„Visszatérés az anyaméhbe” – Vaszilij Akszjonov Lend-leasing, avagy a lend-lease gyermekei

… című posztumusz regényéről
Szerző: GYÜRKY KATALIN
A 2009 nyarán elhunyt világhírű orosz szerző, Vaszilij Akszjonov íróbarátai egyöntetű véleménye szerint pusztán csak fizikai értelemben távozott földi világunkból. Szellemi értelemben ugyanis mind a mai napig résztvevője az orosz irodalmi életnek: egyfelől a minden nyáron a szülővárosában, Kazanyban meg-rendezett, a róla és műveiről szóló Akszjonov-fesztivál tartja életben, másfelől pedig az, hogy két, posztumusz regényével továbbra is igen termékeny szerzőnek számít. Pár héttel halála után látott napvilágot ugyanis a Titkos szenvedély című műve, 2010 végén pedig az Oktyabr című irodalmi folyóirat közölte a Lend-leasing, avagy a lend-lease gyermekei című alkotását, amelyet élete utolsó napjáig írt, de amelyet befejezni már nem tudott.
A mára már önálló kötetben is megjelent mű első látásra memoárként is felfogható lenne. Hiszen hőse, Akszi-Vakszi nevében – mint annyi más írása hősének nevében – ott rejtőzik magának Akszjonovnak a neve, s történetben a háborús éveket átvészelő, „árva” kisfiú édesanyjának, Zsenecska Ginznek a neve, sőt a sorsa is egyértelmű utalás a szerző édesanyjára, a híres írónőre, Jelena Ginzburgra.
Csakhogy Vaszilij Akszjonov – amíg élt – folyamatosan visszautasította azokat a felkéréseket, hogy írjon végre memoárt az életéről. Így – tényleges memoár hiányában – azzal az érdekes helyzettel állunk szemben, hogy Akszjonov minden írása – részben, átesztétizáltan – közöl ugyan részleteket az életéből, az „egész Akszjonovot” azonban egyikben sem érhetjük tetten. Olvasóként mindössze meg-kísérelhetjük a szerző életútját az egyes alkotásokból „összepakolni”.
Csakhogy az ilyesfajta „összepakolás” egyáltalán nem lesz valós dokumentuma a szerző életének: és nemcsak az átesztétizálás miatt nem, hanem amiatt az improvizációra való hajlam miatt sem, amely át- meg átszövi az életművét. Vagy-is olyan részletek beiktatása miatt, amelyek az írás hevében tolulnak a szerző fejébe, s amelyek jelenléte ezt az utolsó művét is sokkal inkább impressziók sorává, semmint konkrétan megtörtént események rögzítésévé alakítja. Hiszen a benne szereplő kisfiú történetét – apját és anyját letartóztatták, tíz évre börtönbe zárták, a kisfiút pedig gyermekotthonba helyezték, ahonnan majd a nagybátyja hozza ki, hogy aztán náluk nevelkedjék Kazanyban – itt egyáltalán nem kronologikus sorrendben kapjuk meg, sokkal inkább fel-felbukkanó emlékképek soraként, fantáziadús gyermeki látásmódként.
Egyfelől.
Másfelől viszont a szöveget a memoárként olvasás lehetőségétől az is távolítja, hogy benne a kis Akszi-Vakszi E/1. személyű „vallomásait” gyakran váltják egy felnőtt, omnipotens elbeszélő E/3. személyű megnyilatkozásai. S a két látásmód közötti különbség: a gyermek önfeledtsége, s a felnőtt távolságtartó viszszatekintése a két világrend – a nyugati demokrácia és a szovjet diktatúra – különbségére is rá fog világítani. Akszi-Vakszi ugyanis az átélt borzalmak, a szülőktől való elszakítottság, a gyakori éhezés ellenére mindent „rózsaszínben” lát. Mindez teljesen természetes, ha tudjuk, hogy a gyerek sajátos látásmódjából kifolyólag minden rosszat gyorsan elfelejt, s az új benyomások a legnegatívabb élményt is képesek maguk alá gyűrni: „Milyen érdekes – gondolta Akszi-Vakszi –, vajon miért van az, hogy a lágerben töltött időszak összes napja közül csak a fényesekre-napsütésesekre emlékszem? Miért nem emlékszem a hetenkénti rend-szeres esőkre, a cuppogó szandálokra, a soha meg nem száradó trikókra, a tak-nyos orrokra?”1
