Szászi Zoltán – Elindulnak a hajók / Talamon Fonzinak, innen

Karamellillatú szelek futkároztak végig a környéken. A pirított cukor kesernyés-édeskés szaga, amely a közeli, bő százéves gyárból egész télen bőszen hömpölygött, így a cukorfőzés idején még a városka túlsó szélén, abban a huzatos, féloldalas, inkább tehermentesítő útnak mondható utcában is jól érezhető volt, ahol a gályakapitány lakott. A szelek felhőket hoztak, ezeknek árnyékában estére barna por, finom mázszerű réteg vonta be a fákat az út mellett, bevonta a fákon didergő madarakat, a cinegék hangja még jobban elvékonyodott az árnyékoktól, a kapitány ablaka alatti egyetlen fenyő tetejére egy lassú, borzas, karamellszínű bagoly ült, s pislogva nézte az ablak mögött a szórt fényben motozó emberalakot.
Harmincadik tavaszát taposta még csak, s máris kapitányi rangig vitte a csupa izom, mégis laza tartású, bütykös kezű, szőkés hajú, pihés állú, nikotintól barna baju-szú férfiember, aki éppen újabb kihajózásra készült. Utálta az édeset, s mivel egész nap az undorító karamellillattal kellett orrának birkóznia, még a kubai szivar füstje, a méregerős Partagas, az enyhébb és finomabb dohányból sodort Sparta cigaretták szinte állandóan orra alatt gomolygó füstmacskái sem voltak képesek teljesen kiszorítani a szaglóidegek pályáiról. Ezek a szaglóidegek ugyancsak érzékenyek voltak. Amikor hőn szeretett kikötője felé tartott, már hat és fél szárazföldi mérföld távolságból megérezte a sós tenger leheletét, a rothadó halak semmivel össze nem keverhető szagát, a kikötői kocsmák rum- és grogillatát, a gépolaj, a kenőanyagok, a poros rakterek világát, amely az orrába koccanó molekulák révén üzent neki: itt várunk, itt van az álomvilág, innen indulhatsz, csak gyere már! Bagolyarcú halárus asszonyok mély tekintetét érezte mindig a háta közepén, amikor utazóládáját cipelve a halpiac mellett, a révkapitány irodáját érintő, betonos úton ballagott a hajóját a kikötővel összekapcsoló vékonyka palló felé. Az agya, miután már az orr megérezte a kikötő és az ígéret illatkombinációját, máris befogadta azokat, és együtt kezdett hullámzani, rezegni annak a végtelen szabadságnak a lelket borzongató simogatásával, amit a be nem látható távolságokat kínáló tenger, a soha be nem teljesülő óhajok, megfakuló szerelmek és az itthon hagyni vágyott szürkeség sorsként írtak meg a kapitánynak.
– Kocsmába kell menni! – gondolta magában a kapitány, mert úgy érezte, ezt a karamellbűzt már csak egy tömény és áporodott kocsmai füst, férfihúgy, sós hering, köményes meg ágyas pálinka, átázott kalapok és kabátok, izzadt férfiak szaga, meg a nagy mellű kocsmárosnő moszkvai kölnijéből egy óra ott-tartózkodás után kialakuló, védettséget biztosító légközeg tudja egy kis időre közömbösíteni. Kék, csuklyás anorákját vette fel, cigarettát keresett, az egyik dobozban már csak három szál lötykölődött, majd beszólt anyjához, aki délutáni pihenésére készült éppen, hogy indulna, s majd érkezik, ne várja vacsorával, csak nézze nyugodtan a tévét, ha megéhezne, hát majd harap valamit a Kispiszkosban. Kint egyre sűrűbben gombolyodtak a cukorillattal és hópihékkel terhes felhők, a napból mindössze egyetlen vékonyka és halvány, mályvacukor színű csíkocska látszott a kert végén, amerre a fővárost, a kikötőt lehetett sejteni. Egy tehervonat fuldokló zakatolása, borzas verebek halk, aludni készülő csirregése, cinegék elvékonyodott pittyegése, egy sóhajszerű húúú a fenyő tetejéről, a szomszédasszony pákosztos macskával való perlekedése, néhány autó ablak alatti dübörgése hallatszott csupán, meg messziről egy mentőautó szinte kétségbeesett, nyávogó hangja, amint éppen szalad valahová, valami halált elriasztani, talán már hiába.
