Duba Gyula – Még egyszer A kormányzó könyvtáráról

1 – Szalay Zoltánnal foglalkozva korábban, első könyveire – Nyelvjárás; Ártatlanok – helyeztem a hangsúlyt, A kormányzó könyvtárát csak érintettem. Munkáival kapcsolatos benyomásomat, élményemet így fogalmaztam meg: „Mintha új irodalmi életérzés születne.”

Arra gondoltam, hogy Szalay valóságszemlélete és nyelvezte sajátosan új formakultúrát teremt, mely mögött egyben alapos elméleti felkészültség áll. Aztán A kormányzó könyvtárát még egyszer elolvastam. Csanda Gábornak a kötetet bemutató esszéje késztetett rá, amely az Irodalmi Szemle idei 7. számában jelent meg: elemzései meggyőztek, hogy a Szalay-portré továbbgondolásra érdemes. Csanda beleéléssel olvasta a sajátos írásokat, meglátásai hitelesek. Olyan értelemben vélem hasznosnak – és szükségesnek – ezt, hogy az általa vázoltak időszerű tanulságokkal bővüljenek. Szalay könnyed nyelverővel és gazdag képzelettel bíró, „mesélőkedvű” alkotó, novelláiban nem bölcselkedik, magvas fejtegetésekbe nem bocsátkozik, távol áll tőle a szellemes okoskodás. Történeteket mond el, tényekre épülő eseteket, máskor ötletből születő vázlatokat, sajátos „valóságképeket”, mesélve érzékeltet. Időnként olyan benyomást kelt, mintha ösztönösen írna. S a kérdés éppen az, hogy  elbeszélő ösztönének milyen a természete, beszélőkedvének mi a lényege?

Korábbi írásomban tájékozódási támpontként Borgest említettem. Az argentin író alkotói módszere segítségünkre lehet: „a borgesi, a fantasztikus látomások késztetésére, csábító, egzotikus szuggesztiójára” gondolok. Szalay Vaktérkép című írása – „tárca jellegű rövid epizód”-nak minősíti Csanda – tipikus borgesi kompozíció. A rejtélyes Észak-Pandémia, két egyetemi tanár tudományos közegben, nevük képzeletbeli, találkozásuk és párbeszédük fantázia szülte, a történet tárgyi világa esetleges, mégsem komolytalan. Valamiféle – kimondatlan – mélységet sejtünk mögötte, meghatározatlan drámai tartalmat. Olyan rejtélyt, amelyet érzünk, de fogalmilag nem tudunk meghatározni. Nincs formája, sem tudatosult értelme, csak valamiféle belső szépsége és komolysága. Mintha spirituális „anyag” lenne, érzéki tartomány, a képzelet és nyelverő gazdag belvilága. Mintha a dolgok, a szavak és a fogalmak rejtélyes önereje lenne. Amelyet a tudományos tények és hipotézisek benső értelme leng körül, valamiféle nyugtalanító transzcendencia.

