Alabán Ferenc / A hungarológia szintjei és perspektívái II.

Nyelvismeret és hungarológia

A nyelv, a kultúra, az identitás és a kommunikáció kapcsolatát úgy is értelmezhetjük, mint egymást kölcsönösen meghatározó, egymást átható kategóriákat. Jelenünkben egyre gyakoribbak az olyan élethelyzetek, amelyekben az információcsere különböző anyanyelvű és különböző kultúrához tartozó emberek között megy végbe.

 A más és más elvárások és tapasztalati terek kontextusából érkező kommunikációs partnerek  különböző értékrendeket, stílusokat, szereotípiákat, attitűdöket és persze előítéleteket hoznak magukkal, amelyek végső soron jelentősen befolyásolják a kapcsolatteremtés és információcsere hatékonyságát. Ebben a helyzetben a tanulságok felismerése, levonása és kamatoztatása fontos szempont a hungarológia alakulásának, művelésének  jövőjét illetően.
A hungarológia oktatása a gyakorlatban különböző nyelvi szinteken valósulhat meg, s értelmezése is ehhez a feltételhez igazítható, mivel – nézetek szerint –  a magyar nyelv bizonyos szintű ismerete elengedhetetlen a hungarológia szakszerű és differenciált műveléséhez. Bizonyára bármelyik nemzettudomány megismerésére érvényes az a kutatásban alkalmazott metodológiai elv, melynek értelmében  a tudományág – tartalmi konk-retizálás nélkül is – általánosítható  eljárásokat használ(hat) tárgyának feltárásánál. A metodológiai és módszertani megközelítések alkalmazása – az általánosíthatóság jegyében – meghatározza a kutatás körét, jellegét és összefüggéseit. Ez vonatkoztatható azokra az esetekre is, amikor el kell dönteni azt a kérdést, hogy kizárólag csak magyar nyelven foly-hat-e a hungarológia oktatása.
Minden fenntartás ellenére a magyar nemzettudomány oktatása  és kutatása – elementáris szinten – részben idegen nyelven is történhet a megismerés különböző fokain és más-más fázisaiban. Ez elsősorban Magyarország határain túl, idegen nyelvi környezetben, legtöbbször lefordított anyag segítségével, speciális tanári felkészülés mellett valósulhat meg, ahol  az érdeklődők még nem tudnak magyarul, s a nyelvoktatásban helyet kapnak olyan információk, amelyek a magyarság kultúráját, történelmét, szokásait és más meghatározó tulajdonságait  érintik. A nyelvet oktató tanár így szinte akár az első nyelvórától taníthat „hungarológiát” is, alapozásként néhány információ felhasználásával. A magyarságról szóló általános ismeretek idegen nyelvű közlésének szintjén, vagy éppen később (egy magasabb fokon), például a reáliák értelmezésének eseteiben  az  oktatás módszerének  kiemelkedő szerepe van, ezért szükséges konkrétan is utalnunk néhány fontos kivitelezésére és mozzanatára:
n az ismeretterjesztés a nyelvtudás és a fordítás kiválasztásának szintjén alkalmazkodni kell az érdeklődők (a diákság) nyelvi szintjéhez és ennek megfelelően szükséges alakítani a magyarázatokat és a kommentárokat;
n a magyar nyelv, kultúra, történelem és más területek (hungarikumok) sajátosságait, azoknak idegen nyelvi megfelelőit sokszor csak körülírással lehet kifejezni;
n a magyar irodalmi alkotások műfordításával kapcsolatos művészi igények-nek sajátosan magas fokú nyelvi és kulturális képzés eredményeként lehet csak adekvát módon eleget tenni;
n a művelődéstörténet, a földrajzi és az országismeret oktatására szintén sajátos összefüggésrendben és tágabb kulturális értelmezésben kerülhet sor.

