Csanda Gábor / Az arányok rombolásának kéje*

Szalay Zoltán A kormányzó könyvtára című kötetéről

A kormányzó könyvtára című kötet darabjainak egyik első pillantásra legszembetűnőbb sajátossága a történetek részleges volta, hézagossága. Csaknem mindegy, hogy a gyűjtemény hosszabb vagy rövidebb szövegeit nézzük, azzal kell szembesülnünk, hogy a bennük kibomló cselekmény leggyakrabban igencsak korlátozott viszonyban áll magával a történettel, s külön-külön e kettő is nagyon visszafogott.

Legtöbbször csak a történet az, ami kibomlik, de jól érzékelhető, hogy világa sokkal összetettebb és tágabb, mint amekkora szelete magából a szövegből felfejthető és megismerhető. Az ilyen szövegépítkezés egyrészt azon a belátáson alapszik, hogy bizonyos dolgokat nem szükséges elmondani ahhoz, hogy a prózát szépirodalomnak tartsuk, sőt ez a fajta termékeny takarékosság éppenséggel az alkotás javát szolgálja; az efféle irodalomra szokták mondani, hogy fokozottan számol az olvasó képzelőerejével. A Szalay Zoltán-szövegek további szembetűnő sajátossága viszont már az, hogy az olvasóban összeállni kívánó kirakós játék hiányzó mozaikjai sokkal inkább egy metaforikus asszociáció, semmint logikus szövegértelmezés következményeiként nyerhetők ki. Közben lépten-nyomon számolnunk kell azzal is, hogy a rendelkezésünkre álló támpontok egy részének valószínűleg csak a teljes, általunk nem ismert, e köteten túlmutató Szalay-szöveguniverzumban van jelentésük, nemkülönben azzal, hogy a cselekmény némely jelentősnek tűnő mozzanata az adott szövegben nem a történet megértését szolgálja. Harmadjára azt tapasztaljuk, hogy a klasszikus realista eljárásmód mellett, amikor is a valószerűtlen történet befogadását és katartikus átélését a valószerű közegbe helyezése hitelesíti, olyan prózákat is olvasunk, melyek teljességgel valószerű történetet helyeznek nagyon valószerűtlen közegbe. Amely utóbbi tapasztalatunk fényében úgy látjuk, egy szürreális világban járunk, melynek alapvető meghatározói a természet és a neki való szinte animális kiszolgáltatottság.
Jó példája ennek a kötet első darabja, a Montenegró függetlensége. Ennek története egy csodásnak számító jelenség leírása: a csoda abban áll, hogy ragyog a nap, vagyis hogy a nappal váratlanul épp világos, mint normális esetekben, ami ugyanilyen szokatlanul különös események láncolatát indítja be: a fák virágba borulnak, a sárgarépa növekedésnek indul, az író témát talál, egy asszony teherbe esik, az uzsorás elengedi a többiek tartozásait, az elbeszélő bátyja állást kap, az elbeszélő pedig levelet a szerelmétől. Mindenki ünnepel: az archaikus nevű lakosok Montenegró függetlenségét ünneplik. Ennyi a történet, melyből sem a szereplők, sem az olvasó számára nem derül ki, miért éppen Montenegró ünneplése címén folyik az örömáradat, mint ahogy az sem, hogy mitől csoda a csoda, tehát hogy nappal hirtelen világosság váltotta fel az addigi „nyomasztó fénytelenség”-et. Ennek okát és következményeit a pap ismerheti, pontosabban a birtokában levő könyv, melyet át is ad a szövegben beszélő fiatalembernek, ám itt a cselekmény véget ér. A történet egy beszámoló vagy jelentés jellegét is magára ölti, amennyiben az eseményeket elbeszélő a neki levelet író lánynak fogalmazza meg, milyen hatással volt rá az, amikor megkapta a levelét, s ebből a levélből lázasan idéz is, a cselekmény ok–okozati öszszefüggésű eseményei azonban mindent inkább támogatnak, mint azt, hogy valóban kapott ilyen levelet. Miközben a szövegalkotás végig megtartja a részletező előadásmódot, csak homályos elképzelésünk lehet arról, mit értsünk szó szerint és mit metaforikusan. S bár a szöveg elbeszélője a hiteles szemtanú pózát ölti magára (rögtön az elején megtisztítja a fülét és a szemét), éppen ő az, aki a tapasztaláson túli bizonyosságot keresi, márpedig ezt a szöveg szerint csakis az olvasás nyújthatja. A cselekmény ugyanakkor épp az előtt ér véget, hogy az események szem- és fültanúja birtokába jutna ennek a bizonyosságnak. Innen nézve a szöveg önmagára utal vissza, s mintegy azt jelzi, értelmezése sem mutathat túl önmagán.
