Rózsássy Barbara versei

Holt, üres utcán

Már nem a gyilkos spártai vének
döntik a sorsod mély szakadékba.
– Mennyi üvegszem sorfala nézett
rád, aki jöttél: vessz, anatéma.

Mondani könnyű, hogy kitagadtok.
Ám a sötétlő éj hidegében
másnak a húsát tépik a karmok
szívbe hasító, állati kéjben.

Futna a gyáva sorfalat állni?
– Falba ma téglát könnyü találni.
Hullva üvegszem, elguruló, látsz?

– Nyílnak a mélyben vérszagu rózsák.
Társtalan akkor éjüket féljem?
– Holt, üres utcán fáklya a lényem.

Heléna tükre

Nem tudom, honnan érkezel hozzám,
de az üresség egyszerre testet ölt.
Előbb csak sziluett rebben, foszlány
szerteremegő kontúrok fénye közt.

S nem tudom, tiéd mi végre lettem,
olyan gyengének érzem magam néha,
– fénylés, fognálak két tenyeremben,
amiként tükrét tartaná Heléna.

De a halandók tükre csak üres,
vakablak mögé falazott üveg.
S szülőföldről nyílhat-e titkos ajtóm,

hol tárul külvárosi Lakhedaimón?
Jöjj, add kölcsön Apolló ujjait,
míg megpendítem lantom húrjait.
Halhatatlan város

Nem fújhat vissza hozzá kóbor szél;
engem nem kell a tegnapnak úgy hívnia,
hogy pilleként sodródjak, mint Virginia.
Mi múlt, gyöngyöző arany, óbor-fény.

Nem űznek hozzá öngyilkos álmok.
Ha távoli is, tudom, oda tartozom,
hol az esteli reneszánsz árkádsoron
lámpást gyújt előtted a hiányom.

Csak keress, könnyű lesz rám találnod,
kövesd titkos léptem az utcákon
– mint kivel vérkeringésed régóta egy,

emlékeimet sajátjaként osztja meg –,
kockakövein míg lábnyomom ott ragyog,
egy-test vele, halhatatlan vagyok.

Égsz belül

Mint füzetből kitépett papír,
gyűrötten heversz az ágyra.
Ajkad helyén a durva radír
elmaszatolt némasága.

Bőrödre ég kihúzott sorok
pengével kaszabolt teste,
mint újszülötted, úgy fogod,
vérét összegyűjtsd tenyeredbe.

De érzed a vágy odabent ég
szívkamrád felgyújtott zugában.
Lélegeztetőgépre tennéd

a verset? – Ő nyúlna utánad?
Mondd, mennyi a kín, a kitárt öröm,
míg halálod élve világra jön?