háromszázhatvan esztendő alatt – a többi szepességi városhoz hasonlóan – Szepesszombat újabb kiváltságokat szerzett. Adóteher nélkül kereskedhetett a sóval, szabad volt az utazás, korlátozás nélkül járhattak idegen vásárokra. 1450-ben a lengyel király évente egy országos piacjogot adott a városnak, 1567-ben viszont a magyar királytól nyert újabb országos vásárok tartására jogot (Háromkirályok és Szent György-nap hetében). 1690-ben Lipót császár és király egy negyedikkel is megtoldotta a szepesszombati országos vásárok számát. Abból, hogy a területen egyidejűleg két ország királya gyakorolta az uralkodói jogokat, jól látható, a lengyel birtoklással a Szepesség, de még az elzálogosított városok sem olvadtak be Lengyelországba. Olyannyira közös kincsnek számítottak, hogy mind a lengyel, mind a magyar király megfordult e városokban. Mátyás 1474-ben, IV. Kázmér lengyel királlyal Szepesófalun kötött békét. Ez alkalomból járt Lőcsén, és szállt meg Szepesszombaton. (Az esemény emléktáblája a Fő tér 28. sz. házon látható.) A két Jagelló-fivér, a magyar és a lengyel király húsz évvel későbbi találkozójának szintén Lőcse adott helyet. 1772-ben, amikor Mária Terézia visszaszerezte a Szepességet, a királynő jóváhagyta a tizenhármak további együttműködését, de hozzájuk csatolta a másik hármat is. Így jött létre 1778-ban a tizenhat városból álló szepességi tartomány, Igló székhellyel. (A témáról lásd még A szepeshelyi Szent Márton-székesegyház című albumunkat!)
A XV. század első harmadában Felső-Magyarországba betörtek a cseh husziták. Raboltak, pusztítottak az új hit nevében. Különösen a gazdag zsákmánnyal kecsegtető kolostorokat fosztogatták.
Kik voltak a husziták?
Nevüket a cseh reformátorról, Jan Husról (Husz Jánosról) kapták, de a mozgalom, ha úgy tetszik, forradalom előzményei jóval korábbra nyúlnak vissza.  IV. Luxemburgi Károly idején (uralkodott: 1346–1378) „arany Prága” a legnépesebb város a Rajnától keletre; császári székhely, fontos kereskedelmi utak kereszteződésében fekszik, saját egyeteme van. A császár Prágába hívja a nagy hírnévre szert tett Ágoston-rendi osztrák kanonokot és reformista prédikátort, Konrad Waldhausert (†1369). Konrád személyesen és igehirdető tanítványain keresztül nagy hatást gyakorolt az egész országra. Nem kevésbé népszerű tanítványa, Milič Kremsier, kegyes adományoknak, köztük a császárénak köszönhetően, Prága egyik negyedében a szegényekből és kirekesztettekből közösséget szervez „új Jeruzsálem” néven. Az egyháznak nem tetszik a dolog. Konrádot Rómába idézik, hogy tetteiről számot adjon, Miličnek is háromszor kell a pápa elé járulnia. Harmadik útján, 1374-ben hal meg. A közösséget föloszlatják. Mindeközben Vencel király, aki a reformerek híve, összekülönbözik Prága érseki helynökével, a királynő gyóntatójával, és meggyilkoltatja (1383 vagy 1393). A mártír pap, az utóbb szentté avatott Nepomuki János Csehország patrónusa lesz, és az ellenreformáció idején Közép-Európa, így Magyarország legnépszerűbb szentje. Említést érdemel, hogy a szent szobrát, mely a prágai Károly-hidat ékesíti, és a turisták kedvelt célpontja, egy szepesszombati születésű szobrász, Johann Brokoff (1652–1718) faragta kőbe.