Az angolna című darab szintén a sötétség és a világosság fogalmaira épül, s a természet előbbinél is sűrűbb, fullasztó közege határozza meg. A falut borzalmas és egyre kibírhatatlanabb bűz árasztja el, az emberek fulladozva menekülnek, a tehenek bőgnek, ráadásul négy nappal a teljes napfogyatkozás előtt járunk: a kivezényelt katonaságnak mint higiéniai kommandónak a feladata, hogy a bűz forrását felkutassa s a kibillent világot helyrehozza. Az egyes szám első személyű beszélő fiatalember egy további kibillent világot jelent: szobájában az áhított lányról gyártja a rajzokat, majd ezeket elkészültük után felgyújtja. A frusztráció leküzdése személyében egybeesik a bűz forrásának felfedezésével, a feloldást a bekövetkező napfogyatkozás és egy misztikus tűzeset hozza meg. Fontos szerep jut a bűz és a tűz szavaknak, a naplementét megelőző fülledtségnek mint légköri viszonynak és a belső feszültséget teremtő szexuális fülledtségnek. Az eltúlzott, fantasztikussá felnagyított közeg: a szörnyű szag, valamint a napfogyatkozás előtti apokaliptikus közhangulat mintegy a külsőségek szintjén jelzi a fiatalember felfokozott izgalmi állapotát, ugyanakkor a szöveg egy helyén a bűz és a vágy forrása olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy felcserélésük vagy felcserélhetőségük sem kizárt. A rajzoló fiatalember tevékenysége a szavak szintjén is megrajzolja a hiperbola képét, egy-szersmind történet és cselekmény aritmiáját: „Három Veronika került a rajzlapra, egyik csodálatosabb, mint a másik, három meztelen, gyönyörű Veronika, kisebb és nagyobb formában, jóllehet képtelen voltam megállapítani, melyik a kisebb, és melyik a nagyobb, talán mert annyira magával ragadott az arányok rombolásának kéje. Órákon keresztül dolgoztam, s úgy tűnt, egyre több üres hely van a rajzlapon, még több részletet kell kidolgoznom, még több szájat és még több mellet, egyre nagyobb és nagyobb vénuszdombokat, egyre kövérebb és kövérebb ajkakat…”
A Csontok misztikus közegének főszereplő mesélője a beszámoló, a helyszíni tudósító szintjén láttatja az eseményeket, melyekben négy szertelen fiatal locsogásának köszönhetően kasztrálnak egy vénembert, egy papot – a cselekmény a bib-liai időkben játszódik, akkor, amikor a néhai virágzó főváros már „csak egy poros, száraz pokol, ahol kevés ember lakik, annál több a sakál, féreg, kutya, csúszómá-szó, a közeli hegyekből be-belátogatnak az oroszlánok, de kevés eleséget találnak”. Főszereplőnk, aki három nyughatatlan társával ide-oda csatangol, rendszeresen ellátogat az anyjához, hogy összefoglalja neki a nap történéseit. Csak a szöveg végén derül ki, hogy ezeknek a látogatásoknak a temető a helyszínük, vagyis hogy az anya nem él, ebek dúlta sírján a csontjait úgy kell a fiúnak visszakaparnia a porba. E hely-ről látszik igazolódni a vénember próféciája: „Kiokád benneteket a föld…” A szak-rális-misztikus színezetű brutális történet és a bennük szereplő zoomorf, sakálszerű ösztönlények viselkedése feszült, ideges atmoszférát teremt.
