Vécsei Anna: Kortársunk, Mészöly (Az ablakmosó legújabb bemutatójáról)

Esőre áll. Ez az első hideg napok egyike az idén. Fázósan, de azért lelkesen közelednek a nézők a zsámbéki hangár bejáratához. Odakint sötétedik, de a színpad – semmi emelvény, csak a balettszőnyeggel borított csupasz föld – már fényben áll. Még várnunk kell, elnézésüket kérjük, mondja Czajlik József, az ösztöndíjprogram mentora, de már nem soká, kint a természet, bent a várakozás, és a drukk; vajon mit tesz velünk, mit kér tőlünk legújabb korunk ablakmosója?

Egy kiscsaládi idill képei bontakoznak ki nemsokára a szemünk előtt. Tomi és a felesége, Annika, úgy éldegélnek kettecskén, mint a galambok, ők ketten egymásnak egy egész világegyetem. Vidáman incselkednek a meg nem vásárolt zsemléről, amit vagy egy nem létező kutya, vagy egy sosemvolt macska evett meg. Bizony, nem létezőről és madárláttáról sok szó esik a da-rabban és darabon kívül is. A Mészöly által megálmodott montázsolt plakátfüggöny elmarad, a nézők rögtön a mind-össze néhány jelzésszerű díszlet – egy heverő, egy ablakkeret és egy tévé – segítségével kialakított térrel találják szemközt magukat. A többi, a dédnagymama képe meg a tájkép mind csak illúzió, amikkel a szerelmespár módszeresen kitapétázta ezt a kis magánvilágot.

Száz Pál Ablakmosója egy kissé eltér a mészölyi elgondolástól. Az 1960-as években még kápráztatóan csillogó atelierszíndarab-írás mára már vesztett egykori fényéből. A fiatal rendezőhallgató és dramaturgja, Forgách Miklós, jó érzékkel húzta meg, alakította kevésbé direktté azokat a részeket, amelyek a nézőkhöz való kiszólásokkal, önreferencialitásukkal, mostanra inkább untig ismert és zavaró rátétként hathattak volna ennél az egyébként is erősen metaforikus darabnál. Az alapelgondolás azért nem változik meg teljesen, a hatalom és a tőle elhatárolódni kész, de az igazi autonómiához gyenge kisemberek előbb a saját, majd valaki más színházát kezdik játszani. Az erre való direkt utalások azonban csak elterelnék a figyelmet – részint érdektelenségük, részint túlságosan domináns jellegük révén –  számunkra ennél jóval fontosabb kortárs olvasatról.

Az idillbe, mondjuk így – pedig egyszerűen kedves hétköznapiságnak is nevezhetnénk a babaváró kis család semmiségeit –, erőteljes, hangszínében és megjelenésében is elütő figura tör be. Az ablakmosó munkaruhája, baseballsapkája azonban valamiért nem elegendő ahhoz, hogy megmagyarázza, ki ő, és miért érkezett ezen az egyébként oly nyugodalmas vasárnap reggelen (ha pedig nem magyarázza meg, akkor lehet, hogy feleslegesek is ezek a kellékek). Az idegen jelenléte fölött érzett értetlenség szinte azonnal felháborodásba csap át, mindamellett félelmet is kelt a lakókban. Tomi retteg a legjobban attól, hogy bármi megváltozzon; mégis ő lesz az, aki szinte rögtön, mintegy hipnotizáltan adja át magát a változás lázának.

Kivered az ajtón, bejön az ablakon, olvashatjuk az Erdélyi János-féle magyar közmondások gyűjteményében a szemtelen, tolakodó emberre vonatkozó közmondást. A mi ablakmosónk is csak beszemtelenkedi-tolakodja magát a lakásunkba, és reményünk sem lehet arra, hogy valami másként lesz, mint ahogy ő akarja. Kétség sem fér hozzá, ez az ablakmosó valóban mos. De nem csak az ablakot. Az agyakat is. Állít, és érvel. A munkájával, amit el kell, hogy végezzen, a céggel, amely kiadta neki a munkát, a renddel, a szokásokkal, a hatalommal. Hat az érzelmekre, hiszen, mint mondja, minket szeret a legjobban, minden kliense közül. Tüntet a jókedvével, a harsányságával, a lefegyverző mosolyával. Még precedenst is említ, hiszen tavaly is náluk járt.

A kérdés nem is az ő kvalitásai, sokkal inkább a körül forog, hogy vajon Tomit miért sikerül ennyire könnyen meggyőznie? Miért mondja – szinte azonnal – az ablakmosóval való beszélgetése után a feleségének, hogy mindennek vége, hogy hazugság volt minden eddigi, hogy megöregedett? Teljesen úgy beszél, mintha tudat alatt már korábban is kételkedett volna a saját maga teremtette paradicsom létjogosultságában. Hi-szen minden, ami a boldogsághoz vezet, az ingatag, és a legjobb lenne a törékeny szépséget először a valóság megismerésével, egy jó kis erőltetett menettel a sáron át, megtámogatni, megacélozni, nehogy aztán önmagától semmivé váljon.

