Kulcsár Ferenc – Gyöngyök és göröngyök (10) / (Napló)

2011. január 23. Ma van a Magyar Kultúra Napja. Hideg januári szél fúj, talán épp olyan, mint két évszázaddal ezelőtt, 1823. január 23-án, amikor Kölcsey Ferenc vég-legesítette ódáját, de úgy is mondhatnám, „nemzeti fohászát”, a Himnuszt. „Imája” megírásakor a költő krisztusi korban lévő, harminchárom éves fiatalember volt; s ha csakugyan olyan hideg lehetett, mint e mai január 23-i napon, elképzelhetjük őt, amint szatmárcsekei otthonában – Cseke közel fekszik, mintegy fohásznyira szülőfalumtól, Szentestől –, az ablakon át a királykék-jobbágykék ég alatt szikrázó, behavazott tájat figyeli, a nem messze kígyózó, erdőket kerülgető Tiszán talán zajlik a jég, s odabent, körülötte ódon bútorok és könyvek hadserege őrzi a csendet; e magányban szívéig ér a múlt, s a „magyar nemzet zivataros századaira” gondol, tudván, hogy amíg költők lesznek a világon, a hűséges szavak, a szabadság eme katonái mindig fegyverbe hívhatók, ezért pennát fog, s írni kezdi: „Isten, áldd meg a magyart…” Lám, a magyar nemzet megszületésének szimbólumaként is értelmezhető vers fohásszal indul, s ez az esdeklés, ez a zsolozsma hosszú-hosszú időn át – búvópatakként – felbuzgott, elő-előtört a magyar lelkekben – főleg 1844-től, amikor Erkel Ferenc megzenésíti, s elhangzik a pesti Nemzeti Színházban; Kölcsey ezt már nem érhette meg, 1838-ban viszszaadta lelkét Teremtőjének, akihez egész életében, így a Himnuszban is esedezett. Ez a titkos módon, varázserőből a magyar nemzet himnuszává lett óda végigkísérte az 1848–1849-es szabadságharcot is, s miután a kezdeti magyar hadisikereket követően Isten védő karját az orosz cár kozákjai egy rövid időre vérrel befröcskölten „eltépték” a magyar nemzet feje felől, s a szabadságharc vérbe fúlt, elnyelve a „rebellisek” lelkeit Arad, Pétervárad, Pozsony, Komárom, Lipótvár, Kufstein, Olmütz, Józsefváros börtöneinek rideg kövei, a himnuszt is betiltották Bécsből, hogy hosszú időn át – a fekete-sárga császári „békében” – a császári himnusz, a Gott erhalte legyen a magyar nemzet „himnusza” is. Hiába bűnhődte meg a magyar nép a „múltat s jövendőt”, mondanám, mert 1848-at, majd 1956-ot is elnyelte ugyanaz a fenevad, mégsem mondom, hogy hiába, mert 1848 – ahogy Petőfi nevezte – a magyar nemzet „csillaga” volt, és  – ahogy Petőfi nyomán Faludy Ferenc György nevezte – 1956 is: Európa és a világ történelmét a szabadság felé terelő csillag.
Különben Kölcsey költészete itt, Csekén teljesedett ki, a Himnusz mellett ekkor írta a Vanitatum vanitas és A Szabadsághoz című versét is, melyben átkot mond a gyávára, ki borzong a szabadság szó hallatán. S élete vége felé itt írja meg – szellemi végakaratként – Parainesisét is Kölcsey Kálmánhoz s egyben a mindenkori magyar ifjúsághoz, melyben a kanti erkölcs kiteljesedést „javallja” unokaöccsének, a szív, az értelem és a lélek nemesítése által, elsajátítva a kultúra évezredeinek nagy értékeit, hogy az a lélekben és értelemben kiforrva az ember lényéhez kapcsolódjon, mint „esti szélhez a virágillat, melyben megfürdött”, megteremtve önmagában az „eget és földet besugárzó egyetemes Ént”. S így felvértezve, na meg az Istentől kapott tálentumok megsokszorozása által kell/kellene minden embernek „boldogítania” nemzetét s azon keresztül az egész emberi nemet.
Hangozzék ez bár túl „ünnepélyesen”, ma, a teljes értékvesztés, a minden egész eltörött dzsungelében sem tudunk Kölcseynél nemesebbet ajánlani. Mert ez, míg ember él a földön, érvényes marad.
