Vida Gergely / Bolyongások a gyerekszobában

(1)

 A  plüssálatok sorsa írva van.

 Mit mondhatnék, Barnamackó, szégyen,
 hogy éppen úgy rögzültél, ahogy:
 ernyedten lógva a kilincsen, nyakad körül szárítókötél.

 Nem vagyok már gyerek: utólag nem lehelhetek
 életet beléd, pedig lenne rá technika. Maradsz,
 ami voltál: fűrészpor, festett műszőr, fél gombszem,

 más szóval: saját halott.

 De ilyen a halhatatlanság. Megjártad a poklot, a padlást,
 a mosógépet is olykor. Mit neked neveletlenségbe
 burkolt agresszió, a gyerekideg érthetetlen nekifeszülései,

 meg a szégyen, hogy végeredményben a húgommal ketten
 sem bírtunk veled.

 Talán, amit láttál, az a sok, az a rengeteg, azt nehéz elviselni.
 Hogy túl sokáig maradtál,
 esetleg kibeszéltetek engem társaiddal.
 Már csak ezért sem szerethetlek jobban, mint akkor.

 Kár volt az egészbe belefogni. Csak a fejem kapkodom,
 mi az, ami előhív, és mi helyett van.
 Dehogy, nincsen ebben indulat és csak alig kíváncsiság,
 maradunk annyiban.

(2)

 Nem, nem szobor nagyapám, amikor ott ül, nem messze
 tőlünk a nappaliban. Hiába mozdulatlan és ledönthetetlen,
 ahogy nézi a Knight Ridert.
 Inkább dombormű, két tenyere a botja felső végén.
 Kitámaszt, rádől egy leheletnyit, mint a bölcsek. Elválva
 a hengerezett fal síkjától, de nem egész szélességgel.
 Ahol a széktámla hozzáér, látszik egy korábbi
 festés halványzöldje. Itt szeret.

 Aztán egyszer megmutatta, hol lakik az Atyaisten.

 Ott aludtam vele akkor, elalvás előtt még magyarázta
 az ágya fölötti szentképet. A beszivárgó holdfényben
 kivehető volt a kiegyenesedni képtelen ujj íve, ahogy
 az utolsó ítéletet mutatta vagy végezte el, de mindegy.
 Éppen annyira az arcom felett, amennyire rövid
 karja engedte, az egyetlen lehetséges távolságban.
 
 Később hajszálra ugyanez a görbületi szöge egy vékonyabb
 és láthatólag fiatalabb ujjnak, mikor ügyetlenül az ejakulátummal
 egyensúlyoz a kritikus pillanatokban, nehogy elcseppenjen.

 Mire gondolhat ilyenkor az ember? Hát, ez az elmúlás.