Az igazi, a gályások törzshelyének számító kocsma nem volt túl közel a kapi-tány lakóhelyéhez, százszor és ezerszer végiggyalogolt út volt ez, melynek szinte minden lépését becsukott szemmel is fel tudta magában idézni, s most is így ment, csukott szemmel, talpa már nem is csattogott a kövön, a fagyos aszfalton, a karamellszínű hó barna és visszavonhatatlan csendet rakott köré,  míg jó félóra, fagytól dermedt februárban való vakon lépkedés után oda nem ért az áporodott kocsmai füst, férfihúgy, sós hering, köményes meg ágyas pálinka, átázott kalapok és kabátok, izzadt férfiak szaga, meg a nagy mellű kocsmárosnő moszkvai kölnijéből keveredett, penetráns szagú kocsmához. A halványszürke kis épület, madzaggal kikötött rácsú ajtajával egy polgárház és egy közért közé beszorítva várta pisla fényével, tavalyi karácsonyi díszítés maradványai koszlottak alumíniumvázas ablakában, bent a nehéz székeken néhány gályás ült, mindezt csukott szeme mögött is képes volt megidézni, mintha valóban…
Még a benti füst sem volt elég tömény neki, még oda is beszivárgott az egész várost elborító émelyítő karamellillat, a kocsmárosnő izzadt, petyhüdt arcán ólom-szürke fáradtság, szeme alatt pedig tekintélyes méretű kék monokli díszelgett, valószínűleg ismét nehéz napokat élt túl állandóan féltékenykedő, majdnem kétmá-zsás férje miatt, aki tűzoltóként kereste kenyerét, és arról volt híres, hogy az egyik tanyai tűzesetnél rettenetes erejével több mint három percig tartotta a felgyulladt házikó mestergerendáját, míg kollégái ki nem mentették az addigra füstmérgezés miatt elalélt öregasszonyt, aki bánatában gyújtotta magára a kulipintyót, mert elhalt az ura. A tűzoltó olykor-olykor alaposan eltángálta fáradt feleségét, pedig semmi oka nem volt rá, még ha sokat is szolgált éjszakánként a cukorgyári tűztoronyban töltve a munkaidőt, figyelve minden füstmacskára, ami csak a város felett vagy látótávolságban megjelent, kár volt a tángálásért, mert asszonya hűséges természetű volt, nem afféle könnyűvérű utcakata, bártyúk és éjjeli lepke. Nem volt oka féltékenykednie a mindig kék, személyre szólóan varratott egyenruhában feszítő bivaly-erős férfinak, mert Adélka, így hívták a kocsmárosnőt, soha nem adta még jelét sem annak, hogy hűtlenkedne, nagydarab emberét a világ leficsúrabb ficsúrjáért sem hagyta volna el. Úgy szerették egymást, mint hegy és völgy, egymás napi látása nélkül már ideges tüneteket mutattak, amelyek a műszak végére olyannyira erősek lettek, hogy a kétmázsás férj szinte futva rohant haza a megfigyelő toronyból, felesége pedig még az esti átmérést is inkább elhanyagolta, csak mihamarabb méretes ura elé tehesse a malachúst vagy a sóban sült csirkét, vagy a hegynyi túrós tésztát. Nem volt még Adélka teljesen elvetni való asszonyság, három majdnem kamasz gyereket nevelt, két fiút meg egy kislányt, s alakja, csípőjének formája nem változott el, keblei sem sunnyadtak le, csak az arcán hagyott lenyomatot az idő, némi püffedtséget, kisebb zsírpárnákat kidomborítva az ajkak körül. Hogy hevesen, s olykor talán túl hevesen szerették egymást, arra az volt a legjobb bizonyíték, amikor észrevehetően fényesebb volt Adélkának a szeme, meg nem csík alatt, hanem inkább felett döntögette a féldeciket a gályásoknak, akkor a kapitány incselkedve meg is kérdezte tőle, hogy mitől olyan csillogó a jókedve, szendén mosolygott és csak annyit mondott:
– Tudja, kapitánykám, ez az én emberem úgy, de úgy… 
S ezzel az úgy, de úgy, félmondattal minden, de minden el volt ám mondva.
– Szokásosat ma ne öntsön, nem sörre vágyik ma a lelkem, hanem, Adélka, ha lehet, kérnék abból a hatvanfokos ágyasból, hozzá pikolót, meg itten az uraknak is, ki mit kér – szólt kissé reszelős hangján a kapitány. Az urak, két régebbtől ismerős gályás, akikkel itt a Kispiszkosban legurítottak már egy-két krigli sört, s alá is támasztották azt nagy visszatérések alkalmával néhány feles jamaicai vagy portorikói rummal, meglapogatták a kapitány vállát, ledobták a kikért feleseket és visszaültek a vaslábas asztalhoz, hogy folytassák csendes sakkpartijukat, mert ez volt itt ebben a kocsmában az egyetlen sport, amit űzni lehetett még a féldeci-bedobálás meg a kriglik emelgetése mellett. Minden más szigorúan tilos volt az íratlan szabályok szerint. Mihelyst leérkeztek a felesek, megmozgatták az ember februári hidegtől meggémberedett lelkét, amit megriasztott a karamell-édesen pittyegő cinkedal meg a mély, bagolyhuhogás, s ettől a kapitánynak egyszerre eszébe villant, hogy hosszú útra készül, és nagyon sokáig odalesz, hát talán el kellene búcsúznia itteni életének ezektől a nem túl jelentős, de pótolhatatlan mellékszereplőitől.
