Tóth Elemér versei

A tavasz születése
        Felbíborlik az ég alján a hajnal.
        Álmos madár kiált a csöndbe – hármat,
        s a szél lohol a kertnek zilált hajjal.

        Nagy hirtelen fényes zsibongás támad,
        öröm perzseli a szívet, az ajkat,
        s rabló-karomban elsorvad a bánat.

        Dal születik. A nap az égre kaptat.
        Szép melledben zúg, zeng a muzsikája,
        s a táj derűje átcikázik rajtad.

        Minden ujjadban simogatás járja
        a vadvirágok szelídítő útját,
        s halkan szól a gyenge bokrok imája.

        Tavasz – mondod csupán úgy, mintha súgnád.
        Pitypangok szeme fölragyog az égre,
        s a vén világ elfelejti a búját.

Szédület

Az élet
    hajánál fogva
    cibálja a világot.

    A képek
    fészket raknak
    a retinádon,
    s üzenetük
    – akár a nyári szárazság
    repedezett földje –
    a csöndes szavú napok
    magányát hizlalja.

A vér
szétszéled
a kóbor indák útján,
s a szíved kalapácsa
mondatokat ver
kétségeid közé.

Körülötted fekete homok.

S te állsz
a szakadék szélén,
és szemedben
fölvillan –
a mélység riadalma.