Aich Péter – Keresés (Részletek)

12. Fényképek
…egy nagy dobozban. A doboz tele van velük, vastag kartonra ragasztották mindegyiket, halványodó barnás a színük, mellettük a fényképész adataival: Kozics Ede, Sétatér 9, Pozsony. S újabbak is, fekete-fehéren, kisebb-nagyobb csoportképek, az őseim, nagyszüleim szülei, testvérei, egyéb rokonai, tán ismerősei…

Vajon ki ez a fe-szesen ülő személy itt? Nem ismerem, a mellette állót sem, tulajdonképpen az egyiket sem, idegenek, holott véreim, nyilván, csak itt-ott áll valamelyiken, óvatosan, ceruzával, meg ne károsodjon a művészi alkotás, egy név, de azt sem ismerem, nem tudom, hova tegyem, s nincs már, akitől megkérdezzem, nincs, aki még emlékezne rá, s elmondhatná nevét, tetteit, foglalkozását, érzelmeit netán, nincs már ez az ember sem, kinek neve itt lapul e másik képen, s az sem, aki ideírta, már csak a képen létezik, ki tudja, teste hol porlad, mert a sírok is, jaj, elmúlnak, akár egy sótalan könnyé váló ősrégi gleccser. Én pedig féltve őrzöm, hátha gyermekem, akit ez mégsem érdekel, hiszen neki már végképp semmit nem mond a portré, egyszer megtekinti, de akkor is majd csak a furcsa divaton áll meg a szeme, a név már elveszett a származás útvesztőjében, hantjuk, ha van még, új keletű határokon túlra került többnyire, az enyészet fölemészti a gyökereket, s a napi gond az emlékezetet, már csak vagyunk, valahogy, összefüggéstelenül, akár a régi képeslapok titokzatos üzenetei, a címzettek ismeretlenek, és ki tudja, miért írtak, talán csak azért, mert nem volt akkor telefon, a szerető gondoskodás, amely írójukat vezérelte, azóta kialudt, miként a tavalyi tűz, talán épp ez az úr írta, vagy ez a néni itt a képen, távoli üzenet, amely-nek nem értem szavát, farkasszemet nézünk, s találgatom, mit tudna mondani, ha fölállna s kilépne a képből, talán helyrerakná bennem a világ menetét, vagy fölborítaná a részleteket, amelyek mégis fönnakadtak, legendák képében keringenek fejem körül, régi, tépett zászló a szunnyadó romok fölött…

36. Az idő
Rohan, rohan, vissza nem tér, nehogy helyrehozhassuk, amit vétettünk vagy elrontottunk. Ám néha néhol mégis megállni látszik, nem megy tovább, akár a hegy, amelyen városom vára áll, marad, örökké, tőlem függetlenül, az én időmön is túl, miként a múltban, úgy a jövőben is, a négy tornyával. De talán mégsem így. S ki tudja, meddig. Előttem egy régi képeslap a folyóval és a várdombbal, ódon házakkal, rajta tintával, hagyományos betűkkel írt, köznapi kispolgári kívánságok. Egyáltalán nem föltűnő, az égvilágon semmi különös nincsen abban, szokványos jókívánság szokványos szeretettel, százával írtak ilyet, azonos szöveggel nyilván, csak nekem sugárzik, akár a Nap, s idéz, istenem, egy egész életet, annál is többet, egy egész, régen letűnt világot. A jókívánság itt van, a szeretet is maradt, amit közvetít, állandósult, mert megállt: megállt általa s benne az idő. Aki írta, nem él már, s akinek írta, az sincsen már, a házak java a képen is eltűnt rég, csak emlék van, amit fölidéz, s amíg élek, mivel már csak ketten vagyunk, akiben mindez közvetlen emlék lehet, de majd velünk is kialszik e fény. De talán átalakul, s más lámpás lesz belőle. Lesz-e új szeretet? Át tudjuk menteni? Kire marad? Megmarad egyáltalán? Akár az évelő virág egy majdani kertben.

