Kulcsár Ferenc – „Égiekkel játszó földi tünemény”
Kmeczkó Mihály leÉpülésem naplójának első kötetéről – a második kötet elé
Közel húsz éve, 1992-ben megjelent esszékötetemben íróról-írásról (magánhasználatra) elmondtam, hogy írni – gyöngeségünk jele: isteni eredetünk, Örök Ember mivoltunk fel nem ismerése, személyes kudarcunk.
Ugyanakkor írni – szilárdságunk jele: isteni eredetünk, Örök Ember mivoltunk felismerése, s ennek kitüntetése az írás által. Az ember, így az író útja is: út a félelemből a megértésbe, a rettegésből az áhítatba, az élet szűkösségéből a lét telítettségébe, a szolgaságból a szabadságba. Mezítelenül érkezünk a világba, és mezítelenül távozunk belőle; e két mezítelenség között az író drámája az írás: tolmácsolása önnön válságainak, annak, amit e válságok nyomán megtapasztal a létről. Mit is tehetnénk: írunk, hogy megszüntessük az írást. Hogy végül Írássá legyünk.
Azért idéztem fel e sorokat, mert úgy gondolom, Kmeczkó Mihály leÉpülésem naplója című könyve mintha e régi gondolataim igazolására született volna, vagy mondjuk inkább így: stílusosan, az ő naplójához illőn, azaz misztikus módon én már 1992-ben papírra vetettem e Napló 2010-ben és 2011-ben megjelent köteteinek egyik előszavát: ugyanis e munkájában – felismerve istenemberségét – Kmeczkó is eljut a születésből az újjászületésbe, az élet szűkösségéből a lét telítettségébe, a rettegésből az áhítatba. Nála – gyógyíthatatlan betegsége miatt – még fokozottabban igaz, hogy tolmácsolója lett önnön válságainak, annak, amit a „nyomorúságok” és „gyarlóságok” nyomán megtapasztalt az életről és a létről, hogy mindezt a lélek fölemelkedéseként és megszabadulásaként élje meg, végül is úgy, hogy ő maga lett az Írás – élete utolsó három éve szüntelenül áradó írásainak hőse: „A nyelvvel immár úgy tudok bánni, mintha én magam lennék a nyelv” – írja nap-lójába. E három év során belőle is úgy hajolt ki az írás, mint ezeréves platánfa, szelíden, könnyű szüléssel, olyan magasságokba jutva el általa, ahova „írással nem foglalkozó halandó csak ritkán juthat el”, hiszen „az emberi teremtés egyik legcsodálatosabb módja az írás”. Kmeczkó Mihály hitte, hogy a fejében szüntelenül hallott hangzat az Univerzum háttérzaja: az energia áramlásának, a gondolatok születésének „zaja”; hogy az Isten mint Lélek energiaként és információként áramlik át a tudatába és lelkébe.
Írónk már 1999 karácsonyán ezt írta naplójába: „Verseskönyvet akarok írni Az Ideát és az Odaát egységéről, az ittlétről és az igazi Otthonról, az Odaátról. Azért maradtam életben, hogy beteljesítsem írói hivatásomat, melynek egyetlen témája a Lét egyetlen titkának a feltárása, a Lélek megismerése által.” Kmeczkó egyfajta természetfeletti hangoltság és megtapasztalás nyomán, a Pál apostoli megfordulás, metanoia által elragadva Isten felé vette útját, s ez „sejtekig menően megváltoztatta” őt; megnyílt befelé, ahogyan ő mondja, az Egység-élményben részesült, megérezve és megértve a változatlan, örök, halhatatlan Valóságot, mondván: „Megpillantottam a Mindenséget, és látom önmagamat a láthatatlanban.” Ekkor, ezáltal kezdődött el Kmeczkó „hite”, áttörve a zárt életet, s „elolvasva” az „emberi lélekbe írt legelső tudást”, azt, hogy „az ember csak másolat, az eredeti: Isten”. Kmeczkó úgy érzi – s naplójának ez lesz a vezérfonala –, hogy az „Odaát” tett látogatása folytán újjászületett, s birtokosa lett az „isteni, természetfölötti, abszolút, igaz, örök, szak-rális tisztánlátásnak”, ha úgy tetszik, istenlátásnak: világos betekintést nyert a létbe és önmagába, megszabadult, egyetemes ember lett, homo aeternus; Hamvas Bélával szólva: elöntötte az isteni én „belül, felül és kívül”, azaz elvesztette egocentrikusságát és theocentrikussá lett, rálépve az Örök Ember útjára. Ez időtől fogva számára „a közösség