Ez járt az eszemben ma, 2011. január 23-án, a Magyar Kultúra Napján. S még valami – a Himnusz utóéletéhez fűzve. A napokban olvastam, hogy Budakeszin öt évvel ezelőtt szobrot emeltek a Himnusznak. Igen, nem Kölcseynek, hanem a magyar nép „imájának”. A hatalmas, kilenc méter hosszú és négy és fél méter magas műalkotás „egy kör sugarai mentén jeleníti meg a Himnusz szavait, melynek közepén egy kétméteres, bronzból készült Isten-alak látható. Az Isten alakja és a kör alakú kompozícióba zárt imádság az ősi három halmon áll. A szobor hét ívből álló szerkezetében pedig hétszer három harang szólaltatja meg az ünnepeken” az Erkel Ferenc megzenésítette Himnuszt.
Jó, hogy van ilyen. S jó tudni, hogy van ilyen.
Valami okból szebbé teszi a mai napot, a Magyar Kultúra Napját.

* * *
Nemrég megkérdezték tőlem, mennyire érdekelnek az – általam először hallott – aktuális kánonok. Valami olyasfélét válaszoltam, hogy érdeklik a fenét, az írásban hinni kell, mint a fa ültetésében és a ház építésében, ezért okosabbat nem tehetünk, mint tanulunk, dolgozunk és – Pilinszky Jánossal szólva – imát mondunk ezért, azért, egyszóval mindenért; különben is, ezeket az aktuális „Schindler-listákat” holmi mániákus irodalmi sznobok koholják, olyanok, akik az irodalmat valamiféle maratoni futásnak képzelik, ahol a célvonalnál stopperórával áll az ördög, esetleg isten, vagy urambocsá!, maga a kánongyártó, s méri a lihegő, kimerült, szerencsétlen befutók idejét, ki lett az első, második stb.; ha a „futás” után a „győztem-győztünk” dicső kiáltással elkékült ajkukon összerogynak, az már a kutyát sem érdekli… Nem hiszem, hogy az írók, költők teljesítményét stopperórával kell mérni, s főleg nem kánont ké-szíteni élő kortársakról – más kérdés, hogy a megboldogultakról sem –, hiszen az idő mindannyiunknál bölcsebb, ő majd összegyűjti a jó verseket, jó regényeket és novellákat. Mert Márai Sándorral én is vallom, hogy nagy költők, nagy írók nincsenek, csak jó versek, jó regények és jó elbeszélések vannak, melyeket majd a jövő „bokrétába köti”, tanulságul az utókornak; különben is, már igazi kegyelem, ha egy-egy költőnek, írónak – még a „legkánonibbnak” is – sikerül öt-tíz jó művet alkotnia életében; egyébként pedig nem a „kánoniták”, hanem az irodalom ezerarcú igazsága és szépsége, katartikus „tisztítótüze” kell hogy „megégesse” olvasóit, ezt pedig csak olyan művek sora tudja nyújtani, mely fényt gyújt az emberben, hogy neki, személyesen neki a földön sorsa van, s ebben a sorsban, ebben az ő Énjében, térben, időben, közösségben meg kell születnie még egyszer, az anyagi világosságnál fényesebb világosságba, a szellem, a lélek és a lét világosságába.
Vajon hány olyan vers, regény, novella található a kánongyártóink által felmagasztalt költők, írók életművében, amelyek legalább megközelítik egy irodalmi mű legalapvetőbb „értelmét”, „célját”, „küldetését”, „létjogosultságát”, tudniillik azt, hogy segítse a befogadót a megvilágosodás, a katarzis által abban, hogy lefejthesse, lerázhassa magáról a gúzsba kötő matériát, s ezáltal az ember, a lélek önmagát a létben – és nem az életben – szilárdítsa meg, mintegy megfürödve, részesülve az újjászületés aktusában, a megtisztulásban és az abból fakadó harmonikus megnyugvásban? Gyanítom, hogy nagyon kevés. Az ügyeletes zsenik szerint a kánonba azok kerülhetnek bele, akiknek megfelelő a recepciójuk. Nézzünk meg találomra egy ilyen „recepció-részletet”, egyetlen mondatot egy olyan tanulmányból, mely a tárgyalt költőt kánonra méltónak találja: „Ha ugyanis annak [a Nyugat-érának – K. F.] költészettörténeti relevenciája a tét, vajon poétikailag miben más az új, közvetlenebbnek, (kissé megtévesztően) retorizálatlannak mondott líra, illetve a hétköznapi (lefokozott) beszédet a vers közlésigényéhez emelő dikció az előzményként említett ironikus, nyelv és hagyomány transzdialogikus horizontjában keletkező költészethez képest, mellyel szemben az előbbi meghatározódik, a »líraisághoz« való viszony változásainak tettenérése megkerülhetetlennek tűnik a történeti távlatok kirajzolásához.” Nesze neked, magyar nyelv; olvashatom ezerszer is, egyetlen mukkot sem értek belőle. (Igaz, az elmúlt száz évben divat lett az irodalomban, hogy minél érthetetlenebb és olvashatatlanabb-élvezhetetlenebb egy-egy mű, annál „zseniálisabb”; vég nélkül sorolhatnánk az ilyen műveket a magyar és a világirodalomból egyaránt.)