38. Múlt

Rohanó világunkban nem sok időnk marad. Hiába sietünk egyre jobban, annyi a teendő! Alig fejezünk be valamit, rohanni kell tovább, semmire sem telik. Főleg nosztalgiára nem. Egyébként sem divat ez, századunkhoz méltatlan. Előre tessék nézni, lehetőleg csak oda. Ami volt, mind ócska lom, vacak, gyatra, silány, ronda, selejtnek is tökéletlen, s főleg idejétmúlt. De bezzeg a jövő, az új, az egyre tökéletesebb és egyre többet tudó eszményi szerkentyűkkel! Pedig miből táplálkozunk, ha nem abból, amit tegnap teremtettünk? Néha elfelejtjük, úgy bizony, egyre gyakrabban, milyen szép és jó tetteket vittünk véghez, milyen csodákat műveltünk – egy szál virággal például. Csakhogy erről már nem sokat tudunk, nem is akarunk többé tudni; virág, ugyan már, miből is van, papírból, fóliából? Ha rémlik mégis valami, szinte készakarva feledjük. Mert az már nem új, igaz-e. Az már csak valami ósdi, ami kiment a divatból, feledhető kövület, szégyenkezni kéne érte inkább, akár a bűnökért. És mégis faszcinál a múlt! Az állítólagos hülyék, műveletlenek, kezdetlegesek, primitívek világa, és mindazok, akikről azt hittük, hogy ilyenek, minden és mindenki abból az időből, amely már csak volt, amely mindenek ellenére elbűvöl, letaglóz, bámulatba ejt, mindazzal, amit abban a lenézett régmúltban véghez vittek, s amiért titokban irigyeljük is, mert nem a saját érdemünk. Az ókoriakat, akiket elítélünk, mert nem voltak keresztények, holott gyakran emberségesebbek. Vagy az indiánokat, akiknek csodálatos naptáruk volt, de vad, véres mitológiájuk is. Sok mindentől okkal-joggal ódzkodunk – de vajon mi jobbak vagyunk-e? Önmagunktól bűneink végett miért nem irtózunk? A régiek lehetőségeivel mi vajon összehoznánk-e olyat, amit ők? Az apámmal pedig, aki meghalt már, vajon miért nem beszélhetek élőben? Ugyan mi mozgatja a nosztalgiát? Az emléket, a régi élményt, amely már nem ismétlődik meg? Bizony mondom nektek, a félelem teszi, a páni félelem, hogy egyszer mi is meghalunk. Hát csak rohanunk. Rohanunk, mintha az időnket akarnánk megelőzni. Pedig nem lehet, nem tudunk megszökni.

48. Az a valami
(à la M. S.)

Nem is tudom, szép volt-e az élet. Azt mondják, a természet sosem giccses, s ha így igaz, akkor az ember, a természet e sajátos terméke, szintén nem az. Vagy mégsem a természet része lennénk? Mert az ember, úgy látszik, a giccsre mégis szerfölött hajlamos. Így utólag olyannak tűnik számos mozzanat. Vagy inkább annak láttatjuk, hogy ne kelljen szégyenkeznünk. Mivelhogy akadt sok idill, amelyről kiderült, jól sikerült kulissza volt csupán, igaz, hogy őszinte odaadásból, de hát éppen ezért, gyertyafénnyel, angyalhajjal és kivételes műörömökkel. És volt sok fölemelő pillanat, amely utólag üresnek bizonyult, mert még mosolya sem volt, csak fekete lyuk tátongott a szemében: magával szippantott a semmibe. Meg halálvágy is volt, legyen már vége a fölösleges kínlódásnak, filozofikus magaslatokból áhított vég, amelyhez nincsen merszünk, mert hátha, hátha akad még valami. Igen, az a valami. Az a furcsa, váratlan, s nem mindig érzékelt ismeretlen valami. Eltompulva észre sem vesszük. Az a csak áhítatból, álomból ismert hihetetlen ragaszkodás. Alázat, szeretet és hűség ahhoz, amit mindig csak megfogalmazni próbáltunk. Mint egy gyermekkori játékhoz, amit képtelenek vagyunk kidobni, holott már nem kell, már nem játszunk vele, csak a képzeletben ringatjuk, akár az elfecsérelt időt, mert akkor még fiatalok voltunk, s nem jutott eszünkbe, hogy mindennek egyszer mégis vége lesz.

50. Évek

Voltak szerelmek, voltak álmok, s egy élet előttünk – ugyan hova szaladt el az idő? S miből éltünk, ha nem ilyen álmokból a szeretet ölén, a remény szárnyain? Azóta a kulisszákat eltolták, facér gátak emelkednek itt és ott, s úgy hisszük, ez a mi kínai falunk. Az eltűnt sugarakból ugyan mi maradt? Mit őriztünk meg az eredendő fény-ből? Összeomlunk, ha nem akkor kel föl a Nap, amikor várjuk, holott nem fontos, hogy az álmok teljesüljenek, hiszen csak az kell, hogy legyenek. Mit érne nélkülük az út?

52. A halál

Mindnyájan a halál árnyékában élünk, csak nem akarunk tudni erről. És nem beszélünk róla, még a gondolatát is félretoljuk, használhatatlan törött tányért. Mert a halál titokzatos misztérium, érinthetetlen tabu. Féljük, s szégyelljük bevallani: mi is sorra kerülünk egyszer. Majd, majd, ha bekövetkezik – de hogyan beszéljünk róla, ha már nem leszünk? Pedig bennünk él, bennünk ketyeg, indáit szívünk felé nyújtja, behálózza agyunkat. Mégsem merjük kimondani: gyertek, tárgyak és emlékek, kik létünk része vagytok, gyertek, hadd markoljalak meg benneteket akár a szellőt, az ég üzenetét, s ragyogjatok nekem, amíg látni lehet. Ám ti, kik fontos vagy lényeg-telen állomások voltatok, s elmaradoztatok az úton, égbe kiáltó tilalomfává változva – ugyan hova lettetek? Ha nem öltöztök a szavak bíborába, semmivé lesztek, akár az elfelejtett szeretet, mert akik érezték, meghaltak, magukkal vitték az örök elmúlás kelyhébe, s így végzitek ti is. A föloldozás pecsétjének kódja ismeretlen, csak találgatunk, milyen lehetett, s volt-e egyáltalán. Félünk, nem merünk szólni, lopva idézgetjük, titokban remélve, hogy fölismerjük a múlt fölcserélhető díszleteit, de csak önmagunknak, s álruhába öltözve, nehogy magunkra ismerjünk. Pedig a valós tárgyak túlélnek, némán beszédesek, sokatmondóak, távoli időkön is túl, csak a részletek maradnak el, gyakran a legfontosabbak, s azok, akik megértenék az üzenetet. Mert arról szólnak, amit elmulasztottál, amikor még lehetett volna megöntözni a virágot.

