N. Tóth Anikó – Minden kijárat bejárat valahova II.
Csapongó beszélgetés Hunčík Péterrel*
– Határátlépéseid, utazásaid nemcsak földrészek, kultúrák között zajlanak, hanem akár identitáshatárokat is képes vagy átlépni.
– Ez az érzékenység, empátia nem etnospecifikus. Dél-Amerikában ezeket a szorongásokat, diszkomfort érzéseket ugyanúgy megéli az ember, mint a maorik Új-Zélan-don; ugyanúgy megérzi a homoszexuális, amikor vonulnak a bőrfejűek; és ugyanezt megérzi a tolókocsis ember, amikor látja, hogy senki nem törődik vele. Nem vesszük észre, hogy mindannyian valamilyen kisebbséghez tartozunk. Az Európai Unió ezekre a problémákra nem érzékeny. Az egész EU-t biztonságpolitikai rendszerként dolgozták ki a második világháború után, előbb Németország ellenőrzésére, nehogy megint fegyverkezzen. Később ezt a hattagú csoportosulást kibővítették egy európai gazdasági közösségre, a Közös Piacra, és pontosan az maradt ki a dologból, ami Európa lényege: a kultúrák sokszínűsége. A kulturális sokszínűséget mi a génjeinkben hordozzuk, mi, akik ebben az unalmas régióban lakunk, amit Közép-Európának hívnak, ami nem kell senkinek, ami éppen emiatt egyelőre nem amerikanizálódott, nem globalizálódott annyira, mint Nyugat-Európa. Itt megmaradtak tisztán azok a képletek, amelyek nem találhatók meg sehol a világon. Ilyen értelemben nem foglalkoztak velünk, ezeket a dolgokat in statu nascendi állapotukban lehet látni, tapasztalni, ebből könyvet lehet írni, ebből lehet előadni egyetemen. Amikor elmentem Kanadába a Carleton Egyetemre, az első időszakban tele voltam félelemmel, szorongással. Az egyik fő félelmem az volt, hogy nem értik majd az angolomat, de aztán megnyugtattak, hogy Kanadában senki nem beszél tisztességesen angolul. Olvastam mindenféle szakkönyveket különböző nyelveken, főtt a fejem, mit is fogok mondani a diákoknak a kelet-európai politikai pszichológia kapcsán. Néhány hét után eljött az órámra a tanszékvezető, Piotr Dutkiewicz hospitálni. Végighallgatott, és azt mondta, hogy minden oké, csak egy baj van: ezt bárki le tudja szórni, aki végigolvasta a kötelező irodalmat. Inkább azt várták tőlem, hogy az én 20. századomat mondjam. Attól fogva a nagy történelmi sorsfordulók képleteibe behelyettesítettem, hogyan élte meg az én családom 1918-at, 1920-at, 1938-at, 1956-ot, 1968-at Ipolyságon. Mert ezek a dolgok ugyanarról szólnak, hogy mit élhetett meg egy olasz, amikor elcsatoltak tőle egy területet, vagy egy osztrák, amikor bejött az Anschluss. És ez aztán tetszett nekik.
– Négy nagy területen mozogsz: választott szakmád az orvostudomány, azon belül az elmegyógyászat. A szakrendelésen túl kutatómunkát is végzel: tanulmányokat publikáltál az öngyilkosságról, kifejlesztetted a Feszültség Előrejelző Rendszert, a kommunikációs tréningeket, tehát folyton keresed a megoldási lehetőségeket; nemcsak az egyének, hanem a közösségek lelki problémáit is próbálod orvosolni. A másik terület a politika és a közélet: politikai tanácsadó vagy, különböző civil szervezeteket hoztál létre, intézeteket, intézményeket indítottál be és támogattál. A harmadik terület a média: lapokat s tévét alapítottál. Csanda Gábor egy interjúban katalizátornak nevezett. A negyedik terület a művészet, ezen belül főképp az irodalom és a színház. Ha csak egy területet ragadunk is ki, jól látszik, hogy hatalmas mennyiségű munkát végeztél az utóbbi negyven évben. Hogy lehet ennyit bírni?
– Egyiket sem csináltam tisztességesen végig, mondjuk ki ezt is. A felsoroltak pedig voltaképpen azonosak az én kínjaimmal.
– Magadat keresed folyton mindenféle területeken?