2

A Kárhozatvázlatok című fejezet öt írást tartalmaz. A cím a munkák jellegére utal, minősíti azokat. Sejteti szándékukat és „hagulati” tartalmukat. A kárhozat elbizonytalanodást és kallódást, sorvadást, gyötrő pusztulást és átkos létet, elkárhozást jelent. Mindezt az írások nem konkrét, társadalmi vagy szociológiai értelemben tartalmazzák, hanem áttételesen és érzékien, sejtetően, spirituális értelemben. Mintha nem is az elkárhozókról szólnának, hanem magáról az elkárhozásról! A létbeli hiábavalóságról és a problematikus sorsról, az életbeli értelmetlenségről. S felfedik az írónak a valósághoz való viszonyát. Figyeli a realitást, kiindul belőle, de a lehetségesről ír, a képzeletbeliről, melyet valós életerők működtetnek. A fantasztikust köldökzsinórral kötik az élethez. A történések színhelye sosem konkrét, s a szereplők, a hősök alig meghatározottak, nincs „lelkiségük”, csak tetteik. S ez a rejtett gondolatiságra utal. Mintha nem saját életet, hanem irányzatokat képviselnének. Ám maguk a tendenciák életesek. A kormányzó könyvtára című könyv írásainak térideje elvontabb, mint a Nyelvjárásé volt. Kultúrmitológiai nevek – Mardókeus, Acház, Hiszkija, Hanáni, Jaffa –, vagy csupán jelzések – Ká, Sá, Iá, és „jómagam”, Vá – szerepelnek, a helyszínek – Szamária, Babilon, a Sziget, R. a város – is kigondoltak. Eleve bizonytalanná, elvonttá teszik a történéseket, mitizálják jelentésüket, értelmüket. Az írónak szüksége van rá, hogy alkotó képzelete, kalandos fantáziája megszabaduljon a tények szigorától, a valóság determinációitól és a realitás ellenőrző figyelmétől. Hogy képzeletbeli, spirituális valóságot teremthessen. Ám az élethez fűződő szálakat megőrzi – „köldökzsinór” –, a valóságtól „nem szakad el”. A különösnek tűnő történetek hátterében és a dolgok mélyén, a szövegek érzéki szövetében, gondolati összefüggéseiben, apró jegyekben és villanásnyi jelzésekben, érzésparányokban és csillámló szikrákban ott rejtőznek és láttatják magukat mindennapjaink, gondjaink és kétségeink, elbizonytalanodott hangulataink, gyakori szkepszisünk. Ahogy a míves brokáton, pompás gobelinen megsejtjük készítőjük nehéz munkájának verejtékszagát.
A Montenegró függetlensége a Szigeten játszódik – három községgel a Dunán, Ácház piros 100-as Škodáját „köhögteti, prüszkölteti, nyihogtatja, nyüstöli” az udvaron. S a faluban szokatlan dolgok történnek, hiteles, ám furcsa események. A rejtélyes Montenegró függetlenné válása Szlovákia önállósodását juttathatja eszünkbe. A – csallóközi? – falu életében a váratlan csodák sem idegenek, Montenegró okán? A Csontok szövege akár egy mitológiai apokrif. Az elbeszélő Vá és barátai „Babilon városának szülöttei”, ám „csecsszopó” korukban Szamáriába hozták őket. Azóta mitikus romlás légkörében tengnek-lengnek, gyökértelenségben, ösztönösen és kilátástalanul, savanyú fehérbor és „a kurvánk” bűvöletében leledznek. Kallódva, naturális