alapja nem a faj, nyelv, nemzet, vér, hanem az együttlét az isteni szellemben”. Ebből eredően írónk kifejti, hogy az ember előtt a Létnek egyetlen titka van, de az nem a teremtő Lélek, hanem a nem-lélek, az, hogy miért van inkább valami, mint semmi, s ez a valami hogyan keletkezett és mi a mibenléte. Kmeczkó, az újjászületett ember immár tudja, hogy a Lélek, a Létező, az Egy, vagyis az Isten az örök elmúlhatatlan, „akihez képest a finom durva, a könnyű nehéz, az élet halál”; és ami a Lelken kívül van, az a Lélek teremtése: álma és káprázata, melyet maga a Lélek a teremtés misztériumában világra szült – a maga örökkévalóságából megteremtve a világegyetemet. Ezért aki nem tudja, hogy a Lélek az egyetlen létező, az maga a nemlétező, és aki tudja, hogy a Lélek az egyetlen létező, az maga is életre ébred. Kmeczkó ezt úgy fogalmazta meg: az élet vakság, a lét látás; az emberben két lény él: az egyéni Én a testben és a tudatban, illetve kollektív Énként a tudatalattiban, s az örök, egyetemes Én, testetlenül, tudatfölötti állapotban; ez utóbbi, a belső, isteni ember, az örök ember, a fénylény kezdettől fogva, megszakítatlanul és örök időkig van. Egyszerűbben: az egyéni Én az életben van, az isteni Én a létben. Ezért írja Kmeczkó: „Ha kimondom: Én – valójában a Mindenséget szólítom meg magamban, a Mindenség a szememen át szemléli önmagát. Játékosan fogalmazva: ha Csokonai Lillája földiekkel játszó égi tünemény, akkor én égiekkel játszó földi tünemény vagyok.” S azért írhatja ezt is: „Az én hazám a Mindenség, a Fény gyermeke vagyok”, az újjászületett lélek, akiben a világ ősképe feléledt; az anyagi Éntől való eltávolodás során káprázatban élő lelkem felébredt, visszanyerve isteni létét; a betegség, a böjt, a jóga, a meditációk által bennem támadt tűzben – a logosban – lett éberré a lelkem, s így tudtam meg – ősállapotomba visszatérve –, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, az isteni intelligencia szülöttei és örökösei. A lelkembe írt legelső tudás tudja, a világ eredete nem anyagi, hanem szellemi, az ember eredete pedig nem a világ, hanem Isten; egyetlen feladatom tehát, hogy Istenhez való hasonlóságomat visszanyerjem. Életemnek más feladata nincs: újjászületni s a születéskor kapott tálentumokat teremtő munkával – írásaimmal – megsokszorozni, ily módon építve az utat az egyetlen Valóság, az örök Egy felé.
1999. december 17-én, „a halálában, halála után oly termékeny íróvá-költővé lett” Kmeczkó Mihály e meghökkentő sorokat írja naplójába: „Pénteken reggel fél kilenc tájban a komáromi kórház belgyógyászatán a végbéltükrözés után megtudtam Mucska Pali orvos barátomtól, hogy RÁKOM van. Egy pillanat alatt lefoszlott rólam az élet minden terhe. Könnyűnek és szabadnak éreztem magam. Most tudatosítom igazán, mennyire félelemmel telten éljük az életünket. Valami váratlan és tragikus eseménynek kell jönnie ahhoz, hogy megszabadítson a terheinktől és visszaadja a szabadságunkat – a szabadság édes ízét.”
Azért olyan megdöbbentő ez, mert egy ilyen hír hallatán 100 emberből 99 előtt elsötétül a világ, félelem és reszketés vesz rajta erőt, és lélekben siratni kezdi önmagát, szeretteit és Isten szép világát. Kmeczkó Mihály – különös módon – fel volt készülve erre az eshetőségre, ezért nem rendítette meg, ellenkezőleg: eszébe sem jutott megadnia magát.
Ötvenhat évesen, három műtét után ezt jegyzi naplójába: „Betegen is kiválóan lehet élvezni az életet. Fekszem az ágyban – fizikailag tehetetlenül, miközben Borogyin gyönyörű II. vonósnégyesét hallgatom, időnként odapillantok a gyönyörű Platzner-csendéletre, és Závada Pál Jadviga párnája c. regényét olvasom – s mind-ezt nagy-nagy élvezettel… És közben nagyszerű érzés tudni: a szomszéd szobában itt kommunikál mellettem a Mindenséggel Madaram, Édes Feleségem.”