– Elköszönnék, barátaim, és magától is, Adélka, holnap indulok, és úgy néz ki, ez most egy szokatlanul nehéz és hosszú út lesz, de nem is bánom, mert már unom a szárazföldi, nyomott kis hétköznapokat, már nagyon húz minden tagom valami új kikötő felé, valami soha nem látott vidékre – szólt rekedtesen a kapitány, miután már a hetedik ágyast és a hetedik pikolót leküldte s legkevesebb hét szál Partagas cigarettát elfüstölt hozzá az orrát csiklandó édeskés illatok közömbösítésére. – Még az is lehet, hogy hét hónapig is távol leszek, még az is lehet, hogy… – s amikor ez így végigfutott az agyán, amikor visszahallotta saját hangját, amint hét hónapról beszél, hirtelen valami furcsa nyugtalanság meg egyszerre végtelen nagy nyugalom vegyes kevertjének ízét kezdte el szájában érezni.
Hirtelen eszébe jutott az a lány is, akivel olykor óvatosan kézen fogva sétálgatott a cukorgyár előtti parkban, akivel nevetni is tudott, s akivel tulajdonképpen nem tudták, hogyan is állnak egymással, mert a kapitány még hajózni akart, a lány meg már kikötni, s hol az egyik engedett a másiknak egy egészen aprócska gesztust, hol a másik, de igazán csak a nyári éjszakákon lobogtak együtt, amikor az eget nézték, s amikor kapitány arról mesélt a vállán pihegő lánynak, melyik csillag szerint szokott ő hazafelé tájékozódni, ha éppen kint van azon a be nem látható végtelen vízen. Eszébe jutott, hogy hiába kereste indulása előtt, a recsegő, érmés telefon nem adott vonalat, amikor meg kicsöngött végre, akkor csak valami surrogást, meg búgást lehetett hallani, meg egyszer talán egy kétségbeesett hallózást is, olyan hangon, amely lehetett volna akár a lányé is. – El kellene búcsúzni, el kellene, de hát… – gondolta, és talán félhangosan ki is mondta, mert Adélka megöntötte a nyolcadik féldecit az ágyas pálinkából, meg két mozdulattal kicsapolta hozzá a pikolót is – de hát nem baj, semmi sem baj, majd legfeljebb felhívja holnap a kikötőből a lányt, hogy ez az út, na ez most kissé hosszabb lesz az eddigieknél, még az is lehet, hét hónapig is eltart, de lehet, ha jól átgondolja, még az is lehet, hogy utána már leteszi a kapitányi sapkát, beakasztja a három aranycsíkos parolival díszes  egyenruhát a szek-rénybe és végleg hazajön, vagyis végleg itthon marad. Legfeljebb majd elmegy dolgozni a cukorgyárba, hiszen ott is gőzgépek meg egyéb komoly masinák közt dolgoznak a fehér munkaruhában izzadó főzőmesterek, a piszkosabb kék ruhában nyüzsgő berakodók meg a köpenyes ellenőrök, akik közül majdnem mindenkit ismert, s ha el akar valamit itthon intézni gépészügyben, még a gyári főmérnököt is meg tudta volna keresni, hiszen anyja húgának udvarolt a mérnök úr egy időben, még náluk is járt, kint a kertben egyszer poharazgattak, s ha jól emlékezett, éppen kubai rumot ittak, jéggel, Hemingway-módra, vagyis sok rumot és igen kevés jeget, jól öszszerázva. Az udvarlás csak azért maradt abba, mert anyja húga egy tavaszi reggelen egyszerűen nem ébredt fel, s ez a tavaszi reggel arra az éjszakára virradt, amelynek alkonyatján megkérte a kezét a mérnök úr, s a nagy boldogság miatt a gyenge szív megszakadt, mondanák a romantikusok, de csak egy titokban az anyja húgának agyában már talán a születéskor kialakult aneorizma pattant el, sokkal prózaibb okaként az elmúlásnak, mikor a cipője lehúzásához lehajolt. Szép temetése volt, szinte az egész város tiszteletét tette, Adélka férje, aki egyben a tűzoltózenekar tamburmajorja is volt, aranybojtos, kék díszegyenruhában vezényelte  végig a városon lassú gyászzenéket játszva a zenekart, s ugyancsak megadta a módját a szertartásnak, mert mindennek a végén, a minden gyászolót megrázó sírba tételkor a lány kedves dalát, a János vitéz nagy, melankolikus rózsadalát is eljátszotta a zenekar, el-elfulladva néha, hogy a nagy meghatottságtól úgy sírt a gyászoló tömeg, mint egy nyári záporeső, amely éppen mindent elmosni óhajt s minden cukorízt feloldani kíván a sós könnyekkel és a fúvósok homlokáról lecsurranó izzadtságcseppekkel.
