Száz Pál – Minotaurus

Van nekem egy barátom, akit igazán nagyra tartok, ám nem mindig értek. Az a fajta ember, akire azt mondják, különös figura. Az egyetlen valahai gimis osztálytársam, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot, noha ritkán találkozunk személyesen. A gimi után elvégezte az építészetit, de most azt mondom, sokkal inkább író, mint építész. És mennyi minden volt már „sokkal inkább”. Harminc-pár évesen igazán sok-ra vitte. Jószerével a semmiből kezdett, abból teremtett meg mindent. Miután kijárta az egyetemet és diplomát szerezett, alapított egy vállalatot. Persze eleinte nehezen ment, de sikerült betörni a piacra. Ahhoz képest, hogy tisztes kis vállalkozás volt, az utóbbi években egyre több megrendelést kaptak. Én pedig, a magam bölcsészdiplomájával, míg az egyik szerkesztőségből a másikba mentem, küldözgettem az írásaimat, igencsak irigyeltem. Mért van, ó, Midasz, hogy valaki bármibe foghat, minden összejön neki, kérdeztem. Még a nők is. Szép, okos barátnői voltak, igaz, úgy egy év volt a szavatossági idejük, aztán dobta őket. De mindez nem is érdekes. Annyit még szükséges elárulni, hogy nem volt az a tipikus építész, jó-szerével az egyetlen ember volt, akivel, hála olvasottságának, érdeklődésének meg éleslátásának, eredményesen lehetett filozofálás címszó alatt sörözni néhanapján.
Miután felfuttatta jól menő vállalkozását, lemondott az igazgatóságról, és megmaradt tulajdonosnak. Én ezt enyhén szólva furcsállottam, hisz, ki tudja hány-szor, ehhez hasonló tirádákat adott elő:
„Gondolj csak bele. Van a kő, a nyersanyag, apró kis elem, gondosan össze kell ragasztgatni, fal épül belőle. A falak egymáshoz kapcsolódnak, összefüggnek, és végül tető alá kerülnek. Kivágsz a világból egy apró darabkát, tereket teremtesz, összekötöd őket. Külön tereket, amiket te rendezel be, minivilágot csinálsz belőlük. Egy iroda, gépterem, fodrászat, gyerekszoba, mindegy – mint az agy egy területe, amely erre vagy arra specializálódott. Az ember a gondolat benne. Vagy: épület, mint emberi test. Az iroda maga az agy, a spájz meg mint a gyomor. Folyosó- és lépcsőház-belek. Minden épület egy labirintus, belépsz, választhatsz, merre mész, de nem tudhatod, melyik helységben mit találsz. Mint a népmesében a hetedik szoba. De micsoda pontosság kell, hogy az apró alkotóelemekből létrejöjjön az egész. Mindegyiknek illeszkednie kell, mértani pontosság kell, a kreativitás csak ezután következik. Vagy gondolj az egyiptomi templomokra. A világmindenség kicsinyített másai voltak. Vagy a kőkörök. A Stonehenge-hez Walesből hozták a megfelelő minőségű követ, több ezer kilométerről, a kőkorban, és pontosan illesztették a tájba, a ley-vonalak metszéspontjára, a nap és a csillagok járásához igazítva. A legna-gyobb, középső patkó alakú kövek sorának közepén ment le a nap a téli napfordulón – azt mondják, ekkor zajlott a druidák legnagyobb rítusa. Kimutatták, hogy az ultrahang nem hatol be egy kőkörbe, hogy ott benn teljes csend van.”
És ez így folytatódott ki tudja meddig. Ezért volt meglepő, hogy csak úgy otthagyta a vállalatot, melyben ő tervezett meg szinte mániákus pontossággal majdnem minden épületet, és megmaradt tulajdonosnak. Amikor megkérdeztem, miért csinálta, rébuszokban kezdett beszélni, majd azt mondta, azért, mert a mai világban már nincs hely az ő terveinek megvalósítására. Szokása volt homályosan fogalmazni, és ilyenkor hiába is faggattam, az értelem villanylámpája előtt direkt volt a homály.