testiségben. Mintha a Nyelvjárás falujának durva romlását mitizálná az író. Emlékképekkel találkozunk, melyek rejtélyes módon bennünk élnek, mint egykori tapasztalataink tragikus árnyképei. Az oroszlánok tizedelte város meg a rejtélyes „vénember” brutális kasztrálása borzalmas lehetőségek látomásai. Úgy érezzük, hogy az író figyelmét az köti le, mint ábrázolhatók a megélt dolgok, megérinthető-e, érzékelhető-e a (reális) lét?! S mintha úgy vélné: aligha! A lét értelme nem kimondható! Megközelítése azonban lehetséges! Képzeletünk megjelenítheti, amit a létnek vélünk. Ám racionális gondolatmenettel nem sokra mennénk; marad (számunkra) a metaforikus megközelítés. A spirituális természetű, sejtető forma, melyben a titokzatos, a rejtélyes mellé a csoda is felsorakozik. Mint gazdag jelentésű lehetőség. Ábrázolás helyett érzékeltetés? Borges csodás „tényei”? Az Angolna története mai faluban is megeshetne, he nem lenne merő képtelenség. Mindennapi dolgokból, tényekből és hangulatokból, a „az arányok rombolásának kéje” jegyében áll össze a történet bűzös rémálommá. Mintha rejtélyes festményen, az előtér félelmetesen szerveződő, hisztérikus dinamikája mögött felsejlene a lét vészjósló nyugalma, hogy felülírja a történetet. A kormányzó könyvtára című munkával is hasonlóképpen vagyunk. A történetből nem tudjuk meg, a szövegből érezzük ki, sejtjük meg, hogy miről szól. A „rejtélyes” tartalmat a szürrealista álom-szerűségtől többnek – másnak – érzem. Olyan közlést rejt, ami alig megnevezhető. A hagyományos „sorok közötti olvasástól” is mélyebbet sejtet a szöveg. Valamiféle nehezen meghatározható, gazdagon értelmezhető, hangulati élményt! Ösztönös ismeretet, amely bennünk rejtőzik valahol. A szellemi meghasonlás nyugtalansága, netán érzéki kárhozat lenne? Tisztázatlan kortünet? Vagy a történelmi idő kibontakozó dilemmája? Mintha a kormányzó letűnt hatalma, az abszolútum metaforája rejtélyes módon tovább élné utóéletét! Vagy a mindenkori hatalom – abszolútum – szimbóluma lenne? Az elbeszélés százhuszonöt éves tábornoka R. város közelében lévő kastélyában lakik. Az őt meglátogató könyvtáros munkája, feladata, hogy a kormányzó rendelete értelmében a birodalomban összegyűjtött könyveket rendszerezze. A pompás kastély méltóságos környezetében az ételek sült krumpli és rágós hús köret nélkül, ám a borok finomak. S a tábornok még mindig a szorb „söpredék” felett basáskodik. Elegáns és korrekt csevegése, meséi méltóságos fensőbbségről tanúskodnak, történetei mélabúsan ironikusak. Megtudjuk, hogy a kormányzó halála után „szoborállító mozgalom” indult, ezerszámra kerültek felavatásra a nagy ember szobrai, s a rejtett kérdés is felmerül: a kormányzó valóban halott?! Az időtlen történetben mintha a lehetetlen felejtés metaforája úszna rejtélyesen. Megszólít, bár tényeket alig közöl, titokzatos hangulatot teremt, s a kérdést sugallja: meghalt-e hát a kormányzó?!