A hungarológiához tartozó szakterületek két fő összetevőjének – a „magyar mint idegen nyelv” és a „hungarológia” – összekapcsolása jelentheti az egyfajta szintézist, illetve a komplexitás elérését az oktatásban. Több magyarországi egyetemen (a budapesti ELTE,1 a pécsi PTE2) már évek óta folyik a magyar mint idegen nyelv szakos képzés, esetenként – a kínálatok értelmében – specializációként is létezik egy redukált tantervi program a magyar és idegen nyelvi szak mellett, mely bizonyos mértékig még máshol kísérleti stádiumban van és teljes mértékben újdonságnak számít. A hungarológia tanulmányi program keretében levő meghatározó szakterületek kapcsolatát és a rend-szerben elfoglalt viszonyulásukat fedi fel többek között Szűcs Tibor megállapítása, mely diagnózis értékű és perspektívateremtő: „A nyelvészethez tartozó nyelvi összetevő (»magyar mint idegen nyelv«) és a nyelvészeten kívül eső kulturális összetevő (»hungarológia«) különneműségéből és (mégis) összefüggéséből eredő konceptuális  nehézségek természetesen jelentős mértékben csökkennek,  ha a két részt egy olyan fölérendelt keretbe tudjuk elhelyezni, mint a szemiotika vagy a kulturális antropológia. Ekkor persze újra kell értékelni a fölérendelt keretnek az európai filológiai hagyományhoz történő viszonyulását.”3 A „fölérendelt keret”, akárcsak a nemzettudományok kutatásának metodológiai elvei és meggondolásai, továbbá azok részletes és alkalmazható kidolgozásai még csak részben állnak rendelkezésre, pedig ez feltételezhetően megkönnyítené és egyértelművé tenné a hungarológiához tartozó szakterületek elemző megközelítését és értelmezését.  Szükséges megjegyeznünk, hogy a rendszerértékű szempontok mellett azonban  sosem szabad elfeledkeznünk a sajátosságok és a specifikumok által megkövetelt adekvát eljárási módokról sem. A gyakorlat ezzel kapcsolatban azt mutatja, hogy ezeket leginkább a kutatások eredményeiből lehet leszűrni és átmenteni az oktatás aktuális szintű területeire.
A nyelvismeret és a hungarológia szerteágazó kérdésköréből itt és most kiemeljük még azokat az elnevezéseket és  fogalmi pontosításokat, amelyek fontos szerepet kapnak a diszciplína kutatásában. Az összefüggések új  kontextusában Szende Virág egyik tanulmányában4 „nyelvfüggő” és „nyelvfüggetlen” hungarológiáról értekezik. A hungarológia tudományként történő elismertetésének az igénye veti fel ezt a megkülönböztetést, s az a késztetés, hogy a magyarságtudomány milyen irányból közelítve határozható meg a legáltalánosabb és legobjektívebb szinten. Így került előtérbe a hungarológia oktatásának és kutatásának keretébe sorolt szakterületek közötti  összefüggések újbóli és sajátos bemutatása, attól függően, hogy milyen szerepet és funkciót kap ebben a kontextusban a nyelv és a nyelvismeret. A magyar nyelv (s annak bizonyos szintű elsajátítása és ismerete) – függetlenül attól, hogy hogyan kezeljük a hungarológián belüli szakterületek viszonyát – a magyarságtudományban és annak oktatásában mindenképpen  központi, funkcionális szerepet kap a jövőben is, úgy is mint különálló diszciplína, s úgy is mint az oktatás pótolhatatlan eszköze.
A hungarológia oktatásába az elmondottak alapján és mintájára kerül be – Szende Virág és mások nyomán – a „nyelvdomináns és a tudományoktatás” minősítő kategória is, amely végső soron szintén annak a függvénye, hogy milyen nyelvi szinten, milyen szakmai igényességgel szükséges (lehet) a hungarológiai tárgyakat oktatni, illetve milyen igényességgel várható el a nemzettudomány tudományos szintű és differenciált művelése. Ideális esetnek mondható az, ha a diák  jól ismeri és használja a magyar nyelvet, más és szélsőséges esetnek számít viszont az, ha a hungarológia iránt érdek-lődő nem ismeri a magyar nyelvet, de szeretne megtanulni magyarul és szeretne minél többet megtudni a magyarságról. Mindennek a sikeressége nyilvánvalóan a tanár megbízható szakmai felkészültségén és differenciált módszertani képzettségén múlik.

