Varga Imre / Reggelnapló II.

 4
Nem tudom, hol van a parcella határa, az egyik szántó végén, kis fatáblán a tulajdonos neve, ismerős, hasonlít, akár az enyém is lehetne. Ebbe a pincehajlokba kell bemennem – valami késztet rá. Hatalmas farekeszek, babbal, borsóval púpozva; óriási zöldborsószemek, meg sárgák is, akkorák, mint két hüvelykujjam begye. Átlátszó zacskóba szedek belőlük vetnivalónak. Anyám odafent a kupac tetején, válogatja a javát. Fel-felmutatok egy-egy kivételesen nagy borsószemet, mielőtt a műanyag zacskóba vetném.

Kimegyek körülnézni, behúzom a nehéz faajtót magam után, látom a gazdát ballagni le felénk a dombról. Futásnak eredek a mezei úton fölfelé, mire a gazda is, uccu!, utánam, a zöldséges táblákba váltok, erre talán jobban elillanhatok. Kukoricások, dinnyeföldek, sárgarépasorok, egyik-másik földdarabon kapálgató, gyomlálgató asszonyok. Megbámulják, ahogy futok, de nem kiáltanak rám. Fölkapaszkodom a meredek oldalon, mintha elhagyott szőlőföld volna, majd a vízparti bozótosban búvok meg. A zacskót gyűrögetem, zörgetem kezemben. Bár gondoltam futás közben, hogy elrejtem, vagy földre vetem valahol, ni, ez a pet-rence, vagy ott a galagonyabokor közelében, de nem, szorongatom csak, s futok vele tovább. Anyám talán már azóta kijött a pincehajlokból, nem érhetik tetten. A nyomot vesztett üldözőm tétovázik fölöttem a dombon, előttem nagy tó vize csillog (vagy talán inkább hatalmas műanyag fólia ez).
Fakereteken, -rekeszeken átcsapó vágyak. Lázadás e kisvilág, a művi rend rendje ellen. A belső vadság, elevenség utolsó figyelmeztetése. Milyen eszménynek válogattam az anyanyelv szavait odabent? 
Ha zöldborsó lennék, illatosan virágoznék, s a termésem is legalább ekkora lenne, mint a pincehajlokban tárolté. Anyám magasabban áll nálam. Tény, hogy a családi rangsorban is fölöttem van. Néha rám is nehezedik. Elmarta mellőlem a szeretőimet. Most miben reménykedek? Mi kezdődik, mi teremtődik éppen? Mit ígérnek, milyen termést ezek a hatalmas borsószemek? Milyen élet, teremtő szó rejlik a borsószemekben? Mi van a rám néző idegen asszonyok szemében? Örülnének tán, ha közelükben megállnék? Hát én mit éreznék? Izgató, ahogy az egyik tarka ruhás nő markolja a kapanyelet!
S mintha az álom folytatása lenne, anyám a kertben kapálgat, talán éppen a(z álmunkban, a) pincehajlokban talált borsót ülteti el.
– Jól aludtál? – kérdezi, mikor már a zuhanyozás után az udvaron át visszatérek a ház első részébe e jegyzetekhez s elvégzendő gyakorlataimhoz.
– Meglehetősen. Álmodtam is magával.
Hat előtt ébredtem, s előtte többször is fölriadtam éjszaka, s a reggeli fölne-szelésem után még némi pihenőt ajándékozok magamnak, s így fél nyolc, amikor kikelek az ágyból. S most a tisztálkodás, kádsúrolás s a fehérnemű kimosása után máris háromnegyed kilenc.
Mindenfelé állatkölykök nálunk. A kutyánk – barna korcs – négy fekete kutyakölyköt ellett. A szomszéd ideszokott macskája – miután a gazdája meghalt – ugyancsak kölykezett, de elvitte valahová a kismacskákat. Nyilván tanult a korábbiakból. Ha ő nem viszi el, nem rejti el a kicsinyeket, elveszi a gazda, és földhöz csapkodja mindjárt. Kevés a tyúk, a kakas hajszolja őket, így aztán anyám levágta a kakast. Ez fogadott tegnap itthon. Hússzag, s egy fehér, zománca vesztett tálban a kakas darabjai, zsigerei.
Vegetáriánus érzékeimet ez bizony felborzolta.
S most vissza a jegyzetek idejéhez! Az önelfogadás, önbecsülés témája. Messzibbre nézve itt arról is szó van, hogy akartak-e a szüleid annak idején, s hogy fiút vártak-e, vagy kislányt.