Másba fogott, elkezdett programozni, programnyelveket tanulni, s mivel ideje nagy részét ezután ez kötötte le, pár év elteltével egészen felfejlődött. Kezdetben persze egyszerű matematikai képletek kiszámítására készített programokat. Már ez is olyan örömet szerzett neki, amit én fel nem foghattam, mert nekem ez az egész programozás dolog kínaiul van. Aztán grafikai programokat csinált. Előbb mértani alakzatokkal játszadozott, melyek a parancsoktól és a választási lehetőségektől függően rendszerré szerveződtek, térbelivé váltak, mozogni kezdtek. Később festmé-nyeket élesztett fel, Botticelli képén a felhasználó választásától függően Venus kiléphetett a kagylóból és sétálgathatott, vagy visszabukhatott a vízbe, kéjelgő mozdulatokba kezdhetett, és így tovább. Volt zene is – olyan volt, mint valami virtuális balett. Bevallom, leginkább ez nyerte le a tetszésem, ám ebben sem láttam semmi célravezetőt. Mikor megkérdeztem, miért csinálja, mit akar ezekkel kezdeni, megvonta a vállát, és lelkesülten tovább magyarázott.
A következő kísérlete tűnt a legérdekesebbnek. Noha ekkor már kapkodtam a fejem. Szövegeket kezdett manipulálni. Először összeszedte az összes fellelhető Elektra-feldolgozást. Az olvasó pedig minden jelenet előtt választhatott a lehetőségekből, hogyan alakuljon tovább a történet. Eszerint következhetett Szophoklészre Euripidész, Bornemisza vagy Hoffmanstahl. Az előkészületei persze soká tartottak, hiszen minden variációt ellenőrizni kellett, kihúzni a szövegekből azokat a részeket, amelyek ellentmondhatnának valamelyik variáció történetének vagy formájának. Egy dramaturg veszett el benne. Ennek továbbfejlesztett változata volt, amikor meg is rendezte az előadást, ami a szövegvariációkból születhetett volna, az előbb említetthez hasonló grafikus programmal. Egy rendező veszett el benne. Bár elég viccesen festettek a kis bábszerű figurák a virtuális színpadon, melyek kivétel nélkül az ő hangján beszéltek – pláne, ha az elváltoztatott hangján, hogy megkülönböztesse őket.
Egyre jobban kezdtek érdekelni a kísérletei, és az, mi minden veszett még el benne, amivé mások idegesítően nagyobb fáradalmak árán válhatnak. A következő alkalommal egy újabb tervébe avatott be. Egyszerű hipertext-programozással akarta feldolgozni az egész görög mitológiát. A történet szereplőire, helyszíneire, mitikus lényeire kattintva egy másik történet nyílt volna meg, és így tovább, hasonlóan az interneten való szörfözéshez. Ebből végül nem lett semmi, illetve elkezdte csinálni, de egy másik ötlete támadt. Továbbvitte a hipetextes módszert, de irodalmi szövegekre alkalmazta. Létező szövegek voltak ezek, melyek némely szavai, mondatai parancsként működtek, s új szöveg nyílt belőlük. Azt akarta – annak ellenére, hogy eredetileg semmi közük nem volt egymáshoz –, hogy a lehető leg-erősebb kapcsolat és megfelelés legyen e szövegek között. Hónapokig keresgette a szövegeket, és rakosgatta őket egymás mellé, közé, után, úgy, hogy az mindig kiadjon valami egészet és értelmeset. Azt mondta, valamiféle hálót vagy labirintust akar lét-rehozni.
„Mindegyik szövegből egy új nyílik, úgy, mint a labirintus helységeiben. Visszaindulhatsz, ha visszatalálsz, te határozhatod meg, milyen irányban haladjon az egész, de nem ismered a célt. Egy szövegrész, melyet épp olvasol, a háló egy csomópontja, több szál közül választhatsz, és mehetsz tovább a következő csomópontig. Szóval nem olyan labirintus, ahol zsákutcák vannak, és vissza kell fordulnod, itt minden út vezet valahová. Középről indulsz, és középre juthatsz vissza, ugyanakkor minden csomópont lehet középpont. Az egész elején ugyanis, mielőtt megjelenne az első szöveg, az összes csomópont jele közül választasz, az adja meg a kiindulási pontod, az rak le a virtuális háló egy csomópontjára. És ezen jelek mentén visz az utad. Képzelj egy térbeli labirintust: az a tökéletes, nem a kétdimenziós. Ez olyan, mint az élet, nem? Választásokra vagy kényszerítve, de valójában nem tudod, hová vezetnek az utak. Persze, kitalálhatod, mi lesz, mint ahogy az aktuális szövegből is következtethetsz a folytatásra, de semmi nem garantálja, hogy az tény-leg úgy is lesz.”