– Igen. A nyitrai születésű, 20. századi magyar–szlovák–zsidó pszichiáternek, Szondi Lipótnak van egy nagyon izgalmas könyve, a Káin és Ábel, amelyben többek között arról is ír, hogy aszerint választunk szakmát, hogy milyen az egyéniségünk, és milyen problémákat szeretnénk magunkban megoldani. Azért tettem először belgyógyászati szakvizsgát, majd pszichiátriait, mert meg akartam érteni, hogyan működik a szervezetem. A legnagyobb kínlódásom a kommunikáció volt. Nem véletlen, hogy szexológiából és suicidológiából írtam cikkeket, hiszen a legfontosabb dolgaink az életben a szexualitás és a halál. Kiderült, hogy mindkettő esetében kommunikációs zavarok okozzák a legsúlyosabb gondokat, tehát például nem szervi eredetű az erekciós zavar, amire nagyon sok férfi ráfogja. Minden további tevékenységemnek ez volt a mozgatórugója. A külvilág a televíziós munkámból is csak azt látta, hogy a tévéből nagy pénzeket csináltam. A tévés ötletem 1992-ben CET 21-ként jelent meg: Central European Television, vagyis közép-európai többnyelvű tévé. Ez volt a hivatalos bejegyzésben is. Én egy visegrádi televíziót szerettem volna 1992-ben megvalósítani, melynek az volt a lényege, hogy végre kezdjünk egymással beszélgetni, hogy egyetlen kattintással ugyanazt a képet a saját nyelvemen kapjam, melyből megtudhatom, hogy a lengyel mire panaszkodik és mire büszke, a cseh mit akar eladni, és a magyar is elmondhatja, hogy nálunk mi van. Ha végignézem az egész tevékenységemet, minden erre vezethető vissza: én mindig magamat mondtam, mindig a kínjaimat mondtam. Megpróbáltam megérteni különféle területeket, és a problémákat igyekeztem jól-roszszul megoldani. Amit nagyon tudatosan megterveztem, az a regényem. Én már huszon-éves koromban megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, amíg a gyerekkoromban megtapasztalt világot meg nem írom. A húszas-harmincas éveimben elég sokat írtam, de aztán jött 1989. Éppen összerendeztem a verseimet, mert Tóth Laci, aki akkor Magyarországon élt, megígérte, hogy kiadatja. Kivettem hat hét fizetetlen szabadságot a munkálatokra. November 15-ére el is készültem. 17-én pedig kitört a forradalom.
– És elkezdtél másképp kommunikálni.
– Igen. A versek tehát maradtak az asztalfiókban, azzal, hogy később még kibővítem őket, itt-ott javítok rajtuk. De hát a versírást nem lehet tervezni. Talán ezért is ment át prózába az egész. A Határeset persze évekkel később született meg. Ez a regény is annak a felismerésnek a része, ami a kisebbségi létből származik: abszolút igazságot, kizárólagosságot keresni ugyan lehet, de nem érdemes, mert lehetetlen. Ez a gondolkodás a szókincsemet vagy a mondatszerkesztésemet is modifikálta: nagyon ritkán használom például a ’de’ szót. Helyette azt mondom: ’és’. Tehát nem valami ellenében fogalmazok, hanem hozzáteszem az előttem szólóhoz a magamét. Ezzel a partnert nem devalválom, nem zárom őt ki a megoldásból, hanem az ő gondolatához hozzácsatolom az enyémet, és együtt keressük a közös nevezőket. Ez a jellemet is alapvető módon megváltoztatja, ezt nem tagadom. Emiatt persze nagyon sokan támadnak, hogy micsoda meghunyászkodó vagyok, mert az igazi magyar ember tökösen kimondja a dolgokat. Igen, az elmúlt huszonöt év alatt más lettem. Nem olyan magyar vagyok, amilyen azelőtt voltam. Ha csupán az a magyar, aki az asztalra csap, és azt üvöltözi, hogy csak egy igazság létezik (kivéve persze a mi magyar igazságunkat, melyből, ugye, három van), akkor én ezt a magyarságot nem vállalom. Nyilvánvalóan itt nemcsak egy stilisztikai dologról van szó, hanem annak a felismeréséről is, hogy egymás mellett igazságok tucatjai vannak. Nem bámulhatjuk tehát a köldökünket, nem tehetünk úgy, hogy csak mi vagyunk az egyetlen szenvedő nemzet a világon. Mert ha csak a közép-európai régión nézünk végig, akkor például egy ukrán vagy egy lengyel mit