A prédikátorok mozgalma Janovi Mátyás irányítása alatt (†1394) élt tovább. Követőkre találtak az egyetemisták, a papnövendékek és a jámbor polgárok körében. 1394-ben kiválasztanak egy kápolnát, kifejezetten a cseh köznyelven prédikálók számára, melyet a betlehemi ártatlanokról neveznek el. Hajójában háromezer ember fér el. 1402-ben Husz Jánost kinevezik a Betlehem-kápolna hitszónokának.
Husz 1396-ban szerez baccalaureatusi fokozatot a prágai egyetemen, majd elnyeri a szabad művészetek mestere címet, és tanítani kezd. 1400-ban szentelik pappá, 1409-ben megválasztják az egyetem rektorává. A bajor származású cseh királyné is hallgatja beszédeit, és Prága érseke kinevezi a Szinódus hitszónokának. Husz az angol John Wyclif (†1384) tanításai nyomán az egyházat az isteni kegyelemben részesülők közösségének tekintette, s fejéül egyedül Krisztust ismerte el, az esendő papokat és a pápát nem. Anyanyelvi szertartást, két szín alatti áldozást hirdet. Bár Husz nem volt annak a mozgalomnak a vezetője, amelyet róla neveztek el, csak egyike a cseh egyetemi tanárok kritikus nemzedékének, az egyház hatalmát megkérdőjelező tanai miatt 1408-ban az egyház fegyelmező fogaskerekei közé került. 1409-ben kiátkozták, 1410-ben száműzték. 1412-ben, mint később Luther Márton, támadást indított a búcsú árusítása ellen, s ezzel kiesett a király kegyeiből is, aki alaposan kivette a részét a búcsúcédulák hasznából.
A „mi Zsigmondunk”, IV. Károly német-római császár és cseh király fia, báty-jának, Vencelnek a lemondatása (1400) után elnyeri a cseh trónt. Ő lobbantja lángra a cseh nemzeti ellenállást azzal, hogy Husz Jánost a konstanzi zsinat (1414–1418) elé idézteti, és máglyahalálra ítélteti (1415), amiért nem hajlandó megtagadni hitelveit. A husziták és Zsigmond katolikus erői közötti háború (1419–1434) azzal kezdődik, hogy a prágai nép elfoglalja a városházát, és a tanácsosokat kidobja az ablakon. (A történetírás a csehek körében később szokássá váló problémakezelést defenesztrációnak nevezi.)
A huszita forradalom, miközben a nemzeti függetlenség kivívását tűzte ki célul, az első össznépi megmozdulás volt Európában, amely azzal a bevallott szándékkal jött létre, hogy megváltoztassa a társadalmi berendezkedést. E fölkelés ellen, amit a cseh főurak is támogattak, a pápa és a császár által meghirdetett keresztes hadjárat sokáig sikertelennek bizonyult. A husziták negyvenezres gyalogos serege képes volt akár háromezer, vasláncokkal összekapcsolt szekérből várat állítani. E védőfal mögül zúdított golyózáport támadóira. A vastag tölgyfa vendégoldalakkal, kiálló kaszákkal fölszerelt harci szekereknek – egy rekonstruált példányuk ma Tábor huszita múzeumában látható – a német lovagok sokáig nem találták ellenszerét. S ha mégis átjutott támadó a golyózáporon, a szekereken szúró, vágó fegyverekkel harcoló ’talpasok’ koncolták fel. A husziták oly tökéletességre fejlesztették e harcmodort, hogy példaképei lettek az első európai zsoldoshadseregeknek, így Mátyás fekete seregének is. A sikert sikerre halmozó husziták Jan Žižka, s az ő halála (1424) után Prokop Holý vezérlete alatt kelyhes és libás zászlóik alatt (a cseh hus = liba) sorra visszaverték a német ellentámadásokat, sőt, rárontottak a szomszédos országokra, köztük Magyarországra is.
Nagyszombat környékére 1431-ben törtek be. 1433-ban Galícián keresztül a Szepességre támadtak, főleg a kolostorokat fosztogatták, és a papokat öldösték. Késmárkot és a környékét fölprédálták.