Az ablakmosó furcsa, életen kívüli figurája, Mészöly burleszk-koncepciójának részét képezte – még ha a burleszk-tragédia műfaji meghatározására saját bevallása szerint csak valamivel később talált is rá –, amit a rendező hűen folytatott azzal, hogy a karaktert női színésszel játszatta. A kifejezetten nőies, hosszú hajú, cicanadrágos, lágy mimikát és finom gesztusokat használó Tar Csilla (Anni) mind küllemében, mind játékában a nőiséget jeleníti meg. Éppen úgy, ahogy az atlétában feszítő, férfias mozgású, tépelődéseiből határozottan kitörő, energikusan játszó ifj. Havasi Péter (Tomi) az őt támogató férfiasságot. Kettejük konvencionális, szinte meseszerű szerelemmodelljébe ékelődik be egy se férfi, se nő porondmester, aki látszólag diszkréten, szinte észrevétlenül dúlja fel a házasságukat és kavarja össze a viszonyokat.

Tomi átállása, végleges meggyőzése és árulása a házmesterék belépésével csúcsosodik ki. Hősünk azonnal megérti, hogy az új irányba milyen út vezet. Groteszk logikával az új, „reális”, vagyis kevésbé illuzórikus világban való egymásra találásuk feltételét a házasságtörésben látja, amihez a szintén kiábrándult, álmodozni kész házmesterné, Nusi – Annika drusza-alteregója – azonnal és szívesen (bűn-)társul. A mészölyi groteszk humor a színpadon is humorként jelenik meg, de az elrajzolt gesztusok, amilyen például a pár torz tánca a hotel irányába, ezúttal teljesen elmaradnak, és a drámai csend, a ki nem mondott, de már elhatározott tett okozta hallgatás és a valódi vágy csendje váltja föl őket.

Rab Henrietta Nusija apró, madár-szerű mozdulataival folyton erre-arra kapkodja a fejét, figyel, és Tomihoz hasonlóan ő is nagyon hamar megérti, hogy mit kell tennie, még ha ez kettejük esetében ellenkező irányú kitörést is jelent. Tomi ugyanis a most már amorálisnak feltűnő álomvilágból akar szabadulni, míg Nusi pontosan oda igyekszik vissza: múltjának álmai és árnyai közé. Ezen a ponton Tomi kénytelen színészkedni, eljátssza, hogy ő az, akire Nusi egyszer, fiatal korában vágyott. A gerjesztett romantika azonban a várttal éppen ellenkező hatást vált ki mindkettejükből. Először Tomi veszíti el az érdeklődését, majd Nusi szégyenül meg önmaga előtt. Rájönnek, hogy a legtisztességesebb, ha túlesnek az egészen.
A romantikus visszaemlékezésekben főszerepet játszó mólót egy ügyesen összehajtható-szétszedhető kocka lapjaiból rakosgatja ki Nusi. Szánalmasan guggolva sürgölődik azon, hogy az emlék (álom) darabkákat összeillessze, amíg a Férfi, aki csak egy gyors, érzéki kalandra vágyott, leforrázva és türelmetlen haraggal állva figyeli a tüsténkedéseit.

A karakteralkotás, illetve a színészválasztás esetében a rendező a házmester és a házmesterné tekintetében jelentősen eltért az írott szövegtől. Mészöly házmestere ugyanis inkább kicsi, pipogya alak, míg a felesége testes, negyvenes nő. A korkérdés, ugye, jelen esetben nem mérvadó, lévén fiatalok által létrehozott produkcióról beszélünk, amelynek ráadásul jót tett a fiatalházas-problematika, és az, hogy egy vonzó, fiatal vetélytárs jelenléte felfokozta Anni számára a veszélyt. Épp így, a házmester küllemében és mozgásában leginkább boxolóra emlékeztető alakja is érdekesebbé tette a Nusival közös tragédiáik-ról szóló monológját, és nevetségesebbé a felesége elcsábításakor megmutatkozó tehetetlenségét.

Száz Pál rendezése finoman indul, inkább csak a néző – főleg, aki nem olvasta a drámát – tapogatózik még támpontok után. Valódi életet és humort inkább csak a házmesterék megjelenésével nyer magának. Onnantól aztán egyre pontosabban megfogalmazott szituációk, egyre ismerősebb helyzetek kerítik hatalmukba a nézőt. Az előadás nagy erőssége, hogy nem beszél mellé, hűen közvetít mondanivalót, humort, atmoszférát. A színészek értik, hogy mit játszanak, most már csak fel kell szabadulniuk benne, még a mostaninál is jobban. Az eleje visszatér a végén (valójában a végéből készített egy elejét is, rendező és dramaturg), vagyis visszatérünk a megszokott kerékvágásba, éppen csak minden egy kicsit rosszabb. Aztán meg-enyhülünk. És reménykedünk, hogy nem jön vissza – pedig visszajön, lega-lábbis azt ígérte.

Vécsei Anna