mondjon? Vagy a horvátok, a litvánok… Nagyon sok tragédia történt ezen a tájon. És akkor még mindig csak Európáról beszéltünk. Ha már nemzettragédiákról beszélünk, gondoljuk csak végig azt is, hogy mi, európaiak, milyen tragédiákat okoztunk az afrikai, ázsiai, ausztrál népek-nek. Szóval, van bennünk egy hajlamosság arra, hogy csak magunkkal törődjünk. Állandóan azt hangoztatjuk, hogy minket mindenki magunkra hagyott ´48-ban, ´56-ban, csak mi harcoltunk stb. Vádaskodunk, számon kérünk dolgokat más népektől, holott nem biztos, hogy ez jó nekünk. Mert egy-egy balsiker után fel lehet sorolni az összes külső tényezőt, ami gátolt bennünket, lehet sírni azon, hogy a többiek nem segítettek, elárultak minket. Órákon át lehet magyarázkodni, sőt csámcsogni azon, ami azért történt velünk, mert mások így vagy úgy cselekedtek. De az életben, akárcsak a konfliktusmeg-oldó tréningeken, csak egy használható módszer létezik: az alapos önvizsgálat. Csak ezután mondhatjuk ki azt, hogy mit kellett volna másképp csinálni. Ám ez a látásmód nem arat osztatlan sikert. Mert képzeld csak el: ahelyett, hogy a másikat leszólnám, elkezdem elemezni önmagamat. Nemcsak a magyar, hanem a szlovák közegben is ellenérzéssel fogadják ezeket a bírálatokat. Gyanakodva néznek rám, sokszor árulónak tartanak. De nem hinném, hogy van más módja a dolgok értékelésének.
– Miért nem fogadják el vagy meg a tanácsaidat?
– Nagyon sok ember szeretne úgy változást az életben, hogy saját magán ne kelljen változtatni. Ez a konformitásunkból származik. Aztán itt van annak a föltételezése, hogy mi tökéletesen élünk, minden jó, a világ változzon meg körülöttünk. Változtassanak a rohadt ázsiaiak, afrikaiak és cigányok. Az elmúlt húsz évben bizonyos empátiát kezdtem érezni a szlováksággal szemben. A tradicionális európai népsorban, amilyenek a lengyelek, a csehek, a magyarok is, akik büszkén hirdetik, hogy ezer éve itt vagyunk, híres történelmünk van, ismert királyaink voltak, a szlovákság voltaképpen a kisebbség. Kezdem érteni a kínjaikat, a bénaságaikat, ugyanis ezek nagyon hasonlítanak azokhoz a bénaságokhoz és kínokhoz, amiket én éltem át kínlódós szlovákiai magyar kisebbségi érzéseimben. Tehát nagyon szép, hogy vannak ilyen tradíciók, ameny-nyiben ezek előrelendítenek. De azt látom, hogy a hagyomány és a történelem paralizál és megköt, és nem mehetsz előre egy lépést se, nem modernizálhatsz, nem reformálhatsz, nem nyithatsz, csak azért, mert a tradíció nem engedi. Emiatt bizony nagyon keserű leszek. A hagyomány nélküli szlovák meg szlovén társadalom pedig szemlátomást megy előre. Próbál erényt kovácsolni abból, ami a hátránya. Ez nekem bizo-nyos szempontból rokonszenves. Rá kellene döbbennünk, hogy nekünk is modifikálnunk kéne saját magunkat, mert különben nagyon le fogunk maradni.
– Kommunikációt és konfliktuskezelő módszereket tanítasz különböző embereknek, embercsoportoknak, miközben nem biztos, hogy örülnek, ha felrázod a jó kis állóvizüket. Látszólag sikeres ember vagy, közben pedig kínokról és kudarcokról beszélsz.
– Hát igen, ott volt a Nova televízió, amit elég keserű szájízzel hagytam ott. Aztán tizenhárom évig a Márai Alapítvány volt az identitásom nagyon fontos része. Komoly hibákat követtem el ott is, ami aztán végső soron az alapítvány megszűnéséhez vezetett. Most pedig itt van Ipolyságon a Sigillum oppidi Saag alapítvány. Próbálom ráéb-reszteni a ságiakat, hogy ezt nekik kell csinálni, mert ha csupán tőlem várják, akkor nagyon gyorsan vége lesz…
Tehát, a Novából is kiszálltam, és a Márait se tudtam kellőképpen menedzselni. Amikor belefáradtam, nem volt kinek átadni, mert elfelejtettem utánpótlást kinevelni. Lehet, hogy féltékeny voltam? Igen, én tükröt tartok a másik embernek; kérdés, hogy tudom-e tartani azt a tükröt magamnak is. Talán mégiscsak van bennem egyfajta exhibicionizmus? Lehet.
