A gyatraság dicsérete

Veres István Galvánelemek és akkumulátorok című kötetéről
Charles Bukowski Ponyva című regé-nyét a „gyatra írásnak” ajánlotta. Nem igazán nevezhető ez meglepő lépésnek egy irodalmi fenegyerektől (illetve „mocskos öregembertől”), mindeneset-re egyedi módon szembesít a műfaji meghatározás kérdésével.

Ha a Ponyvát a gyatra írás alapművének nevezzük (akár a céline-i gyatraság késői megfelelőjeként), a gyatra regényt akár külön műfajként is elkönyvelhetjük, ahol a „gyatra” leginkább a groteszk kései meg-felelőjeként jelenik meg, s így kapcsolódik a tágabb hagyományhoz, vissza egészen Rabelais-ig.
A gyatra próza nem kíván többet mutatni magáról, mint amennyi. Egy olyan nyelvet hoz működésbe, amely eléggé telített ahhoz, hogy saját magával szálljon vitába, ugyanakkor nem akar monumentális világokat építeni. Fel lehetne itt sorolni azokat a jelzőket, amelyeket az irodalomelmélet ilyenkor fel szokott: alulstilizált, roncsolt, deretorizált stb. nyelv, nem biztos azonban, hogy ezáltal közelebb jutunk a gyatra próza lényegéhez. Veres István Galvánelemek és akkumulátorok című novelláskötetét vizsgálva is kiindulhatnánk akár ezekből a könnyen bevethető fogalmakból, de közelíthetünk a kötethez azon elemeket előtérbe helyezve is, amelyek inkább egy bahtyini értelemben vett népi groteszk attitűdhöz vezethetők vissza. Veres István prózáját olvasva leginkább két alapvető módszert figyelhetünk meg: az intertextualitást, szövegszerűséget és irodalmi paródiát előtérbe helyező stílust egyfelől, illetve a nyers groteszk humor erős jelenlétét másfelől. Az előbbi túlhangsúlyozásától óvná a szerzőt Fried István, aki a Szlovákiai magyar szép irodalom 2010 című antológia kapcsán elmélkedett Veres István prózájáról a Tiszatáj 2010. novemberi számában (Fried István: „Sorra megnevezünk minden olyat, amire van szó” [Szlovákiai magyar szép irodalom]), kifejtve, hogy „a lendületes és kíméletlen előadás nem győz meg teljesen arról, hogy a szerző nem egy lejáróban lévő prózapoétika kliséivel él, és talán túlságosan is megelégszik a kézenfekvőnek tetsző nyelvi fordulatokkal”. Fried István azonban mindössze a 2010-es antológiába beválogatott Veres István-opusokról alkothatott véleményt, nem ismerhette azt az egész anyagot, amely Galvánelemek és akkumulátorok címmel 2011-ben látott napvilágot a Kalligramnál. (A pontosság kedvéért meg kell itt jegyeznünk, hogy a Szlovákiai magyar szép irodalom 2010 című antológia három Veres István-szöveget tartalmaz, A tésztaember felemelkedése és bukása, a Sajtra mindig kell pénz és a Nyugdíjasok a ködben címűeket; Fried István az említett kritikában ez utóbbit elemzi bővebben).
A teljes anyag nem túl terjedelmes, mindössze száztíz oldalnyi; három cik-lusba (A ködben, Aknamunkák, Legendák) osztva tizenkét, nagyjából egyforma terjedelmű novellát tartalmaz. A cik-luscímek igyekeznek rávilágítani a Veres István-próza jellemző jegyeire: a ködösítésre, a hagyományok aláásására, illetve a fáradhatatlan legendagyártásra. Ugyanitt utalhatunk a gyatra írás jellegzetességeire is: mindent ki- és szétbeszélhetőnek tart, nem ismer tabukat, és irt mindenféle pátoszt – ezzel együtt pedig mindenféle ideológiát. S hiába tarthatjuk idejétmúltnak a tabudöntögető retorikát, az ideológiaellenesség legitimizálja ezt a stílust, már ha sikerül hozzá megtalálni a megfelelő formát. Veres István a Galvánelemek és akkumulátorok szövegeiben gördülékeny nyelvet hoz működésbe, a formát tehát mindenképp uralja. Nyelvkezelése jellegzetes, markánsan és jókora adag humorral helyezi a figyelem középpontjába a szöveg megalkotottságának kérdését, a narrátor esetlenségét. Nagyon eltaláltak egyes elbizonytalanítási trükkök, amelyek egyes esetekben