Kmeczkó – ekkor már „megfürödve az Odaátban” – a művészettel gyógyítja magát, építi a lelkét, mondván, hogy a nagy művekben a Teremtő szelleme lakozik, melyek segítik a befogadót a megvilágosodásban, mintegy lefejtve az emberről a múlandó anyagot, hogy önmagát a létben – és nem az életben – szilárdíthassa meg; tudatosítja, hogy az igazi művek az élet válságait, drámáját bemutatva egyben ki is vezetnek e válságból, megtisztítanak, majd megnyugtatnak: kiemelik a lelket börtönéből, és Istenhez emelik, a szépség és az örökkévalóság nagy tárházába. Erről ezt írja: „A zene, a szépirodalom, a művészetek számomra olyanok, mint csecsemőnek az anyai emlők: ezekből szívom magamba az ízletes lelki táplálékot, általuk leszek egyre inkább Isten gyermekévé, mi több, munkatársává, katonájává, harcosává, nagykövetévé.”
És Kmeczkó Mihály ír, ír, ír: egyre letisztultabban, egyre elmélyültebben, megérezve, hogy az emberi lélek, az ő lelke magában hordja a lét, az eredet és a cél világosságát. Egyre inkább meggyőződik arról, hogy a természet világosságába születni nem elég – a földi élet igazi értelme és célja, hogy itt, ebben a sorsban, ebben az Énben, térben, időben, közösségben meg kell születni még egyszer, meg kell születni másodszor, az anyagi világosságnál fényesebb világosságba – a Szellem, a Lélek és a Lét világosságába. Tudatosítja, hogy amikor a világ keletkezett, vele együtt keletkezett a világ és az élet eredetéről, létéről, céljáról, értelméről szóló tudás is – a kinyilatkoztatás, a szent hagyomány, melyből csak Egy van, mint ahogy az emberiség is Egy, és az Isten is Egy, s ezen belül van a sokszerűség, a vallások, a fajok, a népek, a lelkek sokszerűsége. Mindezek együtt alkotják az egyetlen hagyományt, az univerzális metafizikát, ezért nem a vallások egységének megteremtése a dolgunk, hanem a közöttük való összhang kialakítása.
Mindez persze vívódásokon keresztül alakul ki az íróban, gyakran önellentmondásokba keveredve, például a fatalizmust, a teremtés „aktusait”, a lélekvándorlást illetően.
A lélekvándorlás ősképe, ideája például – többek között Hamvas Béla Scientia Sacrája, illetve az ősi tanítások szerint – nem azt jelenti, hogy az egyéni emberi lélek születik, meghal, újjászületik, a földi életből a túlvilági életbe, a túlvilági életből a földi életbe kering, forog, vándorol és tévelyeg. A lélekvándorlás nem az emberi individuumra, hanem az Örök Emberre vonatkozó őskép. Értelme tehát nem az, hogy az emberi Én meghal s esetleg már holnap a föld más táján és más lényben újra megszületik, hanem az, hogy az ősi, első ember, a szellemi természet királya, a Fénylény, Isten mása a szellemi teremtésből lezuhant az anyagba, s ebből az anyagból együtt mint emberiség ébred, melynek minden egyes Énje – az enyém, a tiéd, az övé – az ősi ember egy-egy állomása, egy-egy újjászületése, napfényre jövetele – reinkarnációja. A lélekvándorlás tehát az Örök Ember sorsának kolosszális mélységű ősképe, amely az egyéni emberi Én sorsát az Örök Ember sorsába ágyazva látja, s önmagát az egyetemes emberiség összefüggésében mint újjászületett lényt érti meg: az ébredése a születés pillanata, mikor az emberi lélek a hívásnak engedelmeskedve napfényre lép, mintegy elválasztva a sötétséget a világosságtól; majd itt, a Földön, a megvilágosodás során születik-születhet másodszor is újjá, méghozzá azért, mert az ember Isten mellé rendelésének felismerése a lélek eredendő természete, azaz: a teremtés ősképe a lélekben elmúlhatatlanul él. Lélekvándorlást tehát sem az ősi kinyilatkoztatás, sem a Kelet, sem a Véda, sem a buddhizmus, sem az egyiptomi, sem a pythagoreus, sem a platóni metafizika nem tanított! Így Kmeczkó meditációs utazásainak „vízióihoz” – például, hogy ő a múltban Teremtő Fényenergia volt, kinek a hatására bolygók keletkeztek, majd magányos tengerparti szirt lett, harangvirág, oroszlán, később egy ősembercsoport bölcs vezetője; a jelenben (az időtlenségben?) pedig az Ősi Birodalomban a hét vezérrel és István királlyal találkozó, őt két angyal által megkoronázó fénylény – esetleg ferencesruhát viselő Pál apostol, aki majd 2012-ben segít az emberiségnek átfordulni a negyedik dimenzióba; feltételezett Pál apostolként pedig 2075-ig intézményesíti a jézusi Szeretet Vallását a lelkekben, majd Mihály arkangyal lángpallosának kicsinyített másával gyógyít gyógyíthatatlan sebeket – szóval emez ezerszer is rejtélyes víziókhoz nem fűzök kommentárt, hiszen soha nem vettem részt meditációs utazásban.