Tudom, hogy anyám lányt szeretett volna. Azt is megtanultam, hogy a kromoszómák mindig jobban tudják, mint a szülők. Transzállapotban többször is dolgoztam ezen.

Önbecsülésem egyik erősítője: Dávid Miska, aki tizenhét éves koromban levelet írt nekem (mindketten gimnazisták voltunk, ő Komáromban, én Ipolyságon). Majd feltúrom e levélért a konyhaszekrény fiókját, talán még lappang valahol. Ebben eligazítást, jó tanácsot ad, a nagyobbra nézés, az igényességre törekvés szükségéről ír, s az itteni, kisebbségi mérce helyett az egyetemes magyar irodalom értékeit ajánlja, írván, hogy az ottani művek java hitelesebb, mint a szlovákiai magyar szépirodalom.
Ilyesmikre emlékszem.
Tőzsér akkoriban írt leveléből meg: Ha mégis biztatjuk, a nyelvi loboncosság mögül elősejlő vizionáló tehetsége miatt tesszük. Talán nem ilyen csúnyák azok a sorok, ellenőrzésükre valahonnan előkereshetném az Irodalmi Szemle fakókék borítékát.
Tegnap topogás anyám kertjében délutáni hazaérkezésem után, majd az udvar meg a ház előtti füves sáv lekaszálása. A Nándor-kert fala mellett a bőséggel tenyésző gizgazok: ragadós galaj, óriás medvetalp, vérehulló fecskefű meg porcsin, pásztortáska – ezek lesarlózása. Kaszálás közben az arra járók megszólítanak. Pap (Simon) Laci bá’ a kásás vagy inkább borban tocsogó mondataival. Kulacs Jancsi, a műkedvelő grafikus és gyakorlott kocsmajáró is megpróbálja a kaszálást, s hát elég gyalázatosan, s egy temetőbe igyekvő asszony (Hangyáné) megtorpan és rám villantja mosolyát: „Amilyen jól vágod, gyerek, te, kaszáld végig az utcát!” Mert hogy ő is utcánk-lakó, a harmadik szomszédunk.
Az utcánkat már végigkaszálta egypárszor a halál. Apámat is levágta. Nyolc-vannégy éves volt akkor. Megálmodtam a halálát.
Ürül a gurgyal, már alig-alig lakják.
Halottak közé járok haza.

5
Kicsiny, apró darabocskák. Sörhas, pocak.
A prózaközlésem még számomra is meglepően avantgárd tagolású.
Szonetthez írt, s máris versszerű vázlat. A jegyzetem is szonettszerűen alakul, talán egy-két sorral több a dupla szonettnél.
(De ez még az álom káprázata. Ott írom a darabokat.)

Fél négy, hat óra, s végül negyed nyolc.
Amikor egy nyikorgó kézikocsit tolnak el az utcán, fölülök.
A tervek, az ábránd, hogy mindig korán kelek. Mielőtt még a nap. De az ész elrontja ezt is. Az önzésem mindent elszabotál. Ugyan minek kelnél ilyen korán, ha szundíthatsz még. Pihenj csak, halálraítélt!
Visszaalszom.
A paraszti szorgalom hiányzik belőlem. Feküdj le bármilyen későn, kora reggel kipattansz ágyadból – munkára készen. Bárhogy elkezdheted, mivel a munkáid közt van a meditáció is. Ez jó most, hogy hátad nekiveted az ágytámlához támasztott tollpárnának, térdeden a fekete kötésű határidőnapló, kezedben egy kínai golyóstollbetét. Körmölsz.
Odakint a tyúkok kotkodácsolnak, kakaskukorékolás, gerlehangok, kutyavakkantások. Anyám a boltba ment, hogy legalább elutazásom délelőttjén legyen itthon ásványvíz.
Fecskék csivognak az eresz alatt.
Egy teherautó dudája odalentről, a faluból.
Az állathangok körbevesznek, körbefolyják a fejemben zajló gondolatokat.
Rovom reggeli köreimet.
Lélektisztogatás. Dicséret volt-e a múltamban elég? Mintha nem is lett volna igazi. Koncsolé talán, huszonnégy éves koromban. De óvatosan írt ő is, nyilvánosságnak szánva, az értékelés sem nekem szólt valójában, hanem… kinek is? Mert az ő elemzése egy kiadóban veszteglő kézirathoz íródott. Ajánlásként. Koncsol mindig figyelmesen, szeretettel olvasta írásaimat, igaz, nem kerül(het)tem olyan közel hozzá, mint nemzedéktársai. Tőzsér vagy Zsénagy.