Számomra hihetetlen, hogy ezek a kánongyártó-bajnokok milyen megszállottan állítják fel a listákat, egy-egy költőt, írót lenullázva, mert műve „múzeum, amelyből eltűntek a kiállított tárgyak”, majd később rejtélyes módon fölvéve ugyanarra a listára – az üdvözültek közé –, miközben bevallják, hogy „a kortárs irodalom irodalomkísérleti szempontú értékelése meglehetősen kockázatos, sőt botor vállalkozásnak tűnik”. De azért a listák csak készülgetnek rendületlenül, melyre akár még egy-két szlovákiai magyar író is fölkerülhet – természetesen csak feltételes módban –, ha a kánongyártó jónak látja. Na meg persze ha lennének szlovákiai magyar írók! De hát a kánongyártók szerint nincsenek – akkor viszont miért így emlegeti őket? Igaz, hogy szlovákiai magyar irodalom sincs, de azért jó tudni, hogy a fent említett „egy-két pozíció mint szimpla lehetőség egyúttal megválaszolja a szlovákiai magyar irodalomtörténet perspektíváit és névsorolvasásait érintő kérdéseit is”. Csak tudnám, hogy mi a mennykő az a szlovákiai magyar irodalomtörténet! Az, amit egy szlovákiai magyar irodalomtörténész ír a szlovákiai magyar irodalomról? De hát az a szlovákiai magyar irodalom története lenne, nem pedig szlovákiai magyar irodalomtörténet. A szlovákiai magyar irodalomtörténet csak egyet jelenthet – ha lenne szlovákiai magyar irodalom meg irodalomtörténész –, azt, hogy egy virtuális szlovákiai magyar irodalomtörténész megírja egy irodalom történetét, mondjuk a magyarét vagy a franciáét.
Hát itt tartunk az „elmélettel” meg az „aktuális kánonokkal”.
Egyébként a fentebb feltett kérdésre az aktuális kánonokat illetően még azt feleltem: Weöres Sándorral tartok: valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Akkor nem hoztam fel világirodalmi példákat, most egyet mégis felidéznék, Voltaire-t, aki – miután másodszor is szabadult a Bastille-ból – a protestáns, szabadszellemű Angliába utazott, ahol többek között megismerkedett Shakespeare-rel is. Visszatérve Franciaországba, különböző politikai röpiratai mellett hősi drámákat és eposzokat kezdett írni, melyeknek akkora sikerük volt, hogy Franciaország legnagyobb drámaírójaként és költőjeként kezdték ünnepelni; darabjainak előadásai hatalmas ünnepségnek számítottak, kritikusai valóságos istennek tartották, s „a művészet birodalmának fejedelmévé koronázták”; eposzait és drámáit pedig Szophoklész, Homérosz és Vergilius művei „meg sem közelítették”. Nos, ez a „drámaíró és költő”, aki Shakespeare-t részeges barbárnak tartotta, akinek „sejtelme sincs a jó ízlésről, sem a dramaturgia szabályairól”, élete alkonyán – megrészegedve színműírói sikereitől – Párizsba megy, ahol királynak kijáró pompával fogadják, és emberek tíz-ezrei nézik meg színművei előadását, szóval a „drámaíró” és „költő” Voltaire ezeknek az ünnepléseknek az izgalmaiba halt bele.
Nem furcsa? Voltaire-t az aktuális kánon fejedelemmé emelte. Mi több, végzett is vele! Ugyan ki olvassa ma Voltaire drámáit és eposzait?