A kormányzó könyvtára apokaliptikus világnak tűnik: a kormányzó halálának két konkrét következménye van: egyrészt fokozatosan begyűjtik az összes könyvet, másrészt fokozatosan egyre több szobrot emelnek a kormányzónak. A történet fő-szereplője, a kormányzó könyvtárosa felkeresi a tábornokot, hogy választ kapjon tőle arra a számára legfontosabb kérdésre, vajon tényleg meghalt-e a kormányzó. Az utazás és a látogatás körülményeit maga meséli el, pontosabban megírja jelentésében, mely jelentést a cenzor pecsétje elfogadottnak tekinti (a könyv 56. oldalán kezdődő szövegen ott a cenzori engedély pecsétje). Hogy mennyire apokaliptikus ez a világ, azt részint a lepusztult külső környezet, a roppant mód elszaporodott, ölyvnyi méretű és veszélyes seregélyek, valamint a szerencsétlen és emberszámba nem veendő szorb nép hivatott jelezni. Ebben a homályos közegben a riasztó madarak és a riasztó szorbok a félelem forrásai, emellett együttes jelenlétük a zavar, az olvasói zavar forrása. Mivel a szorbokról tudjuk, hogy Németország délkeleti ré-szén élő szláv népcsoport, vagy ha nem tudjuk is, hiteles alakoknak tarthatjuk őket, a ragadozóvá nagyított madarakat és tömeges támadásaikat inkább a fantázia világába tartozónak gondoljuk. Miközben természetesen mindkét csapat ugyanannak a teremtett világnak a része. Az elbeszélés egyik tétje ez: úgy ábrázolni a szereplők környezetét, hogy valószerű és valószerűtlen egybemosódjék. Ez az eljárás különféle olvasói teherpróbákon keresztül kíván érvényesülni: a szöveg elején talán fel sem tűnik, hogy a meglátogatandó tábornok már elmúlt százhuszonöt éves, és ismeretségi körében akad egy nála tíz évvel idősebb katonatiszt is. Továbbá – s ez a cselekmény időbeli-történeti beágyozottságát is kibillenti – a vége felé kiderül, hogy a vendégszoba, melyben a tábornok elszállásolta a könyvtárost, be van kamerázva. Olvasói zavarunkon nem enyhít, hogy a precíz, dísztelen, tényközlő nyelv a kormányzó halálát követő szoboravatási láz fokmérőjeként említi meg, hogy még a „söpredék”, „ha-szontalan szorbok” is állítottak a kormányzónak szobrot; s szorboknak és szobroknak ilyetén való összekapcsolása a szöveg ironikus-játékos tartományait mozgósítja. Amiként a kötet sok írásában, ebben is kitüntetett szerep jut a testnek és az érzékszervek-nek – az elbeszélés nyitó mondata: „Régen nem jártam emberek között, csaknem elfelejtettem már, milyen a bőrük szaga” –, valamint az ezekre visszavezethető negatív közérzeti állapotoknak: az émelygésnek, öklendezésnek, hányásnak.
Az Egy szétszóródott méhraj mintha szépirodalmi illusztrációja volna annak az Umberto Eco-tételnek, mely szerint „a határvonalak aközött, amit el kell hinnünk, és amit nem, fölöttébb bizonytalanok” (Hat séta a fikció erdejében). Szó szerint a fikció sűrű erdejében járunk, egy valóságos dzsungelben, ahol egy csapatot követünk – mígnem a csapat fele eltűnik, s marad a történet elbeszélője meg egy társa, akiről kiderül, hogy nő. A dzsungel tere szürreális térré válik, melyben veszé-lyesnek gondolt mézvércséktől kell tartani. A szöveg metaforikus kapcsolatot teremt a sehol sem látható, csak a fák koronája közt kerengő rejtélyes madarak és a lenti sűrűben bóklászó nő között, sőt végül a szavak szintjén a nő felveszi a nem igazi ragadozó madárnak mondott mézvércse jegyeit, amennyiben azt olvassuk róla, hogy „nő, méghozzá vérbeli, elragadó nő”. A csapat beharangozott céljáról, nevezetesen hogy egy szétszóródott méhrajt kell becserkészniük és befogniuk, hamarosan kiderül, hogy alighanem hazugság. A történet elbeszélője ismét reális szemtanú, tehát az események hitelesítőjeként értelmezhető, hiszen a szöveg az alcíme szerint a központi erdészeti ügyosztálynak írt beszámoló. A beszámoló azonban csak arra a tudásra terjed ki, aminek a fogalmazó is birtokába kerül, ráadásul ez a tudás sorozatosan megkérdőjeleződik, nem nyer bizonyítást vagy maga a beszámoló tartja kétes hitelűnek. A főszereplő abbéli vélekedése, hogy személy szerint ő mire alkalmas a csapaton belül, kiterjeszthető a beszámoló szövegének szerzőjére is: „…nagyjából annyira mehetnek velem, mintha egy analfabétával akarnának olvasónaplót íratni.”