Zsákovicsné? (Tanítónk általánosból Kéménden.) Aki elolvasta a kamaszkorú tanuló verseit, s a maga versre nem hajlékony kezével beléjük akasztja a tollát, javítgat, valami másra, szabályosabbra, tán szabatosabbra is, de sohasem jobbra.
Igaz, gyönge versekből képtelenség jobbat írni.
Ezt halászom ki múltamból.
A napi reggeli jegyzetek áldása, hogy estefelé nincs olyan nagy tömegű energiakavargás a fejemben, testemben, mint e jegyzetek előtt.
A napközbeni lenyugvás a külső és belső természet egymásba nyitása számomra nem ismeretlen. Meg-megállok napnyugtakor az udvarban, és szemlélgetem a nyugati ég felhőinek pirosát, éjszaka kimenve a házból, ráfeledkezek a holdra, majd a hajnal előtti égbolt mályvaszínére, a macskakölykökre, s a kölyökkutyák elevenségére most. Van bennem hajlam és szándék a belemerülésre, az átadódásra, de ez nincs készen, mert nem is lehet. Minden nap újabb esély az elmélyülésre. A tegnapi valaki mára meghalt.
Átadódom a történéseknek. Anyám hangja, mert közben hazaért a boltból. „Le kéne permetezni”, mondja valakinek az utcán. „Fog esni, vagy nem fog esni”, tűnődik két csalogányfutam közt egy hang. Talán egy utcabéli férfi felesége az.
S ha már sereglenek a képek, leírom, hogy tegnap elballagtunk a falu melletti pincesorra, hogy kézikocsival hazahozzuk a szénát, aztán fölvelláztuk a gazdasági épület padlására. Anyám adogatta, én meg elvettem, és elrendeztem odafönt.
Előtte főzőcske. Csicseriborsóleves. Csicseri parajjal, tésztával, s hozzá a tűzhely lapján sütött lepény; anyám laksának hívja.
A leírásra gyomorkorgás a válasz. De még reggeli előtt el kéne végeznem a gyakorlataimat. Ülni keresztezett lábbal félórányit a ruhásszekrénnyel szemben.

6
Ha én japánkakas volnék, fél ötkor már harsányan kukorékolnék. Nem kéne felhúznom az ébresztőórát, a kozmosz keltene korán, kétlábú tollasként nem kéne a reggeli borotválkozással vesződnöm, hanem hangomtól hasadna a hajnal. Ha én japánkakas volnék, nem kéne reggelenként jegyzetelgetnem, elírnom az időt a jóga meg a meditáció elől, mert a kukorékolásom teljes lenne, s nem kéne folyton rágondolnom arra, hogy kakukkolnom kéne inkább, mert az menőbb. Ha én japánkakas volnék, nem tüsszögnék reggelente, s nem kéne szellőztetnem, mert a baromfiudvar magában is szellős volna, de jól érezném magam odabent a büdös ólban is. Ha én japánkakas volnék, sosem onanizálnék, s mindig találnék tyúkot magamnak, vígan hericskélném, s nem gondolnék arra, hogy végül én is fazékba kerülök egy-szer. Nem váltogatnám tarajasként a golyóstollbetéteket, nem kéne keresgélnem a szemüvegemet, írás közben nem aggódnék a rám váró naptól, sőt egyáltalán nem is írnék, s nem vágyódnék a szauna hőségébe, sőt könyvekre sem óhajtoznék, nem sütnék, de nem is főznék, fénytáplálékra sem vágynék, kendermagon vígan élnék, verset viszont sosem írnék, ha én japánkakas volnék. Annyi tollal, szép fényessel, sose lenne alkotói válságom ám; átrepülnék időnként a szomszéd kertbe, kikaparnám a káposztapalántákat, a salátát megcsipedném, meg a sóskát, s a kerttulaj boszszantására többszörösen odafosnék, még mielőtt hazaszállnék, ha én japánkakas volnék. Nem kéne azzal törődnöm, hogy jegyeznek-e a népszerűségi listán, nem kéne pénzt keresnem, utazgatnom, a családom látogatnom, mert az egész baromfiudvar a családom volna, ha én japánkakas volnék. Nem dideregnék reggelenként ágyból kelve, sohasem szemlélődnék, szemétdombra fölrepülve szárnyam csattogtatnám, fölszállnék a kerítésre, s mesés napokon gyémánt fél krajcárt lelnék. Japánkakasként a vizet, tüzet begyembe venném, de ha mégsem, az sem lenne nagy baj, hi-szen a meséket sem ismerném, ha én japánkakas volnék. Kora hajnalban peckesen járnék, s a valóság eltöltene, sosem képzelődnék, e világgal megelégednék, mámoromhoz nem keresnék pótszereket, nem lennék megélhetési vállalkozó, nem szidnám a politikát, bort nem innék, semmiben sem hinnék, ha én japánkakas volnék. Előkaparnám napközben a begybevalót, a gazdasszony is jól tartana, a tyúkjaimat is arra ösztönözném, hogy kaparj kurta, neked is jut, nos, élelmes állat volnék, ha én japánkakas volnék. Nem kéne kerékpárpumpát kölcsönöznöm, vizes hordót vásárolnom, kvarchomokkal permeteznem, nem kéne gazt gyomlálnom, kapálnom, csak gereblyéznem, nem kéne naponta tanulmányoznom a vetési naptárt, amit más vet, kikaparnám, nem nézném aggódva az eget, hogyha esne, jól elbújnék, s a szomszédra fittyet hánynék, ha bottal űzne, hazaszállnék, ha én japánkakas volnék. Nem kéne aggódnom, hogy a kéziratom olvasható lesz-e, önfeledten kapirgálnék (megint s újra!), nem kéne gerincgyakorlatokat végeznem, nem érdekelne a megvilágosodás, a napot is én kelteném, hogyha japánkakas volnék.