A korigény közép-európai szintű megjelenése a hungarológiában

Jelenünk követelményeinek és egyben lehetőségeinek megfelelően szükség van egy új, szerkezeti és funkcionálisan megújult tartalmi összetevőkből álló (művelődéspolitikai) koncepcióra, amely a hungarológia megújításakor természetszerűen veszi figyelembe az elmúlt időszakban lezajlott társadalmi, politikai és egyben személyi körülményeket. A hungarológia eddigi történetének áttekintéséből bárki számára kiderül, hogy egy olyan tudományterületről van szó, amelyet mindenkor rendkívüli módon befolyásolt az aktuális politika és a politikai rendszer működése. Akár a kutatásról, akár az oktatásról legyen is szó, politikai támogatás nélkül nem lett volna sikeres és hatékony az ágazat. (Nyilvánvaló, hogy elsősorban tudomány- és oktatáspolitikai támogatást értünk a tételszerűségek alatt.) A hungarológia  új lehetőségeinek személyi és tárgyi biztosításához az előzőekhez képest  feltételezhetően határozottabb  anyagi támogatásra – tehát egyúttal nagyobb politikai támogatásra (sic!) – is szükség lesz a megfelelő keretek között. Másrészt: semmiképpen sem lenne üdvözítő, sőt kimondottan hiba lenne, ha a szakmai vonatkozásokat is a politika próbálná helyettesíteni, és ab ovo kisajátítaná magának annak eldöntését, hogy mit és hogyan kell csinálni a hungarológia kutatását és oktatását  illetően. Elengedhetetlenül szükséges a hungarológia múltjából levonható tanulságok számbavétele is ahhoz, hogy megállapíthassuk: a hungarológia potenciálisan a jövő interdiszciplináris tudománya lehet, melynek feladatai, funkciói nem pusztán a múltban voltak, és nem csupán a hagyományai veendők számításba, hanem – terveit és jövőbeli helyzetének kialakítását  támogatandó –  egyre jobban igényli módszereinek, eszközrendszerének és presztízsének  megújítását.
A hungarológia a különböző szintek, színterek és kontextusok – magyarországi szint, a határon túli kisebbségi magyarság közege, közép-európai tartomány, európai kontextus… – más-más feltételrendszert jelentenek, amelyekben a hungarológia oktatása, kutatása és egyben népszerűsítése különböző módszereket és eszközrendszert igényel.
Megfigyeléseink és tapasztalataink szerint a hungarológia mint tudományterület funkcionálisan és a leghatékonyabban főleg a közép-európai kontextusba kerülhet be, mivel ebben a régióban érintkezik közvetlenül a realitással és válhat valóságosan is leg-inkább értékteremtővé a maga sajátosságaival, válhat intézményrendszerével hatásos identitásképző, -erősítő motívummá. Ebben a régióban építheti továbbá annak az alapjait is, hogy az interdiszciplinaritás vonalán egyben nemzetközi tudománnyá fejlődjön. A közép-európai szellemi légkörön belül a történelmi múlt és a földrajzi közelség miatt is a hungarológia keretében érintett tudományok – nyelv- és irodalomtudomány, történelemtudomány, kulturális antropológia, folklorisztika, művelődéstörténet… – interdiszciplináris koncepciója reálisan megvalósulhat a magyar civilizáció Magyarország határain túli rendszerében. A szomszédos országok kultúráihoz való magyar kötődés részletes vizsgálata, komparatív és interkulturális értelmezése pedig az önismeret további rétegeinek feltárását biztosítja, az önazonosság folytonos alakulását, keletkezését bizonyítja, az európai kontextushoz, sőt bizonyos értelemben az egyetemes civilizációhoz való viszony megvilágítását is jelenti. Mindez nem mond ellent az Európai Unió által többször hangoztatott ideológiai és kultúrpolitikai céloknak, sőt a Régiók Európája néven meghirdetett nemzetközi program bizonyító erejű példája lehet, amely a föld-rajzilag érintkező, országhatárokon átnyúló kulturális és gazdasági együttműködés szempontjából is egyre fontosabbnak bizonyul. Külön pozitív és inspiráló hatása lehet a magyar kultúra integrációs törekvéseire is, mivel fékezheti a szomszédos nemzetállamok nacionalizmusát és az országhatárok ellenhatásait, s az adott feltételek között hatékonyan megvalósíthatja és érvényesítheti kitűzött céljait.
(Folytatjuk)

 JEGYZETEK

1 Lásd bővebben: http://www.btk.elte.hu/ba/bevezetes
2 Lásd bővebben: http://felveteli.pte.hu/menu/21
3 Szűcs Tibor: A hungarológia egysége a tanárképzésben. In A magyar mint idegen nyelv és a hungarológia oktatása az európai uniós csatlakozás jegyében. (Konferencia a Balassi Bálint Intézetben, 2003. március 13–14.). BBI, Budapest, 2003, 105.
4 Szende Virág: Hungarológiaoktatás különböző nyelvi szinteken. In A magyar mint idegen nyelv és a hungarológia oktatása az európai uniós csatlakozás jegyében, i. m.