Hosszasan lehetne elemezni a naplót, a napló létfilozófiáját, a szenvedéseken való felülemelkedés ezer módját, a meditációt, a jógát, az energiatáplálkozást, a böjtöt, a testen kívüli élményeket, a megnyíló eget, a harmadik szem felnyílását, mellyel láthatjuk embertársaink auráját s megtekinthetjük általa Isten egymásba nyíló szemeinek végtelenségét, a mennyországba jutást, a meditációs úton való találkozást Istennel, a lét halhatatlan centrumával, a Forrással, amelyből a mindenség kiárad… De inkább arról szólnék, hogy Kmeczkó Mihály naplójában – eléggé ért-hető módon – vérvonalként vonul végig a test és a lélek alig megoldható problémája. Ugyanis ha test és lélek közvetlen kapcsolatába nem nyerhetünk kielégítő betekintést, ha a szellemet és a lelket nem lehet visszavezetni az anyagi világra, akkor legfeljebb annyit tételezhetünk fel, hogy a szellem, illetve a lélek sajátos működésében független az anyagtól, s így független tőle létében is. Azaz: a létében az anyag-tól független lélek olyan létalany, amelynek ahhoz, hogy létezzen, nincs szüksége az anyagra – tehát szellemi szubsztancia. Így azt is mondhatjuk, hogy az emberi meg-ismerés lelki; hogy az értelem a lélekben van, fentről érkező, s az anyag, a test az ember értelmi tevékenységéhez csak eszközként járul hozzá. Vagyis: ha a lélek létében független az anyagtól, akkor nem szűnhet meg, hiszen a létet szuverén módon, a maga mivolta alapján birtokolja. Úgyis mondhatnánk, hogy a megsemmisülés ellentmond a természetének. Ha pedig mindez igaz, akkor kijelenthető, hogy a lélek képes önmaga megismerésére, s tudja, hogy a halál a test és a lélek szétválása, „álmunk és káprázatunk megszűnése”, s azt is tudja, hogy ő, a lélek nem keletkezhet anyagból s a szülők lelkéből sem áradhat át az utódokra, mivel a lélek egyszeri és oszthatatlan. Eredete tehát a teremtés maga.
Más kérdés persze, hogy értelmi tevékenysége folytán az egész ember, a test és a lélek munkálkodik: alkot és teremt, mivel a test és a lélek tevékenysége ugyan-annak a lénynek, ugyanannak a szubsztanciának, ugyanannak a létalanynak a tevékenysége.
De nézzük inkább a napló egyik – rendkívül eredeti, írójának gondolkodásmódjáról sokat eláruló, 2001. július 21-i, születésnapi jegyzetét. Érdemes nagyon odafigyelni: „Hány éves is vagyok? Hivatalosan elkezdtem az 58-ikat. Lélekben azonban más a helyzet: 1944. július 20-tól 1989. november 23-ig tartott a fogantatásom – tehát 54 évig. 1989. november 23-tól 2000. január 18-ig tartott az embriókorom – a folyamatos megvilágosodás méhében. 2000. január 18-tól 30-ig, tehát 13 napig tartott a születésem – két rákeltávolító műtéttel, az intenzív szobán. Most, 58. évem után csecsemőkoromat élem. Újjászületésem óta másfél év telt el. Valószínűleg a 2. év után lábra áll bennem a valódi teremtőerő. Talán ekkor kezdek el igazán beszélni is – írói alkotásokkal.”