– Tanácsadó, szürke eminenciás szerepet is vállaltál a politikában. Hogyan fogadták a tanácsaidat?
– Minden politikusnak szüksége van a tanácsadóra, de egyik sem szereti a tanácsadóját.
Az alapelvek itt is azok, amiket az előbb mondtam: önvizsgálat és önreflexió. A politikai elit viszont nem szereti az önreflexiót. Én pedig azt állítom, hogy e nélkül nem lehet továbblépni. Ezért is voltam nagyon büszke magunkra, magyarokra a hetvenes-nyolcvanas években, amikor elkezdtünk szembenézni bizonyos fájó dolgokkal. Ott volt például a doni hadsereg. Ez a szembenézés a cseheknél és szlovákoknál mind a mai napig nem zajlott le. Ehelyett a politikai elitek hatására egy deformációs folyamat indult be, melynek lényege, hogy minket tökéletesnek teremtett az Isten. Ez nem etnospecifikus dolog. Majdnem mindegyik posztkommunista országban megtalálhatók ennek a szentté avatási folyamatnak az elemei.
– Túl sok volt a csatavesztés.
– A szlovák–magyar konfliktus érdekes eset. Ha a szerb–horvát vagy a zsidó–palesztin konfliktushoz hasonlítjuk, akkor tulajdonképpen nincs nagy gond. Egyik oldalon sincsenek tömegsírok, nem volt genocídium, mint például az örményeknél vagy a lengyelek esetében Katynban. A mi konfliktusunk „csak” egy szimbolikus konfliktus. De az ilyen szimbolikus konfliktusokat sokszor nehezebb kezelni, mint a konkrét veszteségekkel járó nagy konfliktusokat. És úgy van, ahogy mondod: túl sok volt a csatavesztés. Pontosabban fogalmazva: túl kevés volt a csatanyerés. Mi, magyarok, Rákóczi óta minden nagy csatát, forradalmat elvesztettünk, a szlovákságnak még ez az élménye sincs meg. Ennek a két népnek tehát úgy hiányzik a győzelem mámora, mint másnak a friss levegő. A konfliktus során nem eredményt akarnak elérni, hanem győz-ni akarnak. És a győzelemért képesek bármit feláldozni. Mint az az ember, aki egy jó poénért elcseszi az egész életét. A Határeset erről szól. Én pedig az etnocentrikus magyar lírától ide jutottam. Úgy érzem, hogy többet tudok annál, hogy csak rólunk, csak és kizárólag nekünk mondjak vagy írjak le dolgokat, mert ezzel nem tudok lendíteni se magamon, se másokon.
– Beszéljünk egy kicsit a színházi kalandjaidról. Dramaturgként dolgoztál különböző színházi társulatoknál. A jelek szerint az alternatív társulások izgatnak?
– Legutóbb Czajlik Jóskával dolgoztam, aki Martinban rendezte az amerikai kortárs drámaíró, Tracy Letts darabját a Szlovák Kamaraszínházban, Zuzka Kronerová főszereplésével, és szakértői, tanácsadói munkára hívott meg. A darab végtelenül bonyolult világban játszódik, kábítószerek, nyugtatók, zaklatottság, és nekem a színészekkel egy olyan beszélgetést kellett lefolytatnom, melyből ők is meríthetnek, és a rendező is meríthet az előadás során. De ennél sokkal szorosabb együttműködésre is sor került már kettőnk között, mint például a Hogyan ettem kutyát? című ismert Griskovec-da-rabban, melyben kimondottan dramaturgiai munkát végeztem. Gágyor Péterrel pedig hosszú éveken át dolgoztunk együtt.
– Sosem a kőszínházakat kerested?
– Azt vállaltam, ami adódott. Péterrel a győri Kisfaludyban és a kecskeméti Katona Józsefben is dolgoztunk. De ez nem választás kérdése volt, inkább kényszer. Abban az időben – az 1980-as években – minden értelmes ember föllélegzett, ha elmehetett Magyarországra. De a színházi tapasztalataink nagyon keserű felismeréseket is adtak, amelyeket emberileg nagyon nehéz volt feldolgozni. Már a fogadtatás ilyen volt. A színész kollégáknak halvány elképzelésük sem volt a mi helyzetünkről. Heherésztek, poénkodtak, de a lelkük mélyén a pokolba kívántak bennünket. Ami aztán meg is történt: Pétert az első adandó alkalommal ki is penderítették a színházból. Ez volt aztán a legfőbb indítéka annak, hogy Németországba emigrált. Gondold csak végig: először menned kell Csehszlovákiából, aztán jön a kényszerű távozás az anyaországból!
