Zalán Tibor – Kadenciák 10.

        Lombok tövén ringatózik az alkony
        Tengerre látok Teraszon alszom

        Számba veszem ami volt de már nincs
        Szobám ajtaján csak kívül van kilincs
        *
        Ami el tud romlani az romlik
        el fogok jutni addig a pontig
        hogy Péterként árulom el magamat
        Átvágott torkú kakas a virradat
        *
        Hónapok telnek el néha évek
        Beteg vagyok Vértócsán heverészek
        *
        Romlottam pszichoanalízisben
        én is Magamra hagyott az Isten
        Végre kivergődtem a mocsárból
        de ő arcomba köpött és rám szólt
        
        hátra arc – tudjam már hol a helyem
        Háttal magamnak dudvaként létezem
        *
        Jártam eltévedt léptek csarnokában
        Sötét volt hideg Kígyókra vigyáztam
        *
        Homályos látásában a távol
        hajnali vadászathoz kürt rivall
        Vérébe fektetve fűben a vad
        Ordítana de neki nem szabad
        *
        Megint a hallgatás s megint meggyötri
        Testét a lélek betegséggel tölti
        *
        Romokon emelkedő ragyogás
        árad szét a tájon pusztulás-románc
        Danse macabre Suhognak fent a kaszák
        Lezuhan az ég Világ jó éjszakát
        *
        Mire fölébred megtörtént minden
        mocsok szárad a lehulló ingen
        Ágyához lép tekintete megtört
        Felvonyít Kilép a megutált testből
        *
        Erről a teraszról látni a tengert
        Átutazóban halálra hangol
        az ember Képeslapokra firkál
        Kiürült szavak Csapódik a függöny
        *
        Kabócák zúgnak Alkonyba fordul
        az idő Panaszkodsz megloptak orvul
        pedig nem is a tiédet vitték
        Nem volt már semmid mit lophattak volna
        *
        Elhallgat benne az utolsó zene
        bezár a rossz kocsma kihűl élete
        beszögelt ablakon rozsdás lakat
        Benövi a fű Beszakadt utak
        *
        Mennél de nincs hová itt pedig miért
        az anyag megmarad a szellem kiég
        a lélek vergődik egyre fárad
        egy marék hamu És egy utánad
        *
        Mások közt magánya mérhetetlen
        Órákat hallgat lábánál a tenger
        *
        Hátra forog és hátra hiába
        nyílik a múlt és a lét hiánya
        kinyílik vele Szakadék szélén áll
        Vakítja fény és örökös homály
        *
        Meglesték sanda szégyenbe hozták
        Nem tudták hogy beteg S nincs rá orvosság
        *
        Ropog az ég alja vihar készül
        Nádszál az ember Eltörik végül
        *
        Szobám ajtaján kívül a kilincs
        Számba veszem ami volt de már nincs
        Tengerre látok Teraszon alszom
        Lombok tövében megköt az alkony