Z. Németh István – A Böszörkény, a Tünedér, Királyficsúr és a többiek

Pontosan a világ végén, egy centivel sem tovább, volt egy hétvégi kastély, amelynek a hálótermében rettenetesen horkolt valaki. Ezt a műveletet olyan hangosan és olyan szorgalmasan végezte, hogy messze a környéken meg nem maradt senki emberfia. Épp ezért lepődött meg még maga a mesélő is, amikor hirtelen kinyílott az erkélyajtó, és belépett rajta egy leányzó.  Először óvatosan körülnézett, mint aki titkos küldetésben jár, majd az ágyhoz lopakodott.
– Ébredj, Tutálibe Málibe! Nézd! Hoztam egy kis aprósüteményt!
A Királyficsúr felült, és riadtan pislogott körbe a szobában.
– Ki az? Ki merészel felébreszteni ezeréves álmomból, amit a gonosz Kétfejű Böszörkény bocsátott rám?
– Ne ijedj meg! Csak én vagyok az, Hamispipőke! – mondta a leányzó, miközben kissé elpirult. Mit elpirult! Lángvörös lett az arca!
– Micsoda? Jól hallok? Újabban a Hamupipőke ébreszti fel a királyfit?
– Hát ez az – sóhajtotta a lány, s egy habcsókot nyomott a Királyficsúr homlokára. – Szörnyű dolog történt! A jóságos Grimmanónak kimerült a varázspálcájában az elem.
Tutálibe nem nagyon értette az egészet.
– Na és? Kapni a boltban másikat!
– Igen ám, de mire kicserélte, minden mese úgy összekeveredett, hogy a napra lehet nézni, de ott is a műhold ragyog.
A Királyficsúr az ablakhoz rohant, de nem látott semmit, mert pontosan a világ végi semmire nyílt az ablaka. Megkóstolta a habcsókot, és bólintott.
– Értem. És miben tudnék neked segíteni?
– Mondj gyorsan valamit, ami nem igaz! – s mielőtt még a Királyficsúr kinyújthatta volna a kezét, Hamispipőke gondosan elcsomagolta a többi habcsókot, és becsúsztatta az ágy alá.
– Ami nem igaz? Hm. Kétszer kettő az öt!
– Én most ezt gyorsan elhiszem! Így ni, meg is van. Királyficsúr, te most lóvá tettél engem – nyerítette a kancává átvedlett leányzó, s türelmetlenül dobbantott mellső patáival –, pattanj hát gyorsan a hátamra, és meg se álljunk a nagy és sivár kőerdő mélyéig.
– Miért, mi van ott? – nézett be sóváran Királyficsúr az ágy alá az aprósütemények után.
– Ott lakik Hóköményke, akit ha te feleségül kérsz, erejét veszti a varázslat, és minden szereplő visszakerül a saját meséjébe.
Királyficsúrnak azonnal elment az étvágya. Gyorsan végzett néhány egyszerű lovagi tornagyakorlatot, hogy helyreálljon a vérkeringése, majd lova hátára pattant.
– De nekem eszem ágában sincs ám megnősülni!
– Királyficsúr! Ha nincs eszed, ága sem lehet…
És nagy nyerítéssel, égszakadással, földindulással elvágtattak.
Már vagy egy órája kapálta Hamispipőke patkójával a sűrű, rózsaszín felhőket, amikor a Királyficsúr kinyitotta fél szemét, és halkan megjegyezte:
– Úgy látom, ez itt az Üveghegy!
Alighogy földet éreztek maguk alatt, nagy d-mollal és f-dúrral, fékcsikorgással és csilingeléssel megjelent egy valódi, hamisítatlan Böszörkény. Úgy nézett ki, ahogy a Böszörkények általában: a szeme piros volt, az orra varacskos szürke uborkára hasonlított, s bizony fogak tekintetében igencsak szűkében állt: egy vaslapátnyi felül, egy hólapátnyi alul. Gúnyos és félelmetes zengésű kacaját jól ismerték szerte Meseföldön.
– Felébredtél, Királyficsúr?! Pedig még csak másfél óra telt el az ezer évből!
– Jobb dolgom akadt nekem a szundikálásnál, te ártatlan banyedli! Nősülésre adom a fejem.
– Ha-ha-ha! Szegény fejed! – rikácsolta a Böszörkény. – Nézd meg jól ezt az Üveghegyet! Csupa visszaválthatatlan flaskó. Innét pedig csakis akkor indulhatsz tovább Hóköménykéhez, ha mindet elcipelted egy északi-sarki boltba, és beváltottad csengő aranyfillérekre a rettenetesen didergő Eszkimókusok Kürályánál.