A táboriták, a husziták radikális szárnya, akik nevüket központjuk, Tábor városa után kapták, katonai hatalommá váltak. A bázeli zsinat (1431–1439) tárgyalásain időközben megállapodás született a husziták mérsékelt szárnyával, a kelyhesekkel, akik már korábban szembefordultak a táboritákkal, és harcoltak is ellenük. 1433-ban aláírták az ún. prágai megállapodást, amely elismerte a cseh reformáció néhány jelentéktelen követelését. Egy év múlva a táboriták a lipanyi ütközetben vereséget szenvedtek a katolikusok és a kelyhesek egyesült seregétől. Zsigmondot elismerték cseh királynak, így sikerült egyesítenie uralma alatt a birodalmat, a magyar és a cseh királyságot. Seregük szétszóródott, nagy részük, hogy hitüket meg-őrizhessék, a környező országokba költözött. Így Észak-Magyarországra is, ahol korábban rabló módjára viselkedtek.
Zsigmond rövid életű vejének, Albertnek a halálát (1439) követő trónharcokban részt vettek a husziták is. Habsburg Albert özvegye, Jan Giskrát és tízezres seregét hívta be Felső-Magyarországra, hogy „megvédje” fia, a csecsemő V. László trónját a magyar rendek által megválasztott ifjú lengyel király, I. Ulászló ellenében. Giskrát Hunyadi János sem tudta leverni. Mátyás trónra lépte után előbb a magyar koronára áhítozó lengyel király, Kázmér hívéül szegődik, később III. Frigyes oldalán harcol a magyar király ellen. 1462-ben tér Mátyás hűségére, és marad híve haláláig.  A Szepes, Sáros és Zemplén vármegyékben lábukat megvető „cseh testvérek” csak 1466-ban vesztették el utolsó váraikat. Megmaradt töredékeik részint beolvadtak a lakosságba, vagy beálltak zsoldosként Mátyás fekete seregébe. Még a mai Magyaror-szágon, Göncön és környékén is találkozni itt-tartózkodásuk emlékeivel.
A cseh huszitizmus nemcsak a magyarországi szlávok körében hatott.  A hu-szitizmus hozadéka a Huszita Biblia, az első csaknem teljes magyar bibliafordítás, mely 1420–1430 körül keletkezett. A fordítást, mely csak másolatokban maradt fönn, Pécsi Tamás és Újlaki Bálint huszita papoknak tulajdonítják. Bizonyára nem véletlen, hogy a lutheri reformáció a husziták látogatta területen szélvészként terjedt el, s talán az sem, hogy Károli Gáspár magyar nyelvű Bibliáját is éppen Göncben nyomták ki először.
Szepesszombat ezt a viharos időszakot sikeresen vészelte át. A huszita újhitűeket nem sokan látták szívesen Felső-Magyarországon. Más a helyzet az alig száz évvel később, nem kardélen és lándzsahegyen, hanem prédikátorok nyelvén érkező lutheri tanokkal.
A lutheri reformáció a felső-magyarországi és erdélyi szász közösségekben hódított igazán. Erről a korról és a városka további történetéről csak röviden írnék, mert ezek az évszázadok már kívül esnek könyvünk tárgyának időkeretein.
Egy számítás szerint a XVI. század végén a felső-magyarországi lakosság 90 százaléka lutheránus (szászok, szlovákok), illetve kálvinista lett (magyarok). Egy, Sigray János, szepesi prépost (†1718) idejében végzett fölmérés szerint Szepes-szombat 828 lakosából 754 volt evangélikus, 74 katolikus. 1730-ban a 753 lakosból 640 evangélikus volt, 110 katolikus, 3 görög katolikus. A lassú rekatolizáció jele, hogy 1818-ban, amikor a városka 141 házból állt, 922 lakosából már „csak” 627 volt lutheránus (szász), 295 katolikus vallású (szlovák és magyar).
