Ardamica Zorán – Az író, aki másodállásban szemiotikus volt

Az írót, aki másodállásban szemiotikus volt, egy napon tragédia érte. Mérhetetlenül alacsony jövedelme miatt felesége suttyomban összepakolta a cókmókját, hóna alá kapta gyönyörű, értelmes gyermekeiket, gombszemű kutyájukat, majd ismeretlen helyre távozott. Nem hagyott elérhetőséget, sem üzenetet, csak férje szennyes ruháit a rozsdás mosógép előtt, a fürdőszoba repedezett, zöldesszürke linóleumpadlóján, és az esedékes havi csekkeket. Ki sem töltötte a feladóra vonatkozó sorokat. Telefonját kikapcsolta.
Az író, aki másodállásban szemiotikus volt, egy ideig kerestette őket a rend-őrséggel, de hiába. A rendőrség általában nem képes megoldani az ilyen ügyeket. A bíróság ugyan az asszony távollétében döntött a gyermekek láthatási jogáról, ezt a jogot azonban mégsem sikerülhetett érvényesíteni. A gyerekek eltűnése miatt, értelemszerűen. Az író, aki másodállásban szemiotikus volt, végleg magára maradt. Testvérei nem voltak, szülei már nem éltek, barátait pedig régen elhanyagolta, elvesztette. Hiszen éjjel-nappal csak írt, írt, írt, hogy összeírja a betevőt. Nem jutott ideje haverokkal kocsmázni, lelki bajaikat megbeszélni, szórakozni, közös kirándulásokon röhögni meg focizni, meg gulyásokat főzőcskézni. Dolgoznia kellett. Hiteleket törleszteni, rezsit előteremteni, kosztpénzt, benzinpénzt, jövedelem-, igatlan- és ebadót.
Miután végleg magára maradt, s nem volt kihez szólnia sem, hirtelen szerkesztőségi állását is elvesztette. Megpróbált szabadúszóként érvényesülni, de írásait – bármiféle indoklás nélkül – már nem fogadták el.
Ám ez az állapot is csupán hét hétig tartott. Aztán többé már nem tudott írni. Egyetlen szót sem sikerült papírra vetnie. Bármilyen műfajjal próbálkozott, nem ment. Sem szemiotikai tanulmányt, sem szépirodalmat, de még egy kis publicisztikát, egy árva, rövidke jegyzetet sem sikerült leírnia. Szavai csődöt mondtak. Az ő csődjét. Hiába próbálkozott legalább egy teljesen egyszerű nagy nyomtatott I betűvel – egy, egyetlen-egy tollvonás –, nem jött össze. Keze remegett, ujjai görcsösen vájták tollát a fehéren provokáló papírba – átszakították.
Csak állt a kopott, jelzáloggal terhelt kis házikó közepén, kezéből kihullt a toll. Legbelül ordított és sírt, de ez a keserves zokogás nem tört a felszínre. Szemei szárazak voltak, arca rezzenéstelen. Halotti maszk volt rajta. Sápadt, zöldesszürke, mint a fürdőszoba linóleumpadlója.
Napokig állhatott ott, mire feleszmélt.
Nincs többé jelentőségük a szavaknak, fogalmaknak, jelentéseknek. Nincs, ha nem kezdhet velük semmit. Csupán gondolataiban léteznek, amúgy használha-tatlanok. Gondolkodni pedig nem bír. Az túl nagy teher. Már csak egyetlen utolsó gondolatra tellett erejéből. Meg kell szabadulnia minden szótól, minden fogalomtól, minden jelentéstől. Igazából csak akkor lesz szabad. Csakis akkor van esélye elmenekülni ebből a világból.
Az író, aki valaha másodállásban szemiotikus volt és főállásban író, s ma már egyik sem, kinyitotta az ablakokat és az ajtót. Odalépett roskadozó könyvszekrényeihez. Sorra leszedte róluk a könyveket, és kidobálta őket a csöppet sem metaforikus ablakon. Előbb módszeresen, majd dühből. Ezután kissé megpihent. Következtek a kéziratok. A laptop, amin (amibe?) nem szeretett írni. De tele volt szavakkal és jelentésekkel, hát azt is kidobta.
Amerre nézett a lakásban, minden tárgy, minden bútordarab emlékeztette valamire. Kidobálta azokat is. Az üres falakról lerugdosta a málló vakolatot, kihajigálta az ablakon. Levetette ruháit, lemeztelenedve – de most sem metaforikusan – folytatta. Letépte háza tetejét, és eldobta. Puszta kezével szétszedte a falakat, tégláról téglára haladt, s dobálta a törmeléket maga köré, mert ablaka már nem volt. Jól haladt, estére lebontotta a házat, lebontott maga körül mindent, ami addig körülvette, lebontotta az egész életét. Már nem jelentett számára semmi semmit. De még-is! Még az alap, azt szét kellett szednie. Véres körmökkel ásta ki a betont a földből, a nagyobb darabokat fogaival rágta, koptatta kisebbekre, s hajította el.
Az író, aki másodállásban szemiotikus volt, ott állt a feltornyosuló törmelék kráterének közepén meztelenül. Mocskosan, véresen, magányosan. Halálosan elcsigázva.
Már káromkodni sem tudott, szó el nem hagyta a száját. Le is harapta gyorsan fölösleges nyelvét. Lenyelte. A vért messzire köpte maga köré. Nem akar ő már sehová sem menni, lerágta hát lábait és eldobta őket. Tenni sem akart már semmit. De mégis! Még a kezeitől meg kell szabadulnia. Szabadulnia. Szabadulni kell. Lerágta mindkét kezét.
Már szabad. Nem ír, nem mond, nem tesz semmit. Soha többé. Nem alkot jelentést. Elvérzik, és nem fog fel sem szemével, sem fülével, sem tapintásával, sem ízlelőbimbóival semmiféle dolgot, ami bármit is jelenthetne számára. Nem kommunikál. Többé nem író, aki másodállásban szemiotikus. Fekszik a maga köré emelt meredek falú fordított gúla közepén. Nem is fekszik, csak úgy van. Szavakkal kifejezhetetlen állapotban. Nem zuhan a tölcsér mélyébe. Úgy múlik el, hogy nem teszi, mert a cselekvés és a történés elszenvedése jelentéshez köthető lenne. Nincs is már. Nem van. Fölfoghatatlanul, kifejezhetetlenül. Az író, aki másodállásban szemiotikus. Volt.