Az udvar más állatait kikerülném, a kacsákat elmellőzném, a kutyát meg nem hergelném. Istállóban a tehénnek meg bikának nyugtot hagynék, a disznóól tetejére fölrepülnék, a macskával nem komáznék, a kertbe fölvitt táskarádiót meghallgatnám, a disznóvágó gazdától nem félnék, mert amíg nem engem vágnak, minden napom szép vasárnap. Ha olykor mégis a halálra rágondolnék, verebekre, gerlékre, cinkékre nem irigykednék, a gyurgyalagokra sem, s nem kapkodnék a legyek vagy méhek után, s nem szedegetném eső után a meztelen csigákat, mint a hülye némakacsák, ha én ja-pánkakas volnék. Hogyha gilisztát találnék, odahívnám tyúkjaimat a kidobott kenyér-végre meg a búzaszemekre is, s ettől mindig oldott, vidám lennék, s kakasmódra énekelnék. Nem kéne kerülnöm a közhelyeket, hisz minden hely az enyém volna, a kukoríkúm tősgyökerén sem agyalnék, ösztönösen jól csinálnám, a tyúkokkal napnyugtakor lefeküdnék, s hajnalonta én költeném föl a költőt, ha én japánkakas volnék.
No de mivel nem az vagyok, megint a reggeli napló. Persze, nem ismeretlen számomra ez a korai csapongás, az alaktalan ötletek lejegyzése, böjtös időszakokban ez volt a ráadás mindennapos semmittevésemre. Halványan a reggeli meditációra is emlékeztet ez a lejegyzéspróba: a tudat szembesülése tartalmaival, igaz itt egy kicsit elvontabban, mintha csak figyelném a belső teremet. Most kell, hogy fogalmam legyen minden képtelenségről, ami papírra kerül.
A lelki leltár: volt e mai bejegyzés előtt pár napos könnyűség, belső erőt, szívósságot, nyugalmat tapasztaltam, katarzist vagy boldogságot viszont nem. Mi zárt el tőle? Melyik vélt énem? A múltból hozott emlékképek sem okoztak túl nagy meg-rázkódtatást. Könnyebbséget talán. Hogy valami a helyére került. Na de az már önhittség. A leírástól? Attól, hogy újra ránéztem? Most pótlólag Jakab tanár urat kiikszelem a múltamból. Ő a lelki totóm első tétje; nevének kihúzása máris nyeresége bensőmnek. Nyomasztó volt bennem eddig.
De a nyugtalanságom még mindig túl erős. (Ó, ha elfogadnám legalább, hogy ilyen vagyok!) Kirágnám, kiharapnám húsomból néha önmagamat; az önelfogyasztásig nyugtalan vagyok. Felszínesség, Imre!
Lejjebb a forráshoz, amiből élsz, odáig!
Kitűzni, asztalom fölé kiakasztani való dicséretet a múltamban most nem találtam, ha volt is, nem került tudatom fényébe. Ami van: csupa dibdáb.
Ha napvilágra hozod, ami benned van, az lesz a menedéked. Ha viszont benned reked, megsemmisít.
Ez nem Freud, hanem Tamás (apokrif) evangéliumának egy részlete, ahogy megmaradt emlékezetemben.
Napvilágra hozni tehát. Minden áldott reggel. Megpróbálni holnap megint!