Nekem is az anyaországi tapasztalataim hatására kellett átértékelnem bizonyos dolgokat. 2005-ben megírtam az EIDS, vagyis Etnikai immundeficites szindróma című tanulmányomat, melyben megpróbáltam megmagyarázni az anyaország és a határon túli magyar kisebbségek közötti viszony átfogalmazásának szükségességét, mert különben olyan helyzetbe kerülnek ezek a kisebbségek, hogy nem tudják magukat megvédeni. Mert azt hiszik, ez az anyaország feladata, miközben az nem tudja ezt felvállalni, ám amit nem mer – vagy nem tud? – elmondani a szóban forgó kisebbségeinek, amelyek viszont egyszerűen elfelejtik, hogyan kell megvédeniük a saját érdekeiket. Aztán azok már sem a románokkal, sem a szlovákokkal, sem a szerbekkel szemben nem tudnak védekezni. Az én javaslatom az volt, hogy az anyanemzetnek „egyenrangúsítania” kell a kisebbségeit, és világosan meg kell határoznia, hogy kinek mi-lyen feladata lesz a jövőben. Egyszerűen el kell fogadni a tényt, hogy nem lehet Budapestről irányítani, mondjuk, a Nyitra környéki magyarokat. Ezzel az írással semmiképp sem azt akartam mondani, hogy olvadjunk be, asszimilálódjunk, hanem pont az ellenkezőjét. Az ipolysági zsinagógában, a zsidó templomban elhelyezett magyar arc-képcsarnoknak is ez a lényege, ez az én szívem vágya, hogy szeretnék egy olyan or-szágban élni, hogy akár zsidóként, homoszexuálisként, kisebbségiként megtarthassam az identitásomat, és azt mindenki fogadja el, vagy legalább csöndben tolerálja. Ezt sajnos nem látom, és az összes kínom ebből fakad, ebből fakadnak a kommunikációs kitörési kísérleteim, ebből a televízió, a színház, az íráskényszer. Ez vagyok én.
– Az élő irodalomhoz való viszonyodról is beszéljünk. Mikor ismerkedtél meg Václav Havellel?
– 1989-ben Pozsonyban. Bejött a Nap című lap szerkesztőségébe, melynek főszerkesztői székébe teljesen véletlenül pottyantam bele, mert a többieknek: Szigeti Lacinak, Tóth Karcsinak, Öllős Lacinak, Nagy Lacinak már megvolt a maga funkciója. Szóval, megint olyan valami maradt rám, amihez semmit sem konyítottam. Havel meg az első pozsonyi látogatása alkalmával eljött a szerkesztőségünkbe, mivel azt mondták neki, hogy már egy magyar független lap is beindult. Elbeszélgettünk vagy 20–25 percet, és valószínűleg nagyon egymáshoz közeli témákat pendítettünk meg, mert utána megkérdezte, nincs-e kedvem fölmenni Prágába. Akkor nem volt kedvem, hisz más dolgom volt, főszerkesztője voltam a lapnak, készültünk az első szabad választásokra. Az 1990-es választások után fogadtam csak el az ajánlatát.
– Amikor Havel tanácsadója voltál, az irodalom szóba került köztetek? Vagy beszéltetek-e például színházról?
– Prágában egyszer néhányan összejöttünk, és valaki Havelnek szegezte a kérdést, hogy „Vaško, ezután miről fogsz írni”? Hiszen már leomlott az a fal, amellyel szemben mi megpróbáltuk meghatározni magunkat. És rájöttünk, hogy ez nemcsak neki, hanem nagyon sokunknak az alapvető problémája. Havel persze – már amikor szabadságon volt – a köztársasági elnökösködése idején is írt. Én pedig járkáltam vele ide-oda a világban, elkerültem a Harvardra, a Fehér Házba….
– Ezek megint a sikerügyek.