56. A régi házak
Peéry Rezsőnek in memoriam

Könyvet olvasok, jót, érdekeset, aki írta, nagyszerű lehetett, bár nem ismerem, csak a könyveit, néhányat, meg egypár embert, akik ismerték őt is. Ott volt, ott élt, ahol sokáig én, ugyanazt a levegőt szívta városomban a folyó mentén, fölismerem a hely-színt s az utcát, amelyet említ, csak a házát nem tudom, amelyben lakott – ugyan hol is lehetett, melyik az? Vajon megvan-e még? S a sírjai, igen, azok, ahova virágait vitte, ahol gyertyát gyújtott… Azok már bizonyára nincsenek, mert a temetőket a legkevésbé jó megtartani, ha mások lépnek a régiek helyébe. Sok sír tűnt el, csak az emlékük maradt, magányos virágszál, árva gyertya a fűben itt és ott azoknak, akik immár ismeretlen helyen nyugszanak, emlékük is tűnőben, s csak addig marad, amíg művük ismerős, amíg mond még valamit, s amíg van, akit megszólítani képes, míg emlékező akad. A ház pedig? Elmennék, megnézném, kívülről, ha áll még, benn úgyis egészen más, hiszen kicserélték lakóit s lelkét egyaránt. Furcsa nosztalgia ez, hogy letörölték már utolsó ujjlenyomatát is. Idővel majd a házak is eltűnnek a jövő nevében, elsimulnak a jelek; hiába dobtál követ a vízbe, egy szökőár is elcsitul egyszer. Minden csak volt, és minden csak lesz, ami van, ki tudja, valóban létezik-e. Hiszen csak akkor van igazán, ha megérinti lelkünket. Vajon meddig tart a jelen? S meddig tart az emlékezet?

57. Emlékek

Az, ami megmarad. Tárgyban akár, hogy szemeddel tapinthasd, de lélekben főleg. Az, amire én emlékszem, s olyan, amit megtartott szívében más is. Talán észreve-szed, bár nem olyan egyszerű mindez: ki tudja, miért rendít meg mások emléke. Mi az, ami általuk megszólít? És miért? Talán azért, mert az idegen emlék valahol az enyém is, valamiképp megéltem, ha közvetlenül ugyan nem, közvetve bizonyára, virtuálisan legalább, bár nem voltam jelen, de akkor éltem, abban az időben, s a körülmények, a környezet, a helyzet hozzám is szólt, egy mostani életben, vagy egy másban akár, amelyről már nem tudok. Ugyan ki kezeskedne arról, hogy saját emlékem csak az enyém, hogy azt csak én éltem meg, csak én tapasztaltam, hogy csak én borzadtam, csak én örültem? Összekeverednek a dolgok, akár a patakok és folyamok, hogy tengerré váljanak, sodró, zúgó áramlatokkal, zuhatagokkal, különleges élőlények bujkálnak az örvényben, s iszapos alján megannyi hajótört roncs a bizonyíték, megannyi málladozó, morzsálódó tanú, amforákba zárt álmokkal. Néha úgy tűnik, mindez valójában mégsem volt, csak képzelődünk. Hogy az álmot is csak álmodtuk, hogy a világ csupán káprázat. Hogy az emlék a képzelet műve. A képzeleté, amely szintén véges: ha nem örökítjük át, ki álmodja tovább?

61. Idő

Megbokrosodott ló az idő. Rohan, rohan. Magával ránt ellenállhatatlanul, vele kell száguldanod, hogy megmaradj. Fölismered még a tájat? Az embereket benne? Hallod-e még a szót, amit elrebegnek? Vajon látsz-e még, vagy csak kábán magad elé bámulsz? A mosoly, az életadó, megszólít-e? Vagy csak te lettél süket, te vakultál meg? Mert elkábított a szél, s nem ismered föl többé a fényeket. Vigyázz az idődre! Ha elveszíted, csak az űr marad, amelyre nem tudsz majd visszaemlékezni. Nem lesz mire. Hiszen csak a minap voltál kisgyerek. Vajon mit tettél azóta? Mit vetettél a megalkuvások piacára? S mit őriztél meg?