Egyszerűbb lett volna, ha ő maga írja meg a szövegeket, illetve annak variációit. Mallarmé Könyvéről beszéltem neki. Erre valami olyasmit mondott, hogy az nem lett volna kihívás, meg hogy ő nem író, és arról kezdett filozofálni, hogy az életben is kész dolgok vannak, és nem mi teremtjük meg az életünk, mi csak járunk benne.
Nem sokkal ezután tanítani kezdtem egy másik város egyetemén, elköltöztem, és nem nagyon tudtunk találkozni. Az e-mailekből nem sokat tudtam meg, ráadásul akadoztak is. Nemsokára közölte, hogy otthagyta a programozást, mert már nem érdekli. Én meg persze sajnáltam, mert felkeltette az érdeklődésem, és alig vártam újabb elvetemült ötletei megvalósítását. Új barátnője lett – megint –, tudtam meg szintén a mailekből.
Úgy másfél év elteltével találkoztunk csak újra személyesen, mikor meglátogattam. Összeköltözött a barátnőjével, és irigylésre méltón, szépen éltek együtt. A programozásból tényleg nem lett semmi, ám annál jobban meghökkentem, mikor kijelentette, hogy mostantól írni fog. Megszólalt bennem a kicsinyesség. Mérges voltam, hogy ez a fickó bármibe fog, sikerrel csinálja, aztán csak úgy otthagyja, valami más kedvéért, mint a nőit régen egy másik kedvéért. És még csak nem is értékeli. Mit akar ez egyáltalán? Kezdtem azt hinni, hogy burokban született.
Megmutatta néhány szövegét. Persze ebben is zseniális volt, és ez már kezdett túl sok lenni a hiúságomnak. Még tollat sem fog, máris ott tart, mint mások sok év és sok ív teleírása után – már ha egyáltalán. De elhallgattattam az egóm, és őszintén dicsértem. Megkérdeztem tőle, mikor akarja publikálni, mire azt mondta, soha. Nem azért ír ugyanis, hanem csak úgy, csak magának. A kezdők mind szemérmesek, gondoltam, de aztán kiderült, hogy másról van szó, és komolyan gondolta.
Filozófiával kezdett foglalkozni, időrendben, szisztematikusan kiolvasta Platón összes művét, majd az újplatonistákat, Plótinost, Plutarkhost, Apuleiust, Philónt, a Corpus Hermeticumot. Már a reneszánszban járt, mikor találkoztunk. Ficino, Pico könyvein a Séfer Jecirá meg a Zóhár pihent, lapjaiból könyvjelzők sora lógott ki. Mellettük nyitottan, gerincével felfelé Agrippa De occulta philosophiája. Mellette szétszórt papírok telepingálva a reneszánsz világkép ábrázolásaival, Jákob lajtorjájával, a szférák sémájával, meg mindenféle misztikus jelekkel. Kezdtem kissé megzavarodni. És nem is oldódott ez a zavarom.
Az ezt követő hónapokban nem találkoztunk, de annál sűrűbben küldte a maileket az új szövegeivel, nem csekély bámulatomra. Nemcsak a mennyiség, hanem a minőség is felfoghatatlan volt. Néha már az volt a benyomásom, hogy az új Fausttal van dolgom.