– Tény, hogy nagyon sok barátom megmaradt, s nemcsak protokollárisan, akiket ezeken az útjainkon ismertem meg, mint például az egyik kanadai tanszékvezetőt vagy a CNN egyik főkommentátorát. Majd világtalálkozókra hívtak előadni, nyitó beszélgetésekre kértek fel. Mellesleg, utazásainknak az is részét képezte, hogy ilyenkor mindig bemutattak egy Havel-darabot, hogy kedveskedjenek neki. Nekem pedig végig kellett néznem minden diákelőadást vagy félprofi előadást, és utána természetesen beszámolnom róluk az elnök úrnak. Tehát beszélgettünk mi mindenről. Ami meglepő volt, és ez is egy kicsit érzékeny téma, hogy amikor Havelt kérdeztem a magyar irodalomról, a magyar közéletről, szinte teljesen tájékozatlan volt. Illetve elmesélte, hogy az 1920-as években az édesapja Csehszlovákia nagykövete volt Magyarországon, ahonnan eléggé kiábrándultan tért haza, mondván, hogy a magyarokkal alapvető dolgokban nem lehetett megegyezni. A szlávok ugyanis, akiknek nem volt sohase saját közös államuk, a testvériség és a barátság szellemében szerettek volna egymással kommunikálni, és egy olyan elképzelésük is volt, hogy a Csehszlovákiában, illetve a Balkánon élő szlávok kapcsolatát megkönnyítendő, Magyarország biztosítson a számukra ebből a célból egy meghatározott területet, amire persze Magyarország nem volt hajlandó. Mire én elmagyaráztam Havelnek, hogy micsoda abszurdum ez a korridor-ügy, amin viszont ő csodálkozott el, mert annyira nem ismerte a részleteket… Szóval, amikor lelkesen mesélni kezdtem Adyról, József Attiláról, nem reagált. Igaz, Örkény beugrott neki, ugye, a Kočicí hra.* Ő volt az egyetlen magyar író, akit ismert. Próbáltam mutatni neki Karinthyt is, az Utazás a koponyám körült cseh fordításban, de ugyanúgy reagált, mint Hrabal az 1980-as években, akihez sokat jártunk Szigeti Lacival, elég jó viszony alakult ki köztünk, s vittünk neki verseket, Nagy Lászlót, másokat, de csak nézte ezeket, és nem mozdítottak meg benne semmit. Talán egyedül Pilinszky. Ugyanez történt Havel esetében is: csak Pilinszky és Örkény érintette meg őt.
– A rokon szemléletmódnak, a groteszknek meg a rendkívül szikár nyelvnek köszönhetően?
– Nem arról van itt szó, hogy a magyar irodalom rosszabb lenne, mint a cseh, de itt is le lehetett mérni, mivel lehet megszólítani másokat, és mivel nem. És megint jön a micsoda düh és mekkora alázat kell, hogy megmaradj, mikor már semmid sincsen. Az a kérdés, hogy itt óhajtok-e maradni, ebben a közegben, vagy nekem is lesz egy mások számára érthető témám és egy ehhez megfelelő kommunikációs sémám. Havellel például nagyon szépen el tudtunk beszélgetni a német, az amerikai és az angolszász irodalomról…
– Maradjunk még egy kicsit az irodalomnál. Nemrég a Határeset kapcsán azt nyilatkoztad (némi iróniával), hogy negyven év semmittevés után úgy érezted, végre le kell tenned valamit az asztalra. És ez lett a regény, amire világéletedben készültél.
– Ezt a semmittevés-dolgot azóta egy kicsit átértékeltem magamban. Megpróbáltam ugyanis spontán módon menet közben is különböző receptorokat, járatokat nyitni. Itt is leteszel valamit, s ott is, ezzel nem veszthetsz. Dolgoztam a Harvard egyetem professzorával, Roger Fisherrel. Ez a munka is nagy kitüntetés volt a számomra. Felfigyelt az egyik publikációmra, melyben a cigányokkal foglalkozom, és azért hívott meg, hogy beszéljek arról, amin itthon mindenki röhögött, hogy hajlandó vagyok elmenni Nagymihályra, Iglóra tréningeket csinálni a romáknak. És három napon keresztül erről adtam elő a Harvardon. Van Roger Fishernek egy híres könyve: A sikeres tárgyalás alapjai. (A könyv az egyik leggyakrabban kikölcsönzött könyv az Amerikai Egyesült Államokban!) Egy beszélgetés során valaki megkérdezte tőle, hogy ameny-nyiben mindenkivel kommunikálni kell, talán még Hitlerrel is tárgyalt volna? Fisher pedig azt válaszolta, hogy igen, ha lehetősége lett volna, valószínűleg tárgyalt volna, mert ha csak időt nyer a tárgyalással, az is sokat jelenthet, és bízva a saját szakértelmében, Hitler egy-egy elejtett szavából, egy-egy gesztusából is leszűrhetett volna ezt-azt, ami felfedhette volna a terveit. Az elmúlt negyven évem nagyjából erről szólt, ennek az információgyűjtésnek volt az időszaka. A legfontosabb felismerésem pedig, hogy ne ítélkezzek könnyen, mert minden ítélet egy fal emelése, minden elutasítás egy roló lehúzása. Elég hosszú időmbe telt aztán, míg valahogy el tudtam sajátítani ezt a „technikát”. Az viszont nagy ostobaság, ha az ember be sem engedi a fülébe az ingyen kapott információt. Ez az egyik üzenetem a nálam fiatalabbaknak: az égvilágon semmit nem vesztesz azzal, ha meghallgatod a másikat. A másik pedig az, hogy amikor a ’de’ szócskával kezded a társalgást, akkor már nem a partnered mondandójára összpontosítasz, hanem arra, hogy minél alaposabban kiforgasd vagy megcáfold a szavait. Erről mindenképpen le kell szokni! Megfigyeltem, hogy a partnereim sokkal nyitottabbak, ha nem kérdezek közbe, és nem teszek megjegyzéseket. Sokkal többet elmondanak az adott témáról vagy önmagukról, mint amennyit eredetileg akartak. És nekem csak hallgatnom kell. Meg néha bólogatni hozzá. És ha úgy alakulnak a dolgok, akkor kimondani a varázsszót: elnézést, tévedtem. Vagy: bocsánat, ezt elrontottam.