Ezzel eltűnt, csupán egy kis záptojásszagot hagyott maga után. Hamispipőke prüszkölt egyet, majd nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:
– Ő volt a gonosz Kétfejű Böszörkény?
– Ő – mondta Királyficsúr –, de most csak az egyik fejét hozta magával.
– Ha ez ilyen csúnya volt, milyen lehet a másik?
– Nem is ez aggaszt engem, kedves lovam, hanem a feladat. Ennyi üveget még sosem láttam.
– Sose aggódj, amíg engem látsz. Minden ezredik évben erre jár egy pók, amely a világhálót szövi. Megkérjük őt, szőjön nekünk egy földrésznyi nagy háló-szatyrot, amelybe belefér egyszerre az egész Üveghegy.
Királyficsúr belenézett bármitlátó távcsövébe.
– Aha! Úgy látom, hogy már közeledik is!
Ez a pók nem olyan volt, mint a pókok általában: nagyon kedvesnek és meg-értőnek bizonyult. Még örült is, hogy ilyen különleges feladatot kapott. A hálószatyor csakhamar kész lett.
Ám, hogy mégse menjen minden rendben, az Eszkimókus Kürály heves kézmozdulatokkal adta tudtára a Királyficsúrnak, hogy szerencsésebb lenne, ha távozna boltjának még a környékéről is.
– De… – kezdte meggyőzőnek szánt magyarázatát a Királyficsúr, mire a Kürály azonnal tiltakozott:
– Nem, nem és még egyszer nem! Ne is próbálkozz tovább! Nem váltom be ezeket az üvegeket, és punktum!
– Ez az Eszkimókus Kürály olyan, mint egy rossz kerékpár – mondta Hamis-pipőke. – Hajthatatlan! Várjuk meg talán, amíg jobb belátásra tér?
– Annyi időnk sajnos nincs – nézett üres homokórájára Királyficsúr. – Mondd, felséges Kürály, mit kérnél tőlünk cserébe ezért a kis szívességért?
A Kürály úgy tett, mintha gondolkodna. Pedig legalább ezer éve várta ezt a kérdést, s legalább olyan régen megfogalmazta rá magában a választ is, most csak ki kellett mondania…
– Hát, éppenséggel lenne itt egy feladat számodra, amelyet ha megoldasz, bizony beváltom a rossz üvegeidet…
– Mondjad hát, nagy Kürály, ne várakoztass!
A Kürály egy régi, rossz térképet terített szét az asztalon, majd rámutatott az egyik elmosódott, alig látható pontjára.
– Nem messze innen, a világ kezdetén lobog az Örök Élet Tüze, amit egy jóságos Négyfogú Tünedér őriz. Ha te ezt a Tünedért legyőzöd sakkban, ad abból a tűzből egy negyednyi lángot. Ezt kell elhoznod nekem egy léggömbbe zárva. Nos, megteszed?
– Egy életem, egy életbiztosításom, odamegyek, és megpróbálom! – mondta a Királyficsúr, de legbelül nem volt azért olyan boldog. Szívesebben szendergett volna tovább a világ végi palotájában, mintsem hogy keresztül-kasul lovagolja Meseföldet. Hamispipőke jobban örült, foga között szikrákat hányt, és patáival türelmetlenül dobbantott.
– Pattanj a hátamra, Királyficsúr, és már vágtatunk is. De előre figyelmeztetlek: a Tünedér a világegyetem legjobb sakkozója, és idáig még nem győzte le senki.
A Királyficsúr fölényesen legyintett.
– Mondd, kedves lovam, ez a sakk – ez egyfajta kártyajáték, ugye?
A ló prüszkölt a nevetéstől. A Királyficsúrnak alaposan meg kellett kapaszkodnia a sörényében.
– Hagyd magad meglepni, kedves gazdám!
Így is történt. A Királyficsúr hagyta magát meglepni, mert mást nemigen tehetett.
– És most pedig sakk-matt, kedves Királyficsúr! – mondta a Tünedér jóságosan. – Ha ismerted volna a játék szabályait, akkor se lett volna semmi esélyed. De mondhatom, figyelemre méltó a bátorságod.
– Köszönöm a lehetőséget, jóságos Tünedér – mondta Tutálibe szomorúan, viszont titokban örült, hogy mégsem kell feleségül vennie Hóköménykét.
– Ám hiába bátor valaki, legyen a világon akár a legmerészebb, vesztesként sosem juthat hozzá egy negyednyi lánghoz az Örök Élet Tüzéből.
– Ez nem az a mese, amelyikben feladnánk, Királyficsúr! – prüszkölt Hamis-pipőke, miközben rádöbbent, hogy egy ló agyával nem is olyan könnyű gondolkodni. Tutálibe könyörgőre fogta:
– Kérj tőlem bármi mást azért a lángért, jóságos Tünedér!