3

Könnyen transzcendens ködökbe veszhetünk, ha így folytatom. S ez nem célom, se nem érdekem. Tanulságokat keresnek. Másfelől azonban Szalay Zoltán alkotásait, írói ösztönét és nyelverejét a beleérzés elvontsága, alkalmas intuíció híján aligha közelíthetjük meg. Korábban „új irodalmi tudatról” szólva a civilizációs tapasztalatok és a szellemi ismeretagyag dömpingjére, az emberiség tudatának döbbenetes metamorfózisára (is) gondoltam. Az irodalom szemléletének tárgya az emberi lét, annak alakulásával az írás formavilága is változik. Korunk ma műszaki „csodák” és metafizikai rejtélyek bűvöletével terhes. S közben hihetetlenül elgyakorlatiasodott és anyagiasság-központú lett. Szinte minden jelenség és érték pénzbeli kifejezést (is) nyer. Elképesztő tudományos hipotézisek mellett a tőzsdék rángásai rémítenek. A globális fejlődés rémei a gondolkodók idegeire mennek. Az erőszak értelmetlen, romboló formái és brutalitása sokkolják képzeletünket és morális érzékünket. Megannyi új rémálom. Mintha az élet nagy piacán a hiábavalóságok vására zajlana. A nap minden pillanatában érzékelhetjük, ahogy az érdekek mohón felzabálják az együtt érző erkölcs alapértékeit. S az irodalom próbálja megragadni az emberi realitásérzék látványos torzulását. A bizonyosság helyébe a sejtés tolakszik, és a tények hűségét, érvényét felváltja a „megérzés”, az intuíció varázsa.
Szalay novelláskönyve példákat nyújt a válaszkeresésben. Formai kezdeményei megoldásokat ajánlanak. Az Egy szétszóródott méhraj című írás „Beszámoló a Közp. Erd. Ügyosztály részére”. Egységes történet, ám jelentése bizonytalan, értelme rejtélyes. Mintha – A kormányzó könyvtárához hasonlóan – az elmúlt idő utóéletének megközelítésére tenne kísérletet. Ragaszkodik számos valóságelemhez, ám az események bonyolításában döntő szerepet szán a képzeletnek. Miért és hogyan kell a szét-szóródott méhrajt összekeresni és begyűjteni? S még hozzá „a legfelsőbb körök támogatásával”? Megnevezetlen országban, őserdőben, idegen társakkal – Ulrik, Jaffa, Gedeon –, bizonytalan korban és „időtlen” időben. A történet mintha éppen megtörténne! Belső feszültsége él, alig sejtet virtualitást, lehetségesként érezzük. A „kormányzó” emléke is felmerül benne, sőt Jaffa „állítólagos” ellenálló múltja. Csodás elemei mellett mintha sajátos realizmus is lenne itt. A mézvércsékből (?) egyet sem látunk, mégis állandóan érezzük jelenlétüket. Aztán Jaffa rejtélyes „nővolta”. A mesélő állandóan érzi, de csak a történet végén bizonyosodik meg felőle. De azt is megtudjuk róla, hogy „a kormányzó uralma alatt sok mindent átvészelt” maga is! Mintha az író a múlt tényeivel „játszana”. Akárha velük értelmezné a jelent, és egykori tragikumukkal emelné írása időszerű drámaiságát. Az alkotó emlékezet az idő relikviáival viaskodik?
Az írás szürrealista álomszerűségét léttörmelékek, hangsúlyos valóságelemek emelik magasba, és friss élménnyé teszik. Így hordozhatja egy sajátosan újszerű írói szemlélet csíráit. A megértés ösztönének küzdelmét az elhatalmasodó gyakorlatiasodásban. Miközben úgy érezzük, hogy az emberi lét esélyeinek az átfogó értelmezésére tett kísérletek meddő görögtüzek! S a tanácstalan lélek közönyössé válik. Szalay írása a tényszerű bizonyosságot feladva talán a sejtelmes formákban érzi friss dinamizmusa lehetőségeit.

4

Emellett a formateremtés hivatása – véleményem szerint – továbbra is valamiféle rendcsinálás, a káoszban eligazító sugallat marad! Így lehet a Mű „igazabb” a valóságnál. Az Elterelés című, Csanda Gáborral szólva „nyelvileg koherens, nagyon frappáns és kedves elbeszélés” ennek a gondolatnak a nyomába indít. Ez a történet akár a benső elbizonytalanodás bájos metaforája lehetne. Simon munkája után hazaindul K. városból D. nevű falujába. Alkonyatban és sűrű őszi esőben hajt kis piros Fiatjával rideg és nyomasztó szürkületben. Valahol baleset történt, a harminc éve magszokott útról rendőrök terelik el a forgalmat. Simon nem szokott letérni napi útjáról, derekasan eltéved. Ismerős vidéken jár, közel egymáshoz a falvak, hegyes-völgyes táj, dombon fel és le ka-nyargós utak vezetnek. Nagyon régen nem járt ezeken a helyeken. Mintha olyan valóságban haladna, amely egykor otthonos volt, ám azóta elfelejtette. Emlékek földjén jár, akárha álomutazást tenne. S időutazást egyben. A nyomasztó szürkeségből elsüllyedt Atlantiszként merül fel a múlt. Nincs miért örülnie neki. Otthon várják, bizonyára szemrehányásokkal fogadják. Felesége idősödő, házsártos asszony lett, s ő sem a régi már. Néhány óra alatt, míg bolyong, szinte minden megtörténik, s közben mintha semmi nem történne! Csak Simon réved el, furcsa állapotba merülve. Mintha az írás nem az emlékezés tényeit figyelné, hanem a folyamatát, az idő természetét. A múlt valamiféle utóéletét. Meg Simon világának a minőségét! Vidéki bálok emléke villan fel, ahová táncolni jár, lányok árnyai, akiket hazakísért, kalandok és verekedések emléke. Elmúlt életének színterein bolyong tanácstalanul. A falvak neve is megkérdőjeleződik, magyar, szlovák és bizonytalanul sejtett nevek bukkannak fel előtte a sötét tájon. Az útkereszteződések megzavarják, a letérők zsákutcába viszik Simont. Kételyek földjén bolyong, kósza árnyak között. A vidék anyagisága benne él, ösztönei tartományaiban valahol, de szinte lehetetlen benne az eligazodás. De mi a múlt értéke, ha nem találjuk benne a hazavezető utat? Mit ér meghasonlott öntudatunk a kételyek markában? Szalay ennek ad formát honi gyökérzettel, újszerűen.