– Ördög vigye ezt a sok fura kitoluló emléket – riadt fel magában a nyolcadik feles leküldése után a kapitány –, úgy nosztalgiázok itt, mint aki halni készül, pedig most lesz a legizgalmasabb utam, a rakomány olyan titkos, hogy magam sem tudom, mi az – gondolta, majd fizetett, megbiztatta Adélkát, hogy minden rendben lesz, az ura két napon belül majd csak megszelídül, aztán meg úgy, de úgy, hogy úgyis minden rendbe jön, legalábbis egy kis időre. Kilépett a ködös februári éjszakába, a barna karamellillatba, arra gondolva, milyen rendesek a gályás kollégák, még azt is felajánlották neki, hogy hazakísérik és segítenek neki a hajnali vonathoz elvinni a ládáját. Lebeszélte őket, mert a ládát még nem készítette elő, nekifeszült a ködnek, a sárgán pislákoló kandeláberek alatt becélozta a hazafelé irányt, már azt is sejtette, nem fekszik le otthon aludni, bepakol, kikészíti a ládát az előszobába még addig, míg az anyja le nem fekszik, mert nem akarta zavarni a szöszmötöléssel, s azt tervezte, majd az előszobai öreg fotelben lepihen kicsit, míg hajnali háromra, előre megrendelt taxija meg nem érkezik érte, hogy elvigye a cukorgyáron túli állomásra, a hajnali vonathoz, amely majd továbbzakatol vele a kikötő felé.  Várta azt az érzést, amikor hat és fél szárazföldi mérföldre lesznek a várostól, s megbirizgálják nikotintól barna bajsza fölött ülő húsos orrcimpáit az izgató és az induláshoz mindig hozzátartozó csodás illatok. Ballagott, s egy járdára szórt szénkupac kikerülésekor, édeskés hangú cinkék pittyegését figyelve, amikor a cukorgyári kürt elfújta az éjszakai pihenő végét, belebotlott a megsűrűsödött múltba. Anyja húga állt előtte, abban a kék kis ruhában, amelyet akkor viselt, amikor a mérnök úr megkérte a kezét, s a szürke ködben olyan határozottan csillogott a tőle alig tíz évvel idősebb nagynéni szőke haja, annyira élesen látszott a kék ruha mellen fodrozódó zsabója, hogy nem is vette észre a két hátulról élesen felvillanó fényszórót, nem is érezte a mellette elsuhanó tonnákat, még csak meg sem ijedt, amikor hirtelen minden kivilágosodott körötte, s egyszerre máris a hajóján találta magát. A rakodófedélzeten, ahol már nagyban készültek a gályások a kihajózásra, már csak a vasmacska felhúzása, a palló elemelése, az utolsó okmányok lepecsételése meg a révkalauz engedélyének átvétele volt hátra, mint szokott szertartás a kihajózás előtt. Már tudta a kapitány, a hét hónapra tervezett út után nem tér vissza, soha nem tér vissza, s nem ijesztette el az sem, hogy még mindig érzi a karamell illatát, mert minden jó felé irányult már, látható volt, ez az út mindennél hosszabb, izgalmasabb, csodálatosabb lesz. Olyan világ felfedezésére kap most parancsot, ahonnan az álmokat kell majd hazaszállítani, hogy a kereskedők ingyen szétosszák a kikötőváros lakóinak, a polgároknak és az utcalányoknak, a matrózoknak és a gályásoknak, a tejkihordóknak, a tűzoltóknak és a mérnököknek, a cukrászoknak és a cukorfőzőknek, a rakodóknak és talán annak a lánynak is, aki nem vette fel a telefont, meg az anyjának is, aki már biztosan alszik, mert csak a kék csíkok peregnek alá a tévéje képernyőjén, és hullik, hullik a ködszemcsék milliója lefelé.
Messziről egy tűzoltózenekar recsegve szóló dallamával játszott a friss tengeri szél, talán megint az a bizonyos temetésen eljátszott, kissé ragacsos dallam volt az, arról a bizonyos rózsaszálról, amikor parancsot adott a vasmacska felhúzására: – Irány nyugat, nyugat, sebesség tíz csomó, kövesd a révkalauzt, még ha Kharónnak hívják is!