– Hát, ez a mese is úgy lett megírva, hogy ha most gonosz volnék, elküldenélek szemrebbenés nélkül. De mivel én jóságos vagyok, megbízlak egy feladattal. Ha teljesíted, tiéd a negyednyi láng!
A Királyficsúr térdre hullott, s átölelte a Tünedér lábát.
– Egy életem, egy életbiztosításom…
– Hagyjuk most a mondókát, inkább figyelj jól. Innen igencsak messze, déli irányban, az Órások Országában lakik Ráharapi, a rátarti fogorvos. A múltkor sakkozás közben nála felejtettem nyolc fogamat, ugyanis én eredetileg egy jóságos, Tizenkét Fogú Tünedér lennék. Ráharapi azt üzente, csak akkor adja vissza azt a nyolc fogat, ha egyszer megnyerhet ellenem egy sakkpartit…
– Azt pedig, gondolom, még senkinek nem engedted – nyerítette Hamispipőke.
– Minden varázserőm elveszne, ha megtenném – bólogatott a Tünedér. – Menj el tehát Ráharapihoz, és vedd vissza tőle jogos tulajdonomat!
– Meglesz, jóságos Tünedér! – mondta a Királyficsúr, s hogy mit gondolt mindeközben, az talán inkább maradjon az ő titka. Annyi bizonyos, hogy egyre fáradtabbnak érezte magát. Felkapott lova hátára, és délnek fordította a kantárt. Több mint egy órát lovagolt a Különösen Unalmas Fekete Homoksivatag úttalan útjain, amikor ketyegés, tiktakolás, óracsörgés ütötte meg a fülét.
– Már itt is vagyunk! Ez az Órások Országa – mondta Hamispipőke. A Király-ficsúrnak szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól.
– Itt minden ház egy-egy óraszerkezet! És milyen jó ötlet, hogy a másodpercmutató rajtuk a lift! Csak egyet nem értek! Mit keres egy fogorvos ott, ahol kizárólag órások laknak?
– Miért, mit gondolsz, a fogaskerekek beteg fogait vajon ki gyógyítja meg?
– Igazad lehet – bólintott a Királyficsúr. – Úgy látom, ez itt jobbra Ráharapi háza.
A fogorvos a kapuban állt és szaporán bólogatott.
– Ez bizony az! Tudtam, hogy jössz, Királyficsúr! Ne kérdezd honnan, megmondom! Az órámban elpattant egy hajszálrugó. Mifelénk ez azt jelenti, hogy vendég érkezik. Fáradj beljebb!
A Királyficsúr beljebb fáradt, miközben elragadtatással nézett körül.
– Sosem jártam még egy óra belsejében. Milyen egészséges fogú kerekek! De mondd csak, téged nem idegesít ez az állandó ketyegés?
– Volt időm, hogy megszokjam – mosolygott büszkén Ráharapi. – Azt is tudom, hogy miért jöttél. A jóságos Tünedér maradék nyolc fogáért. Igazam van?
– De még mennyire. Honnan tudod mindezt?
– Ezt a mesét már gyermekkoromban olvastam. De még mielőtt elkezdődne az általános ébresztő, megbízlak azzal a feladattal, amellyel kiválthatod nálam a Tünedér itt hagyott fogait. Jó?
A Királyficsúr egy kicsit nyugtalanná vált.
– Jó, de mi az az általános ébresztő?
– Amikor az összes ébresztőóra elkezd csörögni az országban. Ez a fülsiketítő hangzavar azt jelzi, hogy most már épp ideje mindenkinek nyugovóra térnie.
– Ébresztéssel altatnak? – hüledezett Hamispipőke.
– Te is tudod, mi történt Grimmanóval. Azóta minden máshogy van. Szóval szeretném, ha elmennél hozzá és lebeszélnéd róla, hogy elemet cseréljen a varázs-pálcájában.
A Királyficsúr e mondatok hallatán úgy megszédült, hogy majdnem beszorult két fogaskerék közé. Ráharapi sietve folytatta:
– Hogy miért? Megmondom azt is! A változatosság miatt! Unalmas volt már, hogy a dolgok mindig ugyanúgy történtek.
– Nekem ugyan cseppet sem volt unalmas – mondta Hamispipőke. – Azelőtt Hamupipőke voltam, most meg ló vagyok.
– Nekem sem! Azelőtt Királyfi voltam, most Királyficsúr vagyok.
– Márpedig így nem lesz több foga a jóságos Tünedérnek… – mondta gonosz mosollyal Ráharapi, miközben általános, fülsiketítő óracsörgés árasztotta el az or-szágot.