A szászok német ajkú papjai sokszor úgy tértek át az új hitre, hogy a hívek nem is tudták: ők már nem katolikusok. A mondás szellemében: „Cuius regio, eius religio, akié a terület, azé a vallás.” A vezetők vallását a nép szolgamód követte. A bizonytalanságot fokozták a rendi felkelések, a városokban hol a császárhű katolikus seregek, hol a protestáns erdélyi fejedelmek voltak az urak. Emiatt a lakosság sűrűn kényszerült felekezetet váltani. Ez így volt minden szepességi városban. Mind az ő, mind a mi szerencsénkre a valláscsere a szászok közt nem rombolt. Az evangélikusok ugyan nem tisztelték a szenteket, de nem voltak képrombolók, a templomok berendezéseit és a beszentelt oltárokat nem rontották le. Ahol nagyon bántotta a szemüket, és mód volt rá, egyszerűen csak behajtották a gótikus oltárok tábláit. Csukott állapotban többnyire Krisztus és Mária életének történetét láthatták, ami nem számított bálványimádásnak a szemükben. A szepesszombati katolikus Szent György-templom a Thököly-felkelés (1682–1687) és a Rákóczi-szabadságharc alatt (1703–1710), valamint a köztes időben s azután szintén többször váltott vallást, de a mai látogató nyomát sem találja benne a reformációnak. A zálogba adott városok ezen túlmenően is szerencsések voltak, mivel a lengyel korona védelme alatt nem kellett elviselniük a harcoló felek beszállásolását, rekvirálásait. Azok a városok viszont, amelyek annak idején nem kerültek zálogba, elveszítették előjogaikat, elszegényedtek, és semmiben sem különböztek a környező jobbágyfalvaktól. (A huszitákról és a reformációról lásd még A kassai Szent Erzsébet-dóm  és A bártfai Szent Egyed-bazilika című albumainkat!)
Szepesszombatban az evangélikusok nagy száma ellenére a Szent György-templomot visszakapták a katolikusok, és az evangélikusok saját templomot építhettek maguknak (1720). Ez a fatemplom az 1775. évi tűzvész alkalmával leégett. Az evangélikusok ma is álló végleges temploma 1777-ben, Mária Terézia engedélyével épült. A városban már 1545-ben és 1682-ben is pusztított tűzvész, majdnem minden lakóház a tűz martaléka lett. A várost földrengés és árvíz is pusztította. A többi szász város műemléktemplomához hasonlóan azonban az elemek dühe a mi templomunkat megkímélte.
Szepesszombat lakosainak fő megélhetési forrása évszázadokon keresztül a kézműipar, gyolcsszövés volt. A tűzvész után a mezőgazdaság háttérbe szorította az ipart, jóllehet a XIX. század végén több kisebb ipari üzeme létesült (papírgyár, sörfőzde, ecetgyár, gőzfűrészmalom). Szepesszombat 1876-ig tartozott a tizenhat szepesi város szövetségéhez. Ezután rendezett tanácsú város lett. Magisztrátus irányította egészen 1923-ig. Továbbra is megőrizte ugyan városi rangját, de nem győzte a gazdasági versenyt a két közeli „nagyvárossal”, Lőcsével és Késmárkkal. Hanyat-lásába belejátszott az 1871-ben épült vasút, mely a tőszomszédságában lévő Poprádot és Felkát érintette, Szepesszombatot viszont elkerülte. Poprád rohamos fejlődésnek indult, és bekebelezte városunkat, amely fölött megállt az idő.
1919-ig tartozott Magyarországhoz. Az 1910-es népszámláláskor összeírt 977 lakosa között még találunk magyarokat. 1940-ben már 2506 főt írnak össze, ekkor már csak szlovákok és németek lakják. 1945-ben csatolták Poprádhoz. Szász lakosságát a második világháború után kitelepítették Németországba.