Szövegeiben nyoma sem volt semmi önéletrajzi ihletettségnek. Mindegyik szöveg más-más stílusban íródott, szinte minden egymásra való hasonlóság nélkül. Előbb azt hittem, az évszázad stílusművészével van dolgom. Írt népmesét, impresz-szionista prózát, szimbolista verseket, pikareszket, detektívtörténetet. Aztán kezdett egyre különösebb szövegeket küldeni. Allegorikus drámát, allegorikus szereplőkkel. Vagy olyan elbeszélést, amelynek egy tárgy, egy másiknak pedig maga az idő volt a főszereplője. Jellegzetessé vált a visszatérés alkalmazása – figurák, motívumok tértek vissza, szavak, képek, filozófiai fejtegetések. Végül teljesen elveszett belőle az ember, a tárgyak is, a cselekmény is. Az egyik leghosszabb ilyen írása egy fűszál egy napjáról szólt. Véget nem érő oldalakon keresztül írta le, hogyan világítja meg a fűszálat a nap hajnalban, hogyan változik az árnyéka, hogyan esik rá az eső délben, hogyan süt rá a hold éjjel. Az egész szöveg ebben merült ki. Nem volt mögötte semmi, sem metaforikusság, sem filozofálás, még csak botanikai fejtegetés sem.
Így telt el fél év. Megint meglátogattam. Ekkor már hetek óta nem válaszolt a leveleimre, mikor felhívtam, azt mondta, persze, jöjjek csak.
Olyan volt a lakása, mint a csatatér. Halmokban álltak a mosatlan edények a konyhában, a bennük érlelődő tenyészettől bűzlött a konyha. A szobában tele hamutartók, üvegek, papírok, könyvek, koszos gatyák. Látta a meghökkenésem, leültetett, lesöpörve egy halom könyvet, morzsát és zoknit a fotelről, és belefogott. Hónapokkal ezelőtt tönkrement a vállalat a válság miatt, munkát sem talál, ugyanezen okból, egy építész meg pláne nem kell sehova. Már eladta a kocsiját meg a plazmatévét. De ez még a kisebbik rossz volt. Nem ettől volt annyira kikészülve. Pár hete elhagyta a barátnője, ráadásul pont akkor közölte vele, mikor megkérte a kezét, majd a tetejébe azt is, hogy van valakije, és ezt csak a vak nem látja. És kiderült szépen minden dolog, ami eddig rejtve volt.
„Az eddigiek miatt sosem készültem ki. De ő más volt. Tudom, mindenki ezt mondja. De tényleg. Azok olyanok voltak, mint egy könyv. Kiolvasod, aztán teheted vissza a polcra. Ő meg megfejthetetlen volt. Évek, évszázadok kellenek ahhoz, hogy valamit megérts belőle, hogy egy mondatát is megfejtsd.”
És így tovább. Nekem ettől a szentimentális áriától egyszerre émelygett és összeszorult a gyomrom. Most nem irigyeltem. Megint jött a régi mánia, a szokásos labirintusozás. Azt mondta, hogy eltévedt a nő labirintusában, aztán meg hogy találkozott a Minotaurusszal. Azt tanácsoltam neki, szerezzen be gyorsan egy Ariadnét, de nem volt vevő a humoromra. Elképzeltem a hálója közepén gubbasztó fekete özvegyet, amint várja, hogy a hálóba ragadt légy a szájába kínlódja magát.
De nem állt meg a siránkozásnál. Tovább folytatta, és közölte, hogy tudja a megoldást, hogy rájött. Folytatnia azonban nem sikerül, akárhogy küszködött, képtelen volt egy épkézláb mondatot megfogalmazni. Ekkor előkotort egy könyvet az ágy alól, és felolvasott egy részt. Az élet álomból volt.

        „Tudjátok, hogy elsősorban
        Felsőbb matematikával
        Foglalkoztam; az Időtől
        Elvitattam ennek hála,
        Azt a rangját, hogy naponta
        Szolgálhasson ujdonsággal:
        Tábláimon a jövendő
        Éveket előre látva,
        Kedvét szegtem, hogy magát még
        Ismétlésbe is bocsássa.
