Filep Tamás Gusztáv / Adatszerűség, empátia

Az ötvenéves G. Kovács Lászlóról

Amióta G. Kovács László sikeres, méltatott, díjazott műfordító lett, feledésbe merült, hogy a szlovákiai magyar kisebbség történetének egyik legalaposabb és legfelkészültebb kutatóját tisztelhetjük benne. Első komoly munkája az 1980-as évek második felében az 1939-ben megalakult Szlovák Köztársaságról, illetve a szlovákiai magyarság akkori életéről szóló tanulmánya volt.

E korszak magyar kisebbségi világáról korábban értékes publicisztikai munkákból, memorandumokból és viszszaemlékezésekből tudtunk – ő volt az első, aki levéltári kutatások alapján rajzolt róla egységes történelmi képet, tehát még 1989 előtt, azaz a kisebbségtörténettel kapcsolatos rendszeres, utóbb elakadt kutatások kezdetét megelőzően. Nem véletlen az sem, hogy az 1990-es évek elején Laci ott volt több ígéretes csoportmunka kezdeteinél, sem az, hogy évekkel később a Nap Kiadó kettős portrékat tartalmazó – Arcképek kettős tükörben című – sorozatában (melyből csak két kötet jelent meg ez idáig) ő írta a Jozef Tisóról szóló, nemrégiben másodszor is kiadott könyv magyar tanulmányát – a szlovák változatot, Ivan Kamenecét pedig ő fordította nyelvünkre, végül a kötethez összeállította a politikus életrajzi adatsorát. Kutatói alkatát és érdeklődési körét ezek a több feladatból álló, rétegről rétegre épülő munkák mutatják meg, s gyanítom, hogy ezekben leli igazi örömét is. Adatszerűség, nyelv – s ennek révén teljes körű forrásismeret, vad következtetésektől elzárkózó intuíció –, ezek bizonyosan G. Kovács László munkásságának pillérei közé tartoznak. A sorozat másik, Edvard Benešről szóló kötete, illetve annak háttérmunkája rávilágít még egy fontos vonására. E kiadványba ő fordította a cseh tanulmányt – Josef Hansalét – (a magyar Ádám Magda munkája), s szintén ő állította össze az életrajzi jegyzeteket –, de Hansal sok megállapításában vitatható, sőt ironikus fénykörbe vonható tanulmányának eredeti, cseh kiadásáról már évekkel korábban precízen értékelő recenziót tett közzé az egyik magyar szakfolyóiratban. E két témában egyébként más emlékezetes cikkei is születtek, így az 1989 utáni Tiso-szakirodalomról, a zsidókódexről vagy Esterházy János szerepéről szólók. Az említett kettős kötetek a tárgyilagosság, illetve az objektivitás pontos példái, más-más okból; a Beneš-kötet azért, mert két szögesen ellentétes véleményt ütköztet, a Tiso-munka pedig azért, mert mindkét életrajzi tanulmánya minden pró és kontra érvet igyekszik felhozni, mérlegelni a megidézett történelmi személyiséggel kapcsolatban.
G. Kovácsnak a szlovák és a cseh szellemiséghez való viszonyában szerencsésen egészíti ki egymást az empátia és a szikár(nak álcázott) tárgyszerűség. Műfordító, így magától értetődő, hogy igyekszik teljes képet alkotni magának a cseh és a szlovák szépirodalomról s néhány általa kultivált szaktudományról, de az már nem mindennapos jelenség, hogy senki sem hallhatott tőle egyoldalú vagy szimplifikáló véleményt olyan cseh és szlovák munkákról sem, amelyek enyhén szólva nem hízelegnek a magyaroknak. Ami nem jelenti azt, hogy ne nyilatkozott volna metsző iróniával vagy megsemmisítő szarkazmussal olyan megnyilvánulásokról, amelyek ezt érdemelték.
A kisebbségkutatás szempontjából nagy veszteség, hogy a műfordítói munka letérítette őt eredeti pályájáról, akármilyen fontos eredményeket könyvelhet is el e másik területen. Kicsit büszke vagyok rá: kétszer is szerepem volt abban, hogy egy időre visszatérjen a kiindulóponthoz. Két alkalommal fogtunk közös munkába.  Ezeket a könyveket bizonyára nem illik módfelett dicsérnem, de az ő szerepéről érdemes egy-két szót szólnom. 