Királyficsúr és Hamispipőke a hatalmas hangzavar elől menekülve meg sem álltak, csupán a Feneketlen Tintatar-tó partján. Nézegették a sötétkék vizet, és az járt a fejükben, hogy most mitévők legyenek.
– Ide még a Hattyúnyakú Madárfóka sem száll le szívesen pihenni. Mi vajon mit keresünk itt?
– Itt várjuk meg Ráharapit.
– Tessék? – lepődött meg Hamispipőke. – Miért jönne ő ide?
– Nézd! – nyúlt a zsebébe a Királyficsúr, s két apró parafa dugót vett onnan elő, majd a Feneketlen Tintatar-tó vizébe dobta őket.
Ekkor jelent meg Ráharapi egy Négykerekű Kecskén. Először kilihegte magát a hosszú út után, aztán elővett a zsebéből egy csillogó-villogó tárgyat, és a Királyficsúrnak adta.
– A jóságos Tünedér nyolc foga! – nyerítette boldogan Hamispipőke.
– Azt kérem cserébe, Királyficsúr, hogy néhány hónapot eltölthessek a világvégi kastélyodban.
– Legyen úgy – egyezett bele a Királyficsúr.
– Már nem kell meggyőznünk Grimmanót? – kérdezte Hamispipőke csodálkozva.
– Amióta nyoma veszett a csodálatos, varázserejű két füldugómnak, másra sem tudok gondolni, mint a pihenésre – vallotta be Ráharapi, s lógó orral visszaült a Négykerekű Kecskéjére.
Királyficsúr és Hamispipőke legszívesebben táncra perdültek volna, de a tagjaikban bujkáló ólmos fáradtság miatt eszük ágában sem volt megtenni.
– Feleségül kérem Hókövérkét, és végre megszűnik ez a kellemetlen varázslat.
– És akkor visszaváltozhatok – mondta Hamispipőke.
– És akkor én is visszaváltozhatok – ábrándozott a Királyficsúr.
– És akkor ő is visszaváltozhat – gondoltak közösen Hókövérkére, aki az utóbbi időben bizony jó néhány fölösleges kilót felszedett, hogy rászolgáljon az új nevére.
Meglehetősen rendben ment minden: a jóságos Tünedér megkapta a hiányzó nyolc fogát, majd adott érte az Örök Élet Tüzéből egy negyednyi lángot. Ezt óvatosan léggömbbe zárták, elvitték a rettenetesen didergő Eszkimókusok Kürályának az északi-sarki boltba, aki szó nélkül visszaváltotta az egész üveghegyet. Sőt, a lángoknak hála, mintha már nem is fázott volna annyira! Hamispipőke szokásához híven nagyot nyerített, a Királyficsúr pedig boldog mosollyal dörzsölte a markát.
– Az Üveghegy eltűnt, ráadásul kaptunk érte száz csengő aranyfillért! Remélem, elégedett lesz velünk a Kétfejű Böszörkény!
Csak ki kellett mondani ezt a nevet, és nagy c-mollal és h-dúrral, szárny-csapkodással és varjúkárogással megérkezett a viselője. A legcsúnyább kacagását hozta magával.
– Ha-hi-he-hé! Ne reménykedj, Királyficsúr! Tudhatnád, hogy egy valamire való Böszörkény sohasem lehet elégedett. Hogy is lehetne? Hiszen minden varázs-ereje azonnal elveszne!
A Királyficsúr nem volt túlságosan meglepve.
– Látom, hogy most mind a két fejedet magaddal hoztad, hogy jobban tudjál gondolkodni.
A Böszörkény meglebbentette varázsköpenyét.
– Innét pedig csakis akkor indulhatsz tovább Hócsúnyácskához, ha megküzdesz Lesi Puskával, az Orrvadásszal, aki rendszeresen átjár ide a Piroska és a farkas című meséből, hogy megkeserítse az életemet.
Ekkor egy durranás hallatszott. Aztán még egy.
– Hűha! – kapott az orrához a Böszörkény. – Hűha, és még egyéb, fajsúlyosabb hűhák egész sorozata! Ez kimondottan fájt!
A harmadik találatot meg sem várva felpattant varjú vontatta seprűjére, és nagy, kénes felhők közepette eltűnt a messzeségben. A Királyficsúr akkorát nevetett, hogy még az oldala is megfájdult.
– Valaki jól orron durrantotta hagymával, annyi bizonyos!
Ekkor előbújt a fa mögül az Orrvadász, visszaakasztotta a vállára hagymaköpő puskáját, majd barátságosan megveregette a Királyficsúr hátát.
– Sose aggódj, barátom! Ezek a gonosz Kétfejű Böszörkények csak ebből értenek! Most pedig siessünk a kőerdő mélyére Hóköményke házához!