        Ám a hó- és jégtartományok,
        Az ég üvegboltozása,
        Mit a Hold szel át körözve,
        S fényküllőz a napsugára
        Azok a gyémánt világok,
        S glóbusok roppant kristálya,
        Csillag-ékszerként ragyogván
        S ég-jelekkel átaljárva –
        Im az én esztendeimnek
        A legfőbbik tanulmánya,
        Ama könyvek, mikbe gyémánt
        Papírra, zafír hártyára
        Az ég színarany sorokkal
        S más-más betűvel, rovással
        Írja jó- vagy balsorsunkat
        Ugyanazon rubrikába.
        Köztük én úgy olvasok,
        Hogy az elmém száguldása
        Nyomon követheti őket
        Minden égtájon által.
        Adta volna a Nagy Ég, hogy
        Margóik vizsgálatára
        S lapjaik fürkészetére
        Előbb támadt volna vágyam…”

Látta, hogy nem tudom ezt az egészet mire vélni, egy másik könyvet keresett, és a Kapcsolatok elejét kezdte olvasni:

        „Templom a természet: élő oszlopai
        időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
        Jelképek erdején át visz az ember útja,
        s a vendéget szemük barátként figyeli.

        Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
        valami titkos és mély egység tengerén…”

Továbbra sem estem hanyatt, mire ő a sarokba hajította a könyvet, és belekezdett:
„Az élet kereszteződések sorozata, egy hatalmas labirintus. Ez nem új, már mondtam. Megyünk a halálba, csak az szabadít ki ebből az egészből, a Minotaurus torka, az a cél, de nem az a lényeg, az út a lényeg. Csak azt nem tudtam, hogy van Ariadné-fonal is. Mindenhol van, ezek útjelző táblák, jelek, csak meg kell őket látni. A labirintus, amint beléptél, bezáródik, nincs kivezető út, meg kell küzdeni a Minotaurusszal, menekülni, tévelyegni balgaság. Vagy ő győz le téged, vagy te őt. A hozzá vezető út a megvilágosodás lehetősége. Ha megvilágosodsz, legyőzöd, kijutsz a labirintusból, egy másik világba, a felsőbb levelbe. Ha nem, elölről kezdődik, mint egy számítógépes játék. De ezek a jelek nemcsak a végső célt mutatják, de azt is, mi vár rád a következő kereszteződésnél. Ezek a jelek áttűnnek az anyagi világon, a labirintus falán, belehelyezkednek, meg kell tanulni észrevenni őket. Foltok a labirintus falán, vagy mit tudom én mik. A Nagy Építőmester, aki a labirintust emelte a Királynak, elrejtette benne az értelmet. Az anyag a teremtő nyelve. Minden mindennel összefügg, ezért bármiből bármire lehet következtetni. Gondolj az asztrológusokra, tenyérjósokra. Ezek az összefüggések benne vannak a Picatrixban vagy Agrippánál. De nem is ez a lényeg. A nagy felfedezés abban van, hogy te alakíthatod a labirintust, áttörhetsz a falain. A földi világ merő káprázat, ha ezt tudatosítod, hatalmat nyersz felette. A Teremtő maga képére alkotta az embert, ennélfogva ő is képes a teremtésre. Beleszólhat Isten szövegébe, vezetheti a kezét, felülírhatja a programot. Mert nincs sors. Te választasz.”
Nem értettem, mit akar kihozni ebből a fantazmagóriából. Témát váltott, és az írásról kezdett beszélni. Előadta, hogy a művészet a teremtett dolgokból való teremtés, és hogy az író maga is jeleket rejt el a szövegében, mint a Nagy Építőmester. Pökhendin azt mondta, ő már mindent megírt, amit megírhatott.
„Most azonban magamat kezdtem megírni. Térképet készítettem, visszafelé követve a jeleket, hogy megtudjam, honnét jöttem, és merre mentem. Megírtam az életem, a mai napig. Ez az írás emésztette fel a legtöbb energiám eddig. Olyan szöveget írtam, amely pontosan lefedi a múltat, az életem legpontosabb térképét. Most a szöveg és az élet összeér. Eddig az élet írta a szöveget, most azonban fordítva lesz, a szöveg írja az életet, az én kezem által. Meg fogom írni a jövőm, és minden haj-szálpontosan úgy fog történni. ”
Belepillantottam a legfelső ívbe. Értelmetlen szöveghalom volt az egész, szavak, jelek, mondatok látszólagos összevisszaságban, oszlopokban, vagy egymás mellett, egymás alatt, halmazban, vagy külön – egy kukkot sem értettem az egészből. Tényleg kezdtem azt hinni, hogy barátom teljesen elborult. Őrült beszéd, de rendszer, az mégis lehet benne. Komolyan aggódtam, mikor magára hagytam.