Műemlékek, látnivalók

Szepesszombatnak mégis jót tett, ami (nem) történt vele. Miközben Poprád műemlékei szinte észrevétlenek maradnak a meggondolatlanul fejlesztett nagyipari létesítmények és a sivár, ízléstelen szocialista kockaházak közé szorultan, Szepes-szombat meg tudta őrizni az igényes felújítást leszámítva szinte érintetlen műemléki környezet ódon hangulatát.   
Orsó alakú főtere védett műemlékegyüttes. Ez a beépítési forma mintaszerű. Ezt írtam róla  A bártfai Szent Egyed-bazilika című albumunkban:
„A főtér szép tiszta példája a középkori német és német mintára épült városközpontoknak, amelyek érthetően csak kisebb városokban őrizték meg eredeti formájukat. Lőcse, Krakkó, Boroszló (Wrocław), Augsburg vagy éppen Delft főtere ilyen. A rendszerint téglalap” – s pótlólag hadd tegyem hozzá: orsó – „alakú térnek két központja van, a templom és a városháza. Mindkettő magában áll. A teret a település előkelőinek, gazdag polgárainak, az alapító családok leszármazottainak a házai kerítik. Ha német, flamand bevándorlókra gondolok, látni vélem a legelső, kezdetleges felállást. Megérkeznek a tatárok által földdel egyenlővé tett területre.  Ekhós szekereikkel körülállják a főtérnek kinézett terepet, hogy amíg földből, palánkból felhúzzák az ideiglenes városfalat, védekezni tudjanak az esetleges támadók ellen. A körülvett részen fából megépül az első kezdetleges Kirche és Rathaus, körben pedig, a szekerek helyén az alapító atyák első házai. Aztán, ahogy polgárai gazdagodnak, úgy nő, szépül és változik stílusában az Isten és a város háza, s velük együtt csinosodnak, válnak egyre impozánsabbá a polgárok otthonai is. Az alap-szerkezet azonban a legújabb időkig a legtöbb város esetében mit sem változik. Jöhet tűzvész, idegen martalóc, a város mindig ugyanazon az alapon épül újjá. A két világháború és a kommunizmus azonban sok helyütt megtette a magáét. Bártfa azonban szerencsés volt.”
Szepesszombat is. A történelmi Magyarország szász főterei mind hasonlóak, a Szepesszombattól karnyújtásnyira épült Poprádé, Strázsáé, a ma már nagyváros Kassáé vagy az erdélyi Brassóé, Nagyszebené. A kisebb szász települések magja persze a terepviszonyok vagy az átépítések miatt sokszor egyénibb arculatot mutat.   
A Szent György nevére és napjára szentelt római katolikus templom a város legrégebbi épülete, a főtér legmonumentálisabb látnivalója. Címszentje, Szent György, aki egyben Anglia védőszentje, lehetett az oka, no meg a poprádi repülőtér közelsége, hogy II. Erzsébet angol királynő szlovákiai látogatásakor járt a hely-színen. A XIII. század közepén emelték késő román stílusban, a város tatárjárás utáni újjáépítésével egy időben. Gótikus átépítésére 1464-ben kerül sor. (Emlékezzünk rá, a Szepességben hatalmaskodó Giskra akkor már két éve a magyar király embere!) Felgyorsul a terület fejlődése, a késő gótikus virágzás hamarosan reneszánsz gyümölcsöket érlel. A szászok tömeges áttérésével Luther Márton vallására temp-lomaik az evangélikus egyház kezére jutnak, köztük a szepesszombati főtemplom is. Megismétlem, a lutheránusok nem képrombolók. Ahogy a többi felső-magyar-országi templom esetében, a Szent György-templom öt középkori oltára túléli a felekezetváltást. Az 1660-as évek elején a templom visszakerül a katolikusok birtokába. Az ellenreformáció győzelme látványos, mégsem stílusidegen barokk kori változtatásokkal jár (1663–1780).