Kmeczkó Mihály úgy látja, hogy a Gonosz Múlt, az elfojtott stressz rákosodtak el benne, nem tudta őket kilökni magából – nem volt elég fény és tudás és hit benne, mely ehhez hozzásegítette volna. Csak most, a betegsége után ismerte fel, hogy a tévelygő útjáról, arról az útról, hogy egész életében vakon, fel nem ébredt ösztönlényként azt ismételje, gondolja, cselekedje, mint ezredéveken át az emberek milliárdjai, szóval a meddő, terméketlen útról a vándorló útjára kell lépnie, hiszen az Út, amelyen az ember jár, nem egyéb, mint a Lét, s ez a Lét maga az ember; ez az ember még a földön van, még ember, de már nem tévelygő, hanem vándorló, aki úton van, az Örök Ember útján halad az Égi Ember felé.
Kmeczkó tudja, hogy az ember „összefoglaló teremtmény, akinek a tudata egyrészt a kozmikus erők és hatalmak bélyegét viseli, másrészt a világot mint történetet genetikusan is magában hordja, mivel ő a teremtő Lélek mása, az egyetlen, akinek a Teremtővel közvetlen kapcsolata van”. Ezért naplójában – miközben „évezredes fáradságot érez minden porcikájában, s olyan, mint a horpadt hegedű” – ezerszer is variálva mondja el ember és Isten egységét, hol játékosan, hol komolyan, de mindig az univerzum polgáraként: ég és föld között lebegve, mert odaát még nincs, de ideát már nem tud megmaradni.
Olykor panaszkodik is, hogy félreismerik, félremagyarázzák őt és írásait – mert rengeteget ír, például 2000-ben négy és fél hónap alatt (Tóth László, a Kmeczkó-hagyaték istápolója szerint érett és letisztult) versek százait –, szóval Kmeczkó azt „panaszolja”, hogy egyedül csak Isten ismeri őt, az ő – és minden más ember – hallatlan gazdagságát a természet rejtekében; hiszen minden embernek saját léte van, úgyhogy „nincs két azonos létezés, hanem csak egyetlen minden léte-zőben, melynek felhatalmazása van, hogy önmagában megálljon a létben, megkapva a létezés alapjavát, amely minden személy esetében, törékenysége ellenére, valami abszolútnak mondható”. Azért abszolút, mert egyetlen, megismételhetetlen, ahogy Kosztolányi Dezső írja Halotti beszéd című versében: „…homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.” S ezt az embert, engem, mondja Kmeczkó, Isten ismer, méghozzá mint alanyt; egyedül előtte vagyok leplezetlen. Mindenki más számára tárgy vagyok, és ismeretlen titok. „Ha tehát a Teremtő nem ismerne engem igazságomban és létemben, az egyenlő lenne végső elveszettségemmel, magányommal és reménytelenségemmel, mert senki sem szolgáltatna nekem a létben igazságot. Ez pedig halálvággyal töltene el, a megsemmisülés vágyát fakasztaná fel szívemben.” De mivel tudom, hogy Isten által ismert vagyok, ez egyrészt azt jelenti számomra, hogy igazságom ismert, s ebben az igazságban születik felőlem az igaz megítélés, másrészt ez azt jelenti, hogy megértett vagyok. S ez a vigaszom és a reményem is egyben, az, hogy Isten ismeri természetemnek – amelyet Ő adott – a titkos szépségét, virágsziromként kinyíló szabadságomat, jóakaratomnak minden rejtekét, mások előtt elrejtett gyengédségem szelíd tüzét, az Őutána, Teremtőm utáni megvallott és titkon lévő sóvárgásomat. „Igen, a kimerítő, a létemet a teljes dimenziójában ismerő isteni ismerés szeretettel teli ismerés, mert Isten, az Egy, a teremtő Világlélek, maga a Szeretet, aki a szeretet misztériumában átváltozott a Világ lényegévé. Ha tehát tudom, hogy Isten ismer engem, akkor nemcsak az igazságról tudok, hanem az irgalomról is.”
Az ezerfelé ágazó Kmeczkó-napló létfilozófiájából az is kibogozható, hogy az ember „belsőleg elvesztette a békét, az örök élet hitét és az isteni értelem ragyogását” – s ezeket kell az embernek visszanyernie teremtő munkával, azáltal, hogy az ember Istenben, a teremtő Lélekben szemlélje magát, az örökkévalóságban.