Ritkán, rendszertelenül jöttek tőle a mailek. Nem is szóltak szinte másról, csak az őrült tervéről. Mikor már azt kezdtem latolgatni, talán egy pszichiáterrel látogatom meg, lanyhulni kezdett ez az őrület. Egyre kevesebbszer említette, végül már a saját életéről is hajlandó volt beszélni. Pár héten belül visszajött a barátnője, és új céget alapított – ezúttal programozócéget. Abban kezdett dolgozni. Vett új kocsit. Legközelebb úgy egy év elteltével találkoztunk az esküvőjén. Szerencsére szó sem volt labirintusokról meg hálókról. Közölte, hogy útban van a gyerek, aztán leléptek Balira nászutazni. Szépen épült a cég, ő meg tollasodott. Vett egy nyaralót. Jött a másik gyerek, egy kislány a fiú mellé. A fiú kicsit beteges volt, de ezen kívül minden tökéletes volt. Már alig-alig találkoztunk, mailt is csak itt-ott váltottunk. Egy napon azonban, rémisztő mailt írt.
„Befuccsolt. Vége. Elvesztem. Már nem vagyok ura a saját szövegemnek. Eddig minden összejött, minden sikerült, csak megírtam, és úgy lett. De most már nem tudom azt írni, amit akarok. Nem tudom kihozni a szövegből azt, amit akarok. Már a szöveg az úr. Ő diktál. Nem lehet másképp, csak úgy, ahogy ő akarja. Nincsenek lehetőségek. Úgy KELL lennie. A szöveg írja magát. A szöveg ír engem.”
Tényleg nagyon megijedtem, hiszen már rég elfelejtettem ezt a bolond utópiát. Írói gyakorlatomnak hála, tudtam, hogy miről beszél. Arról a fázisról, mikor az írónak sikerült életet lehelnie a figurákba, cselekménybe, szövegbe, és már nem kell őket irányítania, mert azok már a maguk útját járják. A legfelemelőbb érzés egy író számára. De nem a figura számára. Persze nem hittem az egészet, és megnyugtattam magam.
Nemsokára újra írt. Csak két mondat volt. Közölte, hogy lassan el fog veszíteni mindent, és hogy nem tehet róla. Ez a „nem tehetek róla!” még sokáig visszhangzott így, hallatlanul is a fülemben. Egy nap a felesége és a gyerekei autóbalesetet szenvedtek. A felesége és a fia meghalt, a kislánya kómában élet-halál között lebegett. Neki is mennie kellett volna, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.  
A temetésen nem szólt hozzám egy szót sem, mikor utána akartam menni, eltűnt. Ezután, mint az később kiderült, a legnagyobb kínszenvedések árán, visszatért a szöveghez. Tudta, hogy semmit sem tehet, de ha tovább írja, legalább megtudhatja, mi vár rá. A lányát akarta megmenteni. Tudta, hogy hiába van mindez, maximum egy kis időt nyerhetnek. Ezután azt írta, hogy valami történni fog, ami a munkával kapcsolatos, ami miatt keresni fogják, ezért szedi a sátorfáját, elmenekül az országból. Ezután körözést adtak ki ellene, rábizonyítottak egy adócsalást, és gyilkossággal gyanúsították. Az utolsó levelét egy új mailcímről írta.
„Holnap fog megtörténni. Szembenézek vele.”
A tegnapi újságban olvastam, hogy meghalt autóbalesetben. Egy kereszteződésben kihajtott egy kamion elé. Nem tudni, szándékos volt-e. A holttestet sikerült azonosítani. Mellette egy tűzálló dobozban furcsa jelekkel teleírt papírokat találtak – jelentésüket még nem sikerült megfejteni. A lányának stabilizálták az állapotát, úgy tűnik, van esélye a felépülésre.