5

A könyv második – Vaktérkép – fejezete kissé elvontabb formavilágot tükröz. Ám ahogy a Vaktérkép című „vázlat” Borgest idézi, úgy utalnak vissza a fejezet írásai magára a szerzőre. Míg ebben az írásban fiktív ötletet emel tudományos problémává, a többi munkában ötletszerű megérzés vagy helyzet munkál, melyből kibontja a történetet. Sejtető szándékkal teszi, a cél – mondanivaló – burkolt marad. Ismeret vagy tanulság helyett közvetett sugallatot, érzéki sejtetést kínál. A sejtetés, a megérzés lesz a tartalom. A Madárember című írás példa értékű ilyen értelemben. A benne rejtőző „titok” nem bomlik ki, ám mondatról mondatra elbizonytalanít. Az író stílusát jellemzi első mondata: „Megmutassam a griffmadarat, kérdezte a Madárember, és nevetett.” Mintha tényt közölne. Ám nem kötődik helyhez, nem rögzül időhöz, megfog, kíváncsivá tesz és várakozással tölt el, s egyben elbizonytalanít. S olvasva, egyre nő bennünk a bizonytalanság. Mintha az író azt szeretné, hogy magának a bizonytalanságnak adjon alakot, teremtsen formát. Olyan formát, amely virtuális képződmény, valamiféle spirituális „anyagszerűség”, nem fogalmi tartalma vagy jelentése van, hanem érzete, sajátos léte. Jellemzője, hogy határozott dolgokból és tárgyias elemekből áll össze, ám maga a „szerkezet” nem a valóság valamiféle „épületét” mímeli, hanem önmagát – egyediségét – szolgálja. Értelmezhetőség helyett hangulata van! Ily módon az írás mintha az alaktalan csábítás, valamiféle ösztönbeli kényszer metaforája lehetne. A nyelvi készséget és képzelőerőt, a formateremtő ösztönösséget és az írásbeli kifejezés „öncélúságát” érezzük belőle. S mintha a mélyén, titokban, sajátos történet játszódna. A szöveg, az ismeretlenség jegyében szerveződő kép- és fogalomsor mintha valamiféle „anyagisággal” bíró transzcendenciát érintene meg. A Másnapban is hasonló nyelvi energiát sejtek, meg az Egy szétszóródott méhrajban is, sőt nyomokban a kötet egészében. Ezért Szalay Zoltán prózáját a líra rokonának, már-már ikertestvérének érzem. Bár konkrétabb annál, áttételes képekkel, szimbólumokkal alig él, és kemény, sőt, brutális is tud lenni. Külön téma lehetne, hogy mennyire része az erotika, bár szinte csak nyomokban mutatja magát s mindig naturálisan. Érdekes módon az iróniát alig ismeri. Sem a szószátyár könnyedséget. Drámai líra, új lehetőségeket rejt, és jó várakozásra késztet.  (Kalligram, Pozsony, 2011)