Kerülöm azokat az embereket, akik képtelenek kijelenteni, hogy bocsánat, tévedtem. Az ilyen ember beszéd közben páncélt visel, és reszket. Az ilyen ember betegesen félti a személyiségét. Elutasít minden korrekciót, fél minden változástól, hatalmasra nőtt Énje elnyom mindent és mindenkit. Azt hiszi, hogy kedvelik, pedig a valóságban mindenki utálja és kerüli őt.
– Ezzel a szemléleteddel nem vagy egy kicsit magányos farkas?
– Magányos farkas az, akinek van két-három igazi barátja?
– Miközben úgy tűnik, hogy a fél világ a barátod…
– Nem érdemes ebbe belekeseredni. Fő, hogy van pár ember, aki fontos nekem, és akinek én is fontos vagyok. Ott vannak a lányaim: Gabi és Kata. Imádom őket, nagyon nyílt a kapcsolatunk, sokszor elmondják, mi a véleményük rólam, a dolgaimról is bát-ran beszélhetnek velem, és vice versa, ők is beavatnak a titkaikba. Csodálatos, hogy van anyám, aki kilencvenéves, és szellemileg teljesen épp. Nagyokat szoktunk vitázni politikáról, irodalomról. Aztán ott a feleségem, Gabi. Harminchat éve vagyunk együtt; e hosszú idő alatt sok konfliktusunk volt, de azért mégiscsak megtanultam, hál´ istennek, valamit menedzselni.
– A családodat.
– Igen, de kell-e ennél fontosabb? Ha ők elfogadnak, és van két-három jó barátom, köztük az öcsém, Pali is, akkor mihez képest vagyok magányos?
– Gondoltad-e, hogy a Határeset ilyen sikeres lesz, hogy díjakat kapsz érte,hogy közönségtalálkozókra, könyvbemutatókra hívnak? Hogyan könyveled el magadban a könyvedet? Sikerült-e vele elérned azt a célt, melyet kitűztél?
– Ezt én nem tudom megítélni, ezt te jobban tudnád. Ha írtam valamit és azon nyomban végigolvastam, boldog voltam, és azt mondtam: zseniális. Másnap reggel viszont már őrjöngtem, hogy ezt nem lehet, ez egészen egzaltált! Az a négy-öt évem, amikor a regényt írtam, ilyen szempontból tényleg egzaltált volt, egyszer egészen Nobel-díjas magasságokban szárnyaltam, aztán jöttek a mélyrepülések és a szorongások, hogy: ezt nem lehet végigolvasni, s hogy hasonlíthatnám magam mondjuk az irodalmi példaképeimhez, hiszen ebben nincs egyetlen értékes mondat sem!
– Megint itt vagyunk az örök kételkedésednél, hogy vajon jól csinálod-e?
– Nekem gyerekkoromban nagyon fontos volt, hogy szeressenek. A családomban elég sok sikeres ember volt, jó alakú, kitűnő sportolók. Én meg egy kis kövér, csúnya, vastag szemüveges fiú voltam, aki állandóan összekuszálta a lábait, hasra vágódott, nem tudott kettőnél többet dekázni a labdával, fejelésnél levette a szemüvegét, és vaksin bámult. Később azon kezdtem el dolgozni, hogy valahogy elrugaszkodjak attól, amit apám és anyám is a legfontosabbnak tartott: a racionalitástól. A kőkemény racionalitás mellé ugyanis mindig oda kell tenni az érzelmet, és kimondani, hogy a dolog csak így érvényes.