A Valamilyen Huba című derűs közjáték borkopfi hangulatú és környezet-rajzú kedélyes-humoros visszaemlékezés arra az eseményre, amikor is egy kivénhedt politikust a hatalom azzal kíván megjutalmazni, hogy az általa kiválasztott falut az ő nevére nevezik át. Hogy mi volt a vén pártember neve, arra az elbeszélő már nem emlékszik, csak a keresztnevére – ezt fejezi ki a próza címe: valamilyen Huba. A kocsmai társalgós beszámoló során kibontakozó cselekmény az abszurd helyzet egyes nevetséges és kudarcba fulladt stációit mutatja be, melyek végén az a döntés születik, hogy akkor viselje a falu e Huba nevű pártember legnagyobb ellenségének a nevét. Így lett a falu neve hivatalosan is Holub. Ekként az ironikus-szarkasztikus hangnem a „huba” és a „holub” névalakváltozatokban – és nevetségesen csekély különbségükben – hág tetőpontjára.
A Szentírás és szabóolló című rövid szöveg a családi (személyes) kötődés és a közösségbe való illeszkedés összeférhetetlenségének példázatos karcolata, tárcanovellája, mely egy – pontosabban nem egy, hanem ismétlődő – hányás rejtélye mentén szerveződik.
A Madárember a rövidke szövegek egyik legrejtélyesebb darabja, zsúfolt képes rémmese, melynek különösségét a fülledt atmoszférája és a cselekmény ok–okozati összefüggéseinek hiánya közti feszültség adja: nem tudjuk, mi történik, de amit tudunk, az nyugtalansággal tölt el bennünket, miközben ennek az olvasói nyugtalanságnak legvalószínűbben a képzelőerőnk az oka. Egy kisfiú elhagyja biztonságos környezetét egy megtermett idegen férfival, akinek madár van a testére tetoválva. A test és a madár látványának különféle részletei a férfin folyamatosan egymásba keverednek; a test bőrén kirajzolódó madár vérivó madárként is megjelenik; a gyerek a maga bőrén valóságos sebet fedez fel, mely csak azért nem vérzik, mert összeszorítja a sebét; a bőr szó visszaszorulásával egyre gyakrabban említődik a bor; az eltört borosüvegek és a megtört bor szaga közt nyelvileg is erős kapcsolat jön létre. Kétszer is előrevetítődik, mi lesz, ha utat tör magának a sebből a vér: „Szét-omlik az egész nyamvadt cukorbolygó. […] és akkor majd jöhet az olvadás, olvadhat a sok ragacsos cukor.” Ami utalhat egyszerűen arra a tapasztalatra, hogy a kifolyó vér szirupszerűen alvad, de megképződik a tanító jellegű rémmesék ismert alakja, a cukros bácsi is. Ott áll a gyerek a férfi kalyibája előtt, belépésre készen, de a történet itt véget ér.
A Vaktérkép szintén tárca jellegű rövid epizód: két térképész egymástól eltérően látja a titokzatosnak mondott Észak-Pandémiát: egyikük egy várost jelöl be és helyez el a térképen, a másik tapasztalatból tudja, mert járt ott, hogy az a hely teljességgel lakatlan. Jellemző, hogy amelyikük a várost elhelyezi a térképen, az mindent tud róla, mert gyermekkora emlékei kötik oda, s mivel részletesen elmeséli emlékeit, így az ő beszámolóját olvassuk, míg aki valóban járt ott, az a városról semmit sem tud mondani, hiszen nem létezőnek tartja. Egyébként ez utóbbi, a helyszínt beutazó – mellesleg a Tudományegyetem Logikai Tanszékének professzora – adja elő kettejük találkozását s közvetíti a másiknak a városról szóló emlékeit. A szöveg a kötet egészében nyeri el szerepét: önmagán túlmutató kiváló adalék ahhoz a kérdéshez, hogy olvasás közben a fikción belül mit tartsunk igaznak és mit hamisnak.
