Bárczi Zsófia / Szadista halálok zoommal

Vida Gergyely Horror klasszikusok című kötetéről

Nomen est omen – a név kötelez, kis módosítással: a cím kötelez. (Kérdés persze, hogy kit és mire.) Vida Gergely legújabb kötetének címe – Horror klasszikusok – a műfaj hangsúlyos megjelölésével mindenesetre határozottan felkelt bizonyos, a kötet verseire irányuló olvasói elvárásokat. Bár talán helyesebb lenne azt írni: kikény-szerít, sőt kötelez egyfajta olvasási módra, ha figyelembe vesszük a szerzői utasításként is értelmezhető címet.

Már pedig a címet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Tolakodóan ugrik elő az ízlésesen visszafogott, már-már polgárian szolid színvilágú borítóról az akár ikeás díszítőelemnek is beillő kép felül. (Vagyis csak beillene, ha történetesen nem egy, a fehér falra vérnyomot szántó, görcsbe rándult kezet ábrázolna.) Tökéletes az összhatás kép és szöveg között, főleg ha a borító vizuális kompozíciójának is teret engedünk a jelentésképzésben. A látvány és a látvány összetettsége, egy, a vizualizációra (is) építő műfaj kliséi és a klisék átértelmezhetősége, kontextusfüggő volta már itt szemet szúr. A borító finom célzatossága és a kötet szövegeinek összjátéka az eldönthetetlenség jóleső érzésével ajándékozzák meg az olvasót. Végső soron nem lehet teljes bizonyossággal tudni, mi az, amit olvas: képleírás, filmadaptáció, szorongásnapló, horrorparódia vagy valami más.
A kötet három részéből kettő: az első és a harmadik versei, a címnek megfelelően klasszikus – és kevésbé klasszikus – horrorfilmeket sorolnak elő. A horror klasszikusai közül Wes Creven (Sikoly-filmek; Sziklák szeme) és George Romero (A holtak földje; Holtak hajnala; A holtak napja; Élőhalottak éjszakája stb.) filmjei, a kevésbé klasszikusak közül a japán horror képi világa, technikai megoldásai és kliséi szervezik a versszövegeket. A különböző médiumok nyelvének egymásba való átfordításában mindig benne van a játék kihívása, Vida Gergely pedig nemcsak ötletes, de elegáns játékos is. A látvány verbalizációjában a horrorműfajok – főleg a zombifilm, slasher, inváziós horror – kliséinek leírása (pl. Sikoly 2.; Holtak hajnala) és bizonyos horrorszüzsék redukált elbeszélése mellett (Doom; Penge; A lény) a rettegést kiváltó látvány hangulatának nyelvi leképezésében érdekeltek a kötet versei.
A látvány megléte szükségszerűen feltételez egy szemlélőt, s felveti a pers-pektíva kérdését is. A versekben megszólaló szubjektumot elsőre könnyű azonosítani egy, a filmet néző és a látványt kommentáló figurával (A holtak földje 2.; VHS). Előrehaladva a kötetben azonban megsokasodik az indentitást elbizonytalanító, a néző perspektíváját a nézettével felcserélő (A testrablók támadása; A lény) vagy összemosó (Sziklák szeme 2.) versek száma. S ez felveti a dialogikus(nak tetsző) versbeszéd megszólítottjának kilétét is. A „Te” hol a filmet néző társaként van jelen a versben, felmutatva egy másik perspektíva lehetőségét, hol pedig mint a látvány-elem része (A szem). Vida többszörösen rájátszik arra az elvre, hogy a látványhoz hozzátartozik a nézője is. A kötet egyik legelegánsabb megoldását ebből a szempontból a Sziklák szeme 2. nézői és nézett szubjektumainak szétbogozhatatlansága, egymásba való átjátszása nyújtja:

  „Te folytatást mondasz, én ismétlést.
  Bár van igazság abban, hogy
  az idézetteket semmi értelme kurziválni.
  […]  neked, a legelején, a durva,
  többirányú felütés ellenére,
  úgysem akaródzott sejtened semmit,

  de ez minden.

  Máskülönben kálváriád ezzel
  a kimódolt zsargonnal írható csak le,
  érdemeid nem kerülnek leltárba.”

A kötet középső része külön címet is kapott: Lefolyás. A kommentár és a jegyzet Vida előző kötetében is szerepet kapott, itt azonban – ha ebben az esetben egyáltalán használható a szó – egész ciklussá rendeződik. A második rész számokkal jelzett, csillagokkal tagolt kommentárjai megfordítják a film és vers eddigi viszonyát: míg a kötet első és harmadik részében a filmcímekhez igazodik az olvasott vers értelmezése, a kötet középső részében a kommentárokhoz keres hozzárendelhető mozgóképsort vagy a műfajhoz kapcsolódó érzelmi-tudati tartalmat az olvasó.
Bár a kötet verseiben jócskán akad példa a „vizualizált borzalomra”, a horror kiváltotta rettegést lényegében mégsem a plasztikus képleírások teremtik újra a szövegben, hanem a  hétköznapi lét konyha–háló–fürdőszoba háromszögének realitásába hasított rés: annak a pillanatnak a megragadása, amikor az iszonyat lehetősége bekandikál az ablakon:

  „Aztán már fogalmam sem volt,
  a tévét nézed, vagy az ablakon bámulsz kifelé.”
  (Az élőhalottak éjszakája)

(Kalligram, Pozsony, 2010)