– Mindenbe ezzel a szenvedélyes érdekeltséggel mész bele?
– Egzaltált vagyok, na!
– Forró fejjel, hatalmas szívvel, és aztán jönnek a hidegzuhanyok?
– De jönnek nagyon szép dolgok is. Mondjuk ez a könyv. Jól tudtam, hogy ezt a könyvet meg kell írnom, de konkrétan nem úgy terveztem, hogy most kimegyek Kanadába, és nekiülök. Éveken át hordoztam magamban a kis történeteket, sokszor meséltem is azokról az emberekről, akiket megírtam. Tulajdonképpen fejben már mindent előre öszszeraktam. Nem, nem így pontos. Mindent pontosan láttam, melyik esemény jön ide, mi megy oda, melyik szereplő jelenik meg itt, és hol fog találkozni másokkal. És amikor Ottawában leültem késő éjszaka az ablak elé, egyszerre csak elkezdett peregni a film, mint egykor a sági moziban. És ezután már hiába jönnek a hidegzuhanyok, számomra ez az életnek nevezett történet a végén mégiscsak szépen kikerekedett.
– Az olvasóid szeretnek?
– Nagyon szeretek könyvbemutatókra járni. Mindig nagyon jó hangulatuk van.
– Olyankor fürdőzöl a szeretetben?
– Igen. Hát borzasztó jó, hogy amikor annyit hallasz a könyv válságáról, az olvasás válságáról, és akkor elmegyek Érsekújvárba, Komáromba vagy mondjuk Kétyre, és harminc-negyven könyvet elvisznek helyben. Ilyenkor nem szoktam gondolkozni azon, hogy engem szeretnek-e, vagy a könyvet. Mindenesetre a napokban jön ki a könyvem negyedik kiadása.
– Ez is siker.
– Igen, és ennek 70 százaléka Szlovákiában kelt el. Ez a félmilliós közösség olvassa a Határesetet. Pedig nem szlovákiai magyar regényt akartam írni. Mindenesetre ez nagyon jó érzés. Arra persze nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a szlovák fordítás fogadtatása. Van egy sejtésem, hogy jobb lesz, mint a magyarországi volt. Magyaror-szágon nem éreztek rá a könyv ízére. Mintha ez nem az ő világuk lenne.
– Díjakat kaptál.
– Igen, három díjat itthon, egyet pedig Pesten. A magyarországi díjat Alexander Brody adta, aki pontosan megértette, miről szól a könyv. Egy egész estén át beszélgettünk róla, és azt mondta, a saját világát ismerte fel benne. Ezek az emberek ott voltak az ő életében is.
– Merre veszed most az irányt?
– Már nem szeretek utazgatni. Szívesen kiülök otthon a teraszra, nézem a kertet, és beszélgetek Fridával, a kutyámmal. Vagy maximum elmegyek Pestre, Bécsbe, esetleg Prágába vagy Krakkóba, és ott ülök ki egy kávéház teraszára, és bámulom az embereket. Meg aztán az emberek: egész életemben én jártam utánuk. Most már szívesebben csinálok itthon tréningeket belgáknak, szerbeknek, ukránoknak. Utána hallgatom őket, figyelem a mozdulataikat, érzéseiket, és próbálom megfejteni, mi mozgatja őket, milyen motivációk vannak mögöttük.
– Én belső utazásra is gondolok.
– Hát ez kifürkészhetetlen dolog! Egyre jobban foglalkoztat a misztikum és az igazi ezoterika. Olvasom a Bhagavad-Gítát meg a buddhista szövegeket, a haszid filozófiát és a keresztény gondolkodókat, és nem győzök csodálkozni azon a végtelen gazdagságon, amit ezek a művek rejtenek. És amikor egy hindu mondás megjelenik a Bibliában, vagy Buddha valamelyik gondolata az Ószövetség sorai közt, akkor valósággal ujjongok. Hát igen, hisz ők ugyanazok, mint mi vagyunk. Persze nem kell összekeverni a dolgokat, mindenki csak írja tovább a maga szövegeit, imádkozzon a saját szokásai szerint, jól van ez így. Én meg figyelem az egészet, és kuncogok rajta. És közben várom az áldott állapotot. Talán Isten még engedi, hogy valamit összehozzak. Valószínűleg, ahol most tartok, az épp egy bejárat valahova, csak még nem ismertem fel.
Ipolyság, 2011. március 15.