Faragott múlt – recsó Krisztián Mellettem elférsz című regényéről

Az Isten hozott (2005) és a Tánciskola (2008) után e harmadik regény szerzője nemcsak azt vállalja, hogy ugyanannak az „életanyagnak” lát neki, mint a korábbi kettőben, hanem minden korábbi írásánál – ideértve a botrányos visszhangú elbeszéléskötetet, a Pletykaanyut is – kirívóbban és kihívóbban az önélet-rajzi jelleget is.

Ez a foglalata a kötetnek mint terméknek: kétszer rajzolja fel ugyanazt a családfát, előbb a könyvtáb-la belső oldalán és az előzéklapon, majd hátul ugyanezeken a helyeken. Legfelül, az ág tetején „én”-nek nevezve azt a valakit, aki az elbeszélő s főhős egyben, s akinek a születési évszáma egyezik a szerzőével. Az életrajzi adatok, események némelyike is hasonítja őket, itt-ott szinte az azonosságig. Mintha nemhogy titkolt, de egyenesen sulykolt ajánlat lenne a regényt személyes eredettörténetként olvasni – azzal a pikantériával, ami összefoglalóan, egy orvos nyomán, így fogalmazódik meg: „…isteni teszt-család vagyunk, ritka az ilyen kedvezőtlen génállomány.”

A név szerint sehol sem említett, mindvégig első személyben megszólaló narrátort épp emiatt, az öröklés esélye miatt foglalkoztathatja – noha nem nyomasztja, inkább kíváncsivá teszi – a múlt. Közvetlenül a legkedvezőtlenebb-nek vélhető génállomány: az apjáé és a nagybátyjáé, az alkohol bolondjaié, akik a szentesi elmegyógyintézet elvonóján raboskodtak. Az ő kisiklott sorsuknak és más rokonokénak, a „világtalan tér” lakóinak a megidézése akarva-akaratlanul: ítélkezés. Azzá válik, ha másként indul is. Tisztába akarok jönni magammal, a helyemet keresem – a fellengzős kezdés nem sejtetheti, valóban súlyosan terhesnek érzi-e a múltját, csakugyan szüntelen gondja-e, hogy miképp viseli el az emlékeit. Az első, általa választott helyszín mókásan felszínesnek mutatja az önvizsgálat szándékát: egy hirdetésben ajánlott „lélekmosás”-sal próbálkozik, a „lélekmosdató” talán tényleg kiug-rott pszichológus, talán nyomorgó kókler, mindenesetre abbahagyatja vele a kérdezősködést. Hamar rájön, nem a sérelmeit akarja kibeszélni és nem is az apjának megbocsátani, hanem „ismerni… az állományt…, a múltat, a lefutott köröket”.

