Tóth Elemér versei
A tavasz születése
Felbíborlik az ég alján a hajnal.
Álmos madár kiált a csöndbe – hármat,
s a szél lohol a kertnek zilált hajjal.
Nagy hirtelen fényes zsibongás támad,
öröm perzseli a szívet, az ajkat,
s rabló-karomban elsorvad a bánat.
Dal születik. A nap az égre kaptat.
Szép melledben zúg, zeng a muzsikája,
s a táj derűje átcikázik rajtad.
Minden ujjadban simogatás járja
a vadvirágok szelídítő útját,
s halkan szól a gyenge bokrok imája.
Tavasz – mondod csupán úgy, mintha súgnád.
Pitypangok szeme fölragyog az égre,
s a vén világ elfelejti a búját.
Szédület
Az élet
hajánál fogva
cibálja a világot.
A képek
fészket raknak
a retinádon,
s üzenetük
– akár a nyári szárazság
repedezett földje –
a csöndes szavú napok
magányát hizlalja.
A vér
szétszéled
a kóbor indák útján,
s a szíved kalapácsa
mondatokat ver
kétségeid közé.
Körülötted fekete homok.
S te állsz
a szakadék szélén,
és szemedben
fölvillan –
a mélység riadalma.