1993–1994-ben összeállítottuk Szvatkó Pál, az első kisebbségi korszak egyik legjelentősebb szlovenszkói esszéista-közírójának válogatott kötetét, amelyhez – a szlovákiai magyar könyvkiadás szokásaihoz képest nem megszokott módon – talán négyszáz jegyzetet készítettünk (ez, A változás élménye főcímű Szvatkó-kötet elég gyakran hivatkozott munka lett). Több mint tíz évvel később együtt írtunk monográfiát Rákos Péterről, az irodalomtudós-műfordítóról, a prágai egyetem magyar tanszékének egykori vezetőjéről. Eltérő módszerrel dolgoztunk, s nem is használtunk azonos nyelvezetet, a külön-külön kidolgozott fejezetek, sőt, azon könyvegységek is, amelyeknek előre elhatárolt szövegdarabjait külön-külön írtuk meg, amint magam is meglepődtem, csont nélkül illeszkedtek egymáshoz, ezzel ellentétes élményről a könyv olvasói sem számoltak be (legalább-is nekünk). Egyetlen történelmi terminus használatában volt köztünk (rövid) vita; illetve nem is vita, csak tisztázódnia kellett az álláspontoknak. Valamelyik írásomban azt állítottam, hogy egy közismert fogalmat általában szakszerűtlenül használ a tudomány – s ő éppen ennek a fogalomnak más jelentést tulajdonított, mint én. Nem is lett volna ez baj, ha a kettőnk nevével megjelent könyv egyes szövegrészeinek szerzőségére vonatkozóan támpontot tudtunk volna adni az olvasónak; ennek hiányában esetleg rajtam kérhették volna számon a következetlen fogalomhasználatot. Megkértem hát, hogy tekintsen el e szónak az adott szöveghelyen való használatától. Ebben is nagyvonalú volt. Úgy emlékszem egyébként, hogy a munkák felosztásánál bizonyos rá jutó feladatokról szinte becsületszóra állította, hogy képtelen megoldani őket, mert nem járatos azokban a kérdésekben. Aztán másnapra hozta a precíz, szakszerű, okadatolt szöveget. Máskor is észrevettem, hogy igen kontemp-latív; néha nagyon gyorsan kontemplál. 
A cseh és a szlovák nyelvből nemcsak az egyik legjobb műfordítónk: Magyarország egyik legmegbízhatóbb szinkrontolmácsa is. Többször láttam e munka közben, hallottam őt szlovák, s talán cseh politikusok, közéleti személyiségek szavait is fordítani ünnepélyes spontaneitással. Melyikünkre jellemzőbb, rám-e, vagy rá, hogy e potentátok nevére – lehettek akár szakmájuk kiválóságai is – már nem emlékszem, a tolmács stílbravúrjaira azonban igen. Nemegyszer volt olyan érzésem, hogy a sokszoros, több menetben formálódó körmondatok az ő fejében már akkor készen vannak, amikor a „szerzőjük” még nem is tudja pontosan, hogyan fogja befejezni őket. Az is előfordult, hogy Laci efféle munkája közben, valamely köz-épület lépcsőjén vagy lépcsőfordulójában kapásból, fejben fordított le nekem egy lexikonszócikket – én guggoltam és írtam, amit diktált –, amelynek adataira halaszthatatlanul szükségem volt.
Nem tudok sem csehül, sem szlovákul, nem olvashattam azon munkák eredetijét, amelyeknek magyar változatát az ő átültetésében olvashattuk magyarul. Így csak másoktól, hozzáértő emberektől tudom, mennyire kongeniálisak. Azt viszont magam is látom, hogy mindig világos, pontos, ha kell, levegős, ha kell, veretes magyar szövegek kerülnek ki a keze alól; a nehezebben értelmezhető passzusokhoz, főképp filozófiai vagy történeti hátterük megvilágítása céljából, gyakran fűz értelmező lábjegyzeteket. Fordításainak egy része számomra szakmailag is nélkülözhetetlennek bizonyult, így például Miroslav Kusý nem egy esszéje vagy Dušan Kováč Szlovákia története című munkájának általa jegyzett fejezetei, s más, kisebb szövegek is. A leginkább hozzá illő szerző viszont, úgy látom, félig-meddig szépíró: Pat-rik Ouřednik; aki olvasta esszéregényét, az Europeanát, megsejthet valamit G. Kovács László egyelőre csak tartós személyes együttlét során megismerhető történetfilozófiájáról is.
Szívesen dolgozik több műfajban, sok elszórt, alkalminak szánt jegyzete, cikke, részkronológiája van, interjúkat is készített. Nagy hiányosságnak tartom, hogy esszéiből, tanulmányaiból, kritikáiból és cikkeiből egyetlen válogatás sem jelent meg máig. Úgy tudom, hogy ez részben az ő hibája is, kiadói fogadókészségben nem lett volna hiány. Valószínű, hogy Laci nem is gyűjtötte össze ezeket a dolgozatokat, arra pedig, hogy kötetbe szerkesztésükkel bíbelődjön, talán sajnálta az időt. Mindig a következő munkáját tartja fontosnak; egyébként is az ismeretvágy vezérli – azt hiszem, magát az írást nyűgnek találja. Monográfiára való anyagot gyűjtött össze egy-egy témában, például a modern képzőművészet és irodalom sok képviselőjéről, hogy aztán egy pár flekkes cikkben számoljon be róluk. Ez így gazdaságtalannak látszik; viszont nemigen van bizonytalan vagy támadható állítása.
Ezeket az elheverő szövegeket fontos lenne fölajánlani a közösség számára. Ha például engem, mint élete jó részét az Országos Széchényi Könyvtárban töltő embert arra szólítana fel valamelyik kiadó, hogy segítsek összegyűjteni ezeknek a szövegeknek egy kötetnyire rúgó hányadát, nem haboznék igent mondani.