A megismerés bő forrása kézen, pontosabban asztalon fekvő: egy nejlonszatyor, amelyet otthonról, a telepről hozott magával Pestre, Zuglóba, s amely levelekkel, hivatalos irományokkal, újságkivágásokkal, képekkel, sőt „kézzel rajzolt családfák”-kal van megtömve. De benne lapul Juszti nagymama, apja édesanyja kézirata, önéletírása is, mégpedig egy „átírótömb” lapjain – a tárgy vagy eszköz elnevezése nyíltan utal arra a módszerre és folyamatra, ahogy az unoka szövege készül majd. „Átírom valamelyik történetét”, tervezi. Előbb csak egy cikk a célja, utóbb, miután maga is meglepődik, „miket írok és miért”, már rákényszerül forrása vizsgálatára. Előbb egy olvasói levél készteti utánanézni, tévedett-e, Juszti mamát követve. Majd egy telefonáló hívja, és erőlteti, hogy bizalmasan megossza vele a másik ág tör-zsével, Domos tatával, anyja édesapjával kapcsolatos ismereteit és véleményét. Az én-elbeszélő tevékenysége úgy is felfogható tehát, mint válaszok keresése, illetve adása az olvasói reflexiókra. Szövegmagyarázat. A sajátjáé, a jelentéktelenségében is komolyan vett hírlapi cikkecskéé. Ezzel összefüggésben a mama önéletírásáé. Végül a telefonon jelentkező partner, Andor emlékezéseié, szóbeli közléseié is. Összevetése annak, hogy a mama szóban egé-szen mást mondott, mint írásban, vagyis szerinte „faragta a múltat”. A sok következetlenség bosszantja, fakadjanak bár, kideríthetetlen, feledésből vagy füllentésből. Nem az igazság tudója s birtoklója, persze, ő sem, amit kiderít, abban kapóra jön neki ismerősök, barátok közlékenysége. Ha akad olyan „független szemlélő”, akinek a meséiből úgy ismerheti meg az apját és a rokonok egyikét-másikát, hogy a felnőttek véleménye – érzése szerint – kicsit el is távolítja a saját szégyenétől és kétségeitől. Az apa esetében, noha szinte állatias viselkedésűnek is láttatja, ugyanúgy vélheti ezt, mint az apai nagybáty Benedekében, akit amiatt vett szájára a telep, mert szakítva évtizednél is hoszszabb laikus novícius múltjával, egy emberöltőnyi időt élt együtt Sadival, gyermekkori fiúcimborájával.
Teljesen különbözik Juszti mama önéletírásának korrektúrájától az, ahogyan Andor emlékezéseihez viszonyul. Egy idő után ráun – ahogy mondja – az okoskodásaira, betanult szövegnek tartja őket, innen-onnan lopott szellemességek ismételgetésének. Mégis ő, nagyapja fővárosi életének tanúja végezteti el vele a legerősebb korrekciót, „fantazmagóriának” ítélve azt az életszemléletet, mely szerint Pesten „igazolható, látható” a lét, a városban „jeleket, mintákat” hagynak az emberek, a telepen, vidéken viszont „minden mozdulatlan”. E sablon félredobása még tán a „működik” töltelékigéjét is elhagyatja vele, sőt örömmel és hálával tölti el, miután mulat magán, mert hihette, „az újlipótvárosi nagyik mások lennének, mint a telepi nagyik”. Domos tata szeretőjének, Zách Évának a sorsa, kínlódása a származásával, érzelmi-érzéki vergődése hasonlít a telepi nőkéhez: ugyanaz a boldogtalanság, csak a környezet más. A múlthoz való viszony se igen különbözik: a telepi ember arról hallgatott, mi történt vele másutt, a városi asszony pedig arról, ami otthon esett meg vele. Csak idős korában adta ki magát, ekkor viszont – így az elbeszélő – „fecseg”, mintha „ezer-szer átrágott történet”-et mondana el.
A narrátori megjegyzésből újfent kitetszik: a saját sorsalakulását felidéző főhős szívesen tereli a figyelmet a megszólalások módjára. A sajátját azonban ritkán reflektálja. A hogyan kérdése mások esetében merül fel inkább – nem egyoldalúan azonban. Nyomatékot kap az is, hogy mit idéz meg, milyen világot elevenít fel. „Ez nem mese, ilyen világ volt” – összegez egy helyütt Andor, a pesti Pillangó utcai lakótelep építkezéséről, Domos papó ötvenes évekbeli hányattatásairól szólva. Az unoka elbeszélő tőle függetlenül szeretné, hogy a „valódi dolgok kimondassanak”, hogy a családjukban „a sejtések, gyötrelmes gyanúk, elhallgatott fájdalmak spanyolfala mögül kilátsszon a valóság”. Ebben a láttatásban fő szerep juthat a formálásra és a játékra való örökölt hajlamnak: a hangütés sohasem tragikus, az öngyöt-rés, a viviszekció távol áll az emlékek keresőjétől és előadójától. Az epikumot tekintve: a szövegmagyarázat könyvében az elemző, magyarázó elem jóval csekélyebb súlyú a többinél. Az elbeszélői vagy alaki fejtegetéseknél, eszmefuttatásoknál aránytalanul lényegesebbek a külön kommentárt nem kívánó történetek, adomáknak beillő esetek, romantikus színezetű sztorik. A leírás esetében főleg a telepi környezet, a grófi és a gyári oldal megkülönböztetése, a kendergyár tárgyi világának bemutatása, és az ötvenes évektől a rendszerváltoztatásig terjedő idők változásainak érzékeltetése – a fővárosi miliő festésében több a regényes vonás, talán a főhősnek az alvilághoz, jelesül pedig egy jó útra térendő kurtizánhoz való vonzódása miatt. Vagy talán azért, ami visszatérően fog-lalkoztatja: önnön életében nem segít semmi; ha tud ezt-azt a családjáról, attól még nem lesz több, és nem lesz jobb. Az elbeszélésnek nem is ez a tétje: a történetek azzal és úgy kísértik, hogy a múlt faragásának örömére emlékeztetik. (Magvető, Budapest, 2011)

MÁRKUS BÉLA