Ugyancsak az ellenreformáció diadalát hirdeti 1689 óta a városháza előtt álló Szeplőtelen fogantatás oszlop. Az Immaculata feliratú oszlop csúcsán Szűz Mária a bűnbeesett, glóbuszon tekergő kígyón tapos; a kígyó szájában a tiltott gyümölcs; a Szűz fejét 12 arany csillaggal ékesített dicsfény koronázza. Az e korban elterjedt Mária-oszlopok építésének okát másféleképpen is magyarázzák. Megalapozatlan helyi hagyomány szerint ezek az oszlopok – a Szepességben legalábbis – a lengyel zálogból való 1772-es szabadulásért való hála emlékművei lennének. Ezzel szemben tudjuk, hogy a szepesszombati Mária-oszlop majd száz évvel korábbi. Mi több, a legrégebbi a Szepesség hasonló oszlopai közül.
Mások úgy tekintenek rá, mint az XVIII. századi pestisoszlopok egyik változatára. A XVII–XVIII. századi Dél-Németországban és Ausztriában a pestisjárványok elmúltával állítottak fogadalmi és emlékoszlopokat, melyeket egyszer a Szent-háromság, másszor Szűz Mária megkoronázása jelenet koronáz. Ezek az építmé-nyek gyakran nem is oszlopot, hanem inkább dúsan faragott meredek gúlát formáztak. Ilyen a kassai Szent Erzsébet-dóm északi oldalán lévő teret díszítő Szeplőtelen fogantatás oszlop.
Az én véleményem szerint a Mária-oszlopok hazai elterjedésében szerepet játszhatott az Oszlopos Szent Szűz spanyolországi kultusza, mely az ellenreformáció idején a két ország uralkodóinak rokonsága révén válhatott népszerűvé a közép-európai térségben.
A legenda szerint a Szepességben oly népszerű idősebb Szent Jakab apostol, Spanyolország nemzeti szentje, Krisztus mennybemenetele után Hispániában térített. A jámbor helyi hagyomány az ő nevéhez fűzi Oszlopos Miasszonyunk (Nuestra Seńora del Pilar) spanyolországi kultuszát. Úgy tartják, hogy amikor Jakab Zaragozában járt, látomásban megjelent neki Mária egy jáspisoszlop tetején, és megparancsolta, hogy építsen azon a helyen templomot. A Szűzanyát a festők is gyakran ábrázolták oszloppal, különösen a pogánynak tekintett jelképekkel leszámoló tridenti zsinat (1545–1563) előtti időkben. Sokszor láthatunk oszlopot az Angyali üdvözlet ábrázolásokon, ahol egyszer emberi arányaival hasonul Máriához (az egykorú festői kánon szerint az oszlopfő és az emberi fej az oszlopnak, illetve az alak egészének egyaránt nyolcad részét teszi ki), másszor – a valóságos térbeli viszonyok figyelmen kívül hagyásának következményeként – a képen vele eggyé olvadni lát-szik. Igen ám, csakhogy Jakab tisztelete mellett a Szent Szűz és az oszlop megfeleltetése a magyar hagyománynak is sajátja! A palóc házak egykori központi fa tartóoszlopa, a „boldoganya” ősvallásunk istenasszonyának Mária által megörökölt nevét őrzi. (A palócok lakta hajdani Gömör vármegye délről határos a Szepességgel.)
Visszatérve immár Szepesszombat főterére, 2001-ben, a főtér felújításakor az emlékművet restaurálás céljából szétbontották. A helyén ma pontos másolata áll. Az eredeti szobor ma a reneszánsz harangtoronyban látható.