De a csak a szépre emlékezés gyermeki képessége mellett a szovjet propaganda „tökéletes” működése is oka lehet annak, hogy Akszi-Vakszi gondolataiban például a láger szó kizárólag az úttörőtá-bort jelenti, csak a boldog önfeledtség érzetét kelti. S ahol a gyakori éhezés azért sem marad meg borzalmas élménynek, mert Nyugatról a lend-lease program keretében (innen a regény címe), mindig jön élelmiszer, ráadásul a gyermekként megélt szabadságnak sincs korlátja: lehet futkározni, és fürdeni a folyóban: „…a kamasz Akszi-Vakszi a maga tizenhárom évével már tudott a börtönökről és azokról a kínokról, amelyeken ott az apja keresztülment, de sehogy se tudta elképzelni, hogy az apja és anyja lágerlakókká váltak, a szovjet rabok sokmilliós seregének dolgozóivá. A ’láger’ szó teljesen más asszociációkat keltett benne”, olyasfajta szabadságot, amely a nyugati de-mokrácia életfelfogását lopja be a szovjet éra borzalmas mindennapjaiba.
S ezt ellensúlyozza ironikus-távolságtartó hangvételével az E/3. személyű felnőtt elbeszélő, aki mintegy rákontráz erre az idillre a halál szellemével átitatott, szovjet (láger)valóságot tükröző epizódjaival: „Kis időre távolodjunk el a saját személyiségünktől, s gondolkodjunk el a lágerstruktúra paradoxonjain. A Szovjet-unió ebben az időben az egymást sűrűn követő lágerek országa volt. A gyermekek nyári óvóhelyeivel párhuzamosan […] egyszerre léteztek a szezonon kívül helyezett haláltáborok, ahol rabok milliói haltak meg – bányákban, érclelőhelyeken, fakitermeléseken.”
S ez az E/3. személyű, felnőtt elbeszélő a kisfiúval ellentétben átlát a szovjet propaganda tökéletesnek beállított működésén is, amelynek egyik legfontosabb feladata az, hogy ezekkel az or-szágszerte működő táborokkal kapcsolatban (is) félrevezesse a népét: „Nincs abban semmi meglepő, hogy a hatalomnak ez az ostoba ravaszsága elérte a célját: körülöttünk kevesen kötötték össze a ’láger’ szóval a ’fogvatartott’ kifejezést. […] Azt elképzelni ugyanis, hogy a lágerlakók fő összetételét a szlávok képezik […] – mindazok számára, akik szabadok maradtak, lehetetlen volt.”
A két világrend két nézőpont általi bemutatását Akszjonov tervei szerint ebben a könyvben még két rész követte volna. Az első részt azonban egy, műfajában és hangvételében teljesen más rész váltja, ahol a történet főhősén kívül minden új-szerűen hat: mintha a két történet nem is egy regény két része volna.
Ez ugyanis már a fantázia világa: itt Akszi-Vakszi a barátaival épp egy bárkán száguld a Sziget-99 nevű öböl felé, ahol már várja őket a lend-leasing flottája, hogy együtt vegyék fel a harcot az élelmiszer-ellátást megakadályozni kívánó „Dél nagy védőivel”.
Ez a második rész azonban alig harminc oldal után megszakad. Azaz Akszjonov földi világból való távoztával nem derül ki, hogy mi lett volna ezzel a résszel az igazi terve: hogyan szerette volna befejezni, s esetleg a harmadik hogyan kötötte volna össze az első két – rendkívül széttartó – részt.
Erre tehát már nem volt lehetősége. Az viszont, hogy története nagy része Kazanyban, „árvasága” helyszínén ját-szódik, Jevgenyij Popov véleménye szerint korántsem véletlen: ezzel a művével, s a mű írása közben bekövetkezett halálával Akszjonov visszatért az „anyaméhbe”, a számára egész életében legtöbbet jelentő városba, Kazanyba.2

1 Mivel a regény magyar fordítása még nem készült el, a magyarul olvasható részleteket a saját fordításomban közlöm. A regény eredeti címe: Lend-leasing. Gyetyi lend-liza, megtalálható: http://lib.rus.ec/b/245628/read – A szerző

2 Akszjonov posztumusz regényéről a szerzőtársak az Oktyabr egyik különszámában értekeztek (lásd: http://magazines.russ.ru/october/2010/9/), közöttük az a Jevgenyij Popov is, aki többek között Akszjonov és szülővárosa, Kazany viszonyára is kitér írásában.