még a kisebbségi irodalom létének kérdésére is finoman rájátszanak („Mari is, én is veszprémiek vagyunk, ám a Veszprém nevet itt csak megtévesztésként használom, a város, amelyről szó van, valójában Érsek-újvár”). Minden (anti)hőse és narrátora afféle esetlen szent: nem véletlenül fordulnak elő nagyszámban a kötetben biblikus és egyháztörténeti utalások, általában alaposan kiforgatva; a szerző egyik kedves eljárása a blaszfémikus motívumok alkalmazása. A Nyugdíjasok a ködben például egy Jézus életéről szóló elképzelt filmbe helyezi a narrátort, aki kifejti, hogy szerinte „(A)z ilyen kalibereknek, mint amilyen a Jézus is volt, megvan az a tulajdonságuk, hogy bármibe fognak, tapad hozzájuk a pénz, amiben ugyanakkor képtelenek örömüket lelni. Ez az ő nagy tragédiájuk, hogy úgy kell leéljék az életüket, hogy ujjal mutogatnak rájuk”. Stb. Ugyanezen novella végén aztán eljutunk egy meglehetősen kíméletlen Márai-paródiához: a narrátor utazásának célját így foglalja össze: „A régimódi vendéglő régimódi pincéreinek felügyelete alatt két szenilis vén fasz kielemzi a harminc évvel ezelőtt történteket – pontosabban azt, amire még emlékeznek –, mindezt lassan, tempósan, amíg az asztalon a gyertyák csonkig égnek.” Felvetődhet a kérdés, nem keveredik-e kissé anakronisztikus polémiákba a szerző, amikor ilyen hevesen „felveszi a harcot” az irodalmi kánonnal. A kortárs irodalmi közbeszéd egyértelműen sokkal nyitottabb annál, mintsem hogy megbotránkozzon az efféle paródiákon. Kissé talán eltévesztettnek minősíthető a szerző azon elgondolása is, hogy ha recenziót ír saját kötetéről (Veres István: A semmi erőltetése. Új Szó, 2011. július 9.); valóban közfelháborodást válthat ki, ahogy erre a cikkben ironikusan utal („Az pedig, hogy saját kötetéről ír recenziót, irodalmi hagyományunkhoz méltatlan, továbbá mélyen elítélendő”). A szerző egyébként kifejezetten szellemesen vesézi ki saját kötetét a cikkben, sikeresen viszi tovább magának a kötetnek a mindent kifigurázó nyelvét (e recenzió írója nem vállalkozna hasonlóan bravúros eszmefuttatásokra), ám a cikk zárása laposra sikeredett. Lehet, hogy a recenzió jól sül el, ha az öniróniát még egy szinttel feljebbre helyezi, kifigurázva magát a recenzióírást is, ebben a formában viszont – tehát amellett, hogy ez tabudöntögetésnek, polgárpukkasztásnak meglehetősen szegényes – nem világos, mért volt rá szükség, hogy ő maga írjon a kötetéről recenziót.
Amikor Veres István nem erőlteti irodalomparodisztikáját s az egymást olykor kioltó poénokat, hanem előtérbe helyezi az egyszerű ember tudatáramlását (s azt a bizonyos termékeny groteszket), sziporkázik. Megkapó például a Nyugdíjasok a ködben narrátorának egyik „feleszmélése”, amikor is a vonat-fülkében vele együtt utazó idős „gulyáskommunistákkal” szembeni ellenszenvét ecseteli: „Ha tudnák, miket gondolkodom itt össze, alighanem helyben kivéreztetnének, mint egy áldozati kost.” S hogy mennyire nem egysíkú a kötet szövegvilága, arról leginkább talán a Gátlástalan fokhagymaevők című novella árulkodik, amely kifejezetten Bodor Ádám-i irányba viszi el az elbeszélői hangot (talán kissé túlságosan is). A novellákban megjelenő „egyszeri ember-féle szemlélet” mindenesetre javarészt hiteles és szellemes, úgy lehetne jellemezni, ahogy az Aknamunkák című novella narrátora a „tudatmódosító szerekről” elmélkedik: „A Nagy Egésszel való maradéktalan megismerkedést ugyan nem teszik lehetővé, alkalmat nyújtanak ellenben arra, hogy az említett legfelsőbb igazság néhány szilánkjának halvány fénye, mint lecsúszott cserép helyén betörő sugárnyaláb, némi frissítő, alkalmi világosságot engedjen gondolataink évtizedes padláshomályába.”

(Kalligram, Pozsony, 2011)

SZALAY ZOLTÁN