Kmeczkó Mihály naplójának egészéről – pontosabban a feléről – elmondhatjuk, hogy végeredményben egy istenkereső, az ember, az élet, a lét értelmét kereső „gondolatregény”, ahogyan Tóth László nevezte a Napló első kötetének előszavában. S így felmerül a kérdés: ha a Létre adott emberi válaszok mindegyike csak vélemény, ha minden kérdés mélyén ott rejtőzik a következő kérdés, megérthetjük-e az Abszolútumot, hiszen az élet értelmét az értelemre támaszkodva se bizonyítani, se tagadni nem lehet hitelt érdemlően. Mégis: aki él, nem kerülheti el a kérdést: mi az élet, mi az ember? A hívő ember dolga „egyszerű”, mert ő nem a puszta értelemből, hanem a hagyományból, a kinyilatkoztatásból, a hitből fakadó újjászületésből indul ki. A nem hívő embernek – akinek azt a bravúrt kellene végrehajtania, hogy az értelem által meg nem ismerhető létet azáltal ismerje meg, hogy a tudata a saját erejéből alakítsa át a tudatát –, tehát a nem hívő embernek rá kell döbbennie, hogy az élet értelmének kérdésére csak úgy adhatja meg a választ, ha a „miért élünk?” kérdéshez hozzáteszi a „hogyan élünk?” kérdést is, tehát a Lét tana nem kerülheti el az etikát, cselekedeteink minőségét és mértékét, s ez végső soron a hit felé vezeti a hitetlent is. Másrészt a hívő ember, aki az élet értelmét Istenben látja, ugyanúgy ki van téve az alapvető gondnak, jelesen annak, amely által a kételkedők a szépség és igazság szellemében rendezett világegyetemet, Istent és csodálatos világát vádolják és támadják: ha a teremtett világ tökéletes, miért van benne igazságtalanság, szenvedés, kegyetlenség, kapzsiság, betegség, sikertelenség, háborúk, miért farkasa ember az embernek és így tovább. A hitetlenek mindezt Isten számlájára írják, őt terhelik meg vele, nem gondolva azzal, amit a kinyilatkoztatás tanít, hogy maga az Istentől elforduló, ellene lázadó, őt megtagadó ember, a bűn irracionalizmusa terheli meg a teremtett világot, félelmet, kegyetlenséget, véres háborúkat szül, apokalipszisbe, ítélet alá taszítva a világot, a lelkek degenerálódásához vezetve, tömegek nihilizmusához, hazugságok, sovén indulatok és tolvajlások fertőjéhez. A hívő ember – így naplójában Kmeczkó Mihály is – végül megtalálja a választ ezekre a súlyos kérdésekre, és igent mond az életre – még ha nála ez olykor fatalizmussal párosul is, mondván, még a rossz, a kín is azért történik meg vele, hogy az közelebb vigye őt Istenhez; bár – például – Péter apostol szerint is „megdorgálja azt, akit szeret az Úr”. Így vagy úgy, „a hit által elragadott” Kmeczkó Mihály azt vallja, hogy az ember élete Isten, mi több, az ember szívének a helye is Isten – így a szív eleve elrendelt módon tud a szeretetről és a benne rejtező boldogságról. Kmeczkó Mihály Szent Ágostonnal együtt mondja: „Aki tud az igazságról, az tud Istenről, a változhatatlan fényről, és aki tud a változhatatlan fényről, az tud az örökkévalóságról. A szeretet tud róla.” Ez a józan belátás voltaképpen – ez az írónk által annyit emlegetett megvilágosodás és újjászületés – kezdete az Isten és az ember közötti párbeszédnek, amikor – ahogyan Kmeczkó fogalmazott – a megértő, megbocsátó, megvilágosult – azaz nem vakhitű – ember már nem boldogtalan, nem reménytelen, nem magányos többé, mert ezentúl mindig kettesben van önmagával: Isten benne, ő Istenben; föloldódva egymásban, mint só a tengerben, múlt és jövő nélkül, az örök jelenben, Isten szemével – önmagunk szemével – szemlélve a világot; ahogyan Weöres Sándor írta: „Istenem, a te szemeddel néznem – az én szememmel – ó, hogy ezt adod nekem!” Ezáltal végül is megvalósul a világban a Teremtő és teremtménye, az isteni Lélek és az emberi lélek szabadságának színtere, ahol az ember a mindenség kapujában állva, reménnyel a szívében – Pilinszky Jánost parafrazálva – kérheti Teremtőjét: Uram, ölelj magadhoz, túl életen és halálon.