A főtér különleges látnivalója a Szent György-templom szentélye mögött magasodó zömök reneszánsz harangtorony. A középkori olasz campanilék mintájára a templomtól kissé távolabb épült harangtorony különlegesség az olyan, messziről érkező látogatóknak, amilyen a közelmúltban II. Erzsébet volt, de nem a magyarok-nak és különösen nem a Szepességben élőknek.  Ilyen típusú, XVI–XVII. században épült harangtoronnyal Szepesség sok települése dicsekedhet. Így Késmárk, Lőcse, Ménhárd, Podolin, Szepesbéla, Kisszeben, meg persze Poprád, Strázsa és Mateóc, hogy a tőszomszédságból is említsünk példákat. E toronytípust a szepesi reneszánsz legjellegzetesebb építészeti emlékének nevezhetjük, de hasonló tornyok-ból szól(t) a harang a gömöri Kiétén, Rimabányán, Kassán és a nógrádi Mátraszőlősön is. Ha pedig a fatornyos hazát is számba vesszük, szinte vég nélkül sorolhatnánk ékes-szép példáit a Kárpát-medence magyarlakta területeiről. A templomtól elkülönült szepességi harangtorony különössége abból adódik, hogy magának a templomnak is van (harang)tornya. Így van ez Szepesszombatban is.
A Szent György-templom harangtornya Matern Ulrik késmárki építőmester irányításával épült 1588–1589-ben. Több környékbeli város harangtornyát szintén Ulrik mester építette. Ez az egyik legnagyobb harangtorony a Szepességben. 1668–1697 között átépítették, majd az 1775-ös tűz után ismét. 2001-ben újították föl utoljára. A toronyban négy harang lakik. A legöregebbet Iglón öntötték a XIV. század közepén. Átmérője 118 cm.  A legnagyobb harang 142 cm-es átmérőjével Johann Wagner műhelyében készült 1511-ben. A harmadikat (93 cm) Michael mester öntötte 1564-ben. A legkisebb (31 cm) sérült, 1719-ből való. Készítőik neve, öntésük időpontja kegyes szavak kíséretében leolvasható a harangokról. Valamikor a harangtoronyban, illetve az 1950-es években lebontott toldaléképületében őrizték a városi mértékek és súlyok hiteles mintáit. A francia mintájú nemzetközi mérték-rendszer bevezetése (1874) előtt még az egyezményes elnevezésű hossz-, súly-, terület- és űrmértékek (rőf, font, hold, icce stb.) is helységenként változtak – a városok közti versengés tanújeleként. A harangtorony földszinti helyisége ma ajándékbolt, vezetője nyitja ki a templomot, ha meg akarjuk látogatni.
A teret polgárházak zárt sora szegélyezi. Az épületek meglehetősen egységes képet mutatnak. Mintha a budapesti Wekerle-telep tudatos várostervezési szellemiségének késő reneszánsz (XVI–XVII. századi) előképét látnánk. Helyi rendelkezés szerint átjáróházak, két traktussal, boltíves átjáróval, kétoldalt a lakrészként szolgáló egymásba nyíló szobákkal. Emeletükön alakították ki a műhelyeket, raktárakat, ezért kicsik az ablakaik. Ennek a németek lakta területeken bevált elosztásnak az értelme az, hogy megnehezítsék a tolvajok dolgát. Az értéket, tehát a munkaeszközöket és a raktárkészletet ezért tartották az emeleten. Az északi oldal polgárházait a járda fölé kinyúló hatalmas zsindelyes tetők fedik, érdekes formájú, hosszú nyakú vízköpőkkel. A főtér közepén most park található. Egykor a „tűzfészek”, a város szegényei számára emelt fa házsor alkotta Középsor állt a helyén. Amikor a város megelégelte az egymást követő pusztító tűzvészeket, a Középsort lebontották.
A kéttömbű városháza eredetileg reneszánsz stílusú épület volt. Az 1775-ös tűzvész után nyerte el ma is látható barokk-klasszicista képét. A Mária Terézia engedélyezte, torony nélküli evangélikus templom 1777-ben épült hasonló stílusban. (Az ellenreformáció győzelme után a protestánsok sokáig nem emelhettek tornyot templomaiknak.)