Az Elterelés egy nyelvileg koherens, nagyon frappáns és kedves elbeszélés, melynek vezérfonalát útjelző táblák alkotják. Az odüsszeuszi történetnek az a fajta átirata, melyben a hazatalálást atmoszferikus körülmények bonyolítják: itt egy különösen nagy zivatar. Simon, a főszereplő munka után autóba ül, de a normális körülmények közt félórás utat ezúttal négy óra alatt teszi meg. Bolyongásához, el-eltévelyedéséhez és kóválygásához a zivataron kívül hozzájárul az is, hogy kénytelen terelőúton haladni, valamint hogy szlovákiai magyar vidéken, vagyis kétnyelvű hely-ségnévtáblákra muszáj hagyatkoznia. Különösen ez utóbbiak, az egyes falvak megnevezése vezeti kiszámíthatatlanul hol a helyes, hol az annak vélt, hol pedig a hely-telennek talált irányba; dolgát tovább nehezíti, hogy közeledvén egy-egy községhez, felidéződnek ismerősei és egykori barátai, valamint saját kalandjai, melyek az adott településsel hozhatók kapcsolatba – és a helységnevek ezenközben nem mindig a valós neveket fedik. Fokozatosan az olvasó is eljut oda, hogy elveszti a fonalat, s nem tud különbséget tenni Vontovka és Vonkovce, Vrbany, Vérbő, Veréb és Vérbánya közt, s Mastalhoz érve már semmiképp sem tudjuk, vajon ez most Kismasát vagy Kismise: nincs mese, együtt kóválygunk a főszereplővel, s nincs egy biztos pont, amelyik alapján meghatározhatnánk a helyzetünket. A tulajdonnevek ilyen karneváli kavalkádja természetes nyelvi humort eredményez. Nem zárható ki egy lélektani olvasat sem, mely szerint Simon tudat alatt nem is akar időben hazaérni a feleségéhez (visszaemlékezései részint az illető faluban legénykorában véghez vitt nőügyeire terelődnek, részint arra, hogy felesége megcsalta), de könnyebb volna érvelni egy olyan olvasat mellett, mely ezt az Elterelést a kötet egészére vo-natkoztatva értelmezné. Vagyis hogy A kormányzó könyvtárának szövegei különösen alkalmasak az olvasó elterelésére, főként abból kifolyólag, hogy cselekmény és történet nem mindig feleltethetők meg egymásnak, nemkülönben annak köszönhetően, hogy a fikción belüli reáliák nem feltétlenül jelentenek fogódzót.
A Másnap apró kis technikai szövegbe csomagolt rejtély. Cselekménye mind-össze annyi, hogy valaki, egy férfi korán reggel üzemanyaggal tölti fel gépkocsiját. Ezt öt rövid változatban kapjuk: először a sofőr szemszögéből, aki egyes szám második személyben adja elő, majd a benzinkút mellett dekkoló sört ivó alak beszéli el egyes szám harmadik személyben láttatva a tankoló sofőrt, harmadszor a kocsi belsejéből, a hátsó ülésről számol be a látottakról az utas, negyedszer a narrátor szemszöge írja le a sörivót, végül a sofőr szemszöge arról, hogy fizet a kútnál, beszáll az autóba, hátrapillant: a hátsó ülés üres. A szöveg tehát felvonultat három férfit: aki tankol, aki a kút mellől nézi, s akinél a sofőr fizet, de emellett van egy látószög, mely határozottan egyiküké sem, mert ez a jármű belsejéből szemléli a kinti eseményeket. Ahhoz ez a próza elegendő fogódzót nyújt, hogy okkal feltételezzük, a kocsi hátsó ülésén senki sem ül, de ahhoz is, hogy valaha ott ült és nem tudott kiszállni. Vélhetően egy erőszakos cselekmény történt, de ez a cselekmény nem része a történetnek. Érdemes visszanéznünk a címre: a Másnap ugyanis erre vonatkozik; ez már egy következő nap, ma csak ennyi történt, benzint kellett venni.
A kötet utolsó szövege (Izsák vére) ismert bibliai történetet alakít át úgy, hogy a benne szereplő misztikumot és rejtélyt átírja logikus változatúra. Így aztán ez az egyetlen olyan szövege a könyvnek, melyben valaki egy előre megfontolt terv alapján eléri kitűzött célját. Jelzés értékű ugyanakkor, hogy keretes elbeszélésről van szó, jól elkülönülő bevezető és befejező résszel, mely egy olyan külön történet, mely ezt a belsőt magába zárja és képletesen zárójelbe is teszi.
A kormányzó könyvtára című kötet azzal vívja ki olvasói figyelmünket, hogy nemcsak kellő teret biztosít a képzelőerőnknek, hanem hogy ezen belül még kellőképpen el is bizonytalanít bennünket az olvasási eljárásaink érvényességét illetően. Vagyis kifejezetten alkalmas arra, hogy folyamatosan újra- és újraolvassuk.

(Kalligram, Pozsony, 2010)