Kacsinecz Krisztián – A Mankurt és az Őrző
Gondolatok totalitarizmus és emlékezet kapcsolatáról – A francia köztársasági naptártól kezdve minden forradalmi diktatúra új időszámí-tást vezetett be. Emez aktusnak nem csupán az volt a célja, hogy a történelemből kiemeljen egy eseményt, amely meghatározó fordulópontként lezár egy korszakot, valami régit, s ugyanakkor elkezd valami újat, valami minden eddiginél „hatalmasabbat és valódibbat” (Ocepek).
Hiszen mindez elmondható például a keresztény időszámításról is: Krisztus születésével teljesen új korszak, új világ kezdődött, amelynek gyökerei viszont a régmúltba, az éppen lezárt korszakba nyúltak vissza. A forradalmi időszámítás pontosan ezeket a gyökereket vágja el, s a múltat nem csupán lezárni, hanem meg nem történtté tenni igyekszik. Teszi ezt annak ellenére is, hogy maga a forradalmi rendszer fokozatosan éppen azokat az uralkodási, el-nyomási mintákat veszi át, vagy fejleszti tovább, amelyek az előző korszakból származnak, abból a korszakból, melynek igazságtalansága miatt tört ki maga a forradalom. Ezt viszont a diktatúra kiépülése után már senki sem érzékeli, mert ekkorra már senki sem emlékszik arra, mi volt régen, ekkorra már múlt nem létezik, csak a végeláthatatlan jelen. A totalitarizmus, az embereket belülről uralni igyekvő, s önkéntes elnyomásra késztető hatalmi rendszer kulcsproblémájává ekképpen válik az emlékezet.
Csingiz Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap (1981) című regényében örökítette meg a mankurt, az emlékzetétől erőszakosan megfosztott rabszolga alakját. Az ilyen rab, aki „nem tudta, ki ő, milyen törzsből-nemzetségből való, nem tudta a nevét, nem emlékezett gyerekkorára, apjára, anyjára – egyszóval nem ismerte fel magában az emberi lényt” (Ajtmatov, 198.), korábban mélyen megvetett és gyűlölt gazdáinak a mesterségesen előidézett amnézia után minden körülmé-nyek között feltétlenül engedelmeskedett, mégha azok saját édesanyja meggyilkolására utasították is. Megtette, hiszen emlékeivel együtt mély emberi érzései is kivesztek belőle.
Ajtmatov a kirgiz mondából kiindulva elképzelte, milyen lenne egy mankurtokból álló, modern társadalom. A modern mankurt, a rádióhullámok vagy a „bioáram” segítségével irányított automata-ember „mindent a központi programozás szerint csinál. Azt hiszi, hogy úgy él, úgy cselekszik, ahogy akar, pedig valójában felsőbb utasítás szerint. S mindent szigorú rendben. Ha az kell, hogy énekelj – jeladás –, és énekelsz. Ha táncolnod kell – jeladás –, táncolsz. Ha az kell, hogy dolgozz – dolgozol, de még hogyan! A tolvajlás, a garázdaság, a bűnözés – minden elfeljtődik, csak régi könyvekben lehet majd olvasni róluk. Mert az ember viselkedését pontosan kiszámítják előre – minden tettét, minden gondolatát, minden kíván-ságát. A világon például most demográfiai robbanás van, vagyis nagyon elszaporodtak az emberek, nincs mivel élelmezni őket. Mit kell csinálni? Csökkenteni kell a szaporodást. A feleségeddel csak akkor lesz dolgod, ha a jeladás, a társadalom érdekéből kiindulva, azt vezényli” (Ajtmatov, 68–69.).
Lois Lowry Az emlékek őre (1993) című regényében hasonló utópisztikus társadalmat vizionál. E közösség tagjainak nincs szükségük rádióhullámokra ahhoz, hogy minden körülmények között azt cselekedjék, gondolják és érezzék, amit parancsolnak nekik. Elegendő, hogy – hasonlóan, mint az eredeti mankurtot – megfosszák őket az emlékektől. Nem a szubjektív élményekről, élettapasztalatokról van szó, hanem az objektív, kollektív emlékezetről, amely – Lowry és Ajtmatov szerint is – magában hordozza a mély érzelmeket és az ezekből fakadó ősi erkölcsi törvényeket, vagyis a humánumot. Nem az a lényeg tehát, hogy e fiktív közösség tagjai nem emlékeznek valódi szülőanyjukra (hiszen születésükkor azonnal elválasztják a gyermeket az anyjától), hanem az, hogy elveszítették a feltétlen szeretet emlékét, azt a kapcsot, amely összeköti az anyát a gyermekével. Az eredmény viszont ugyanaz, mint a mankurt esetében: ha parancsot kapnának anyjuk „elbocsátására”, vagyis meggyilkolására, mondjuk, mert elérte a megfelelő kort, vagy mert háromszor megszegett valami felsőbbrendű szabályt, habozás nélkül megtennék.
Az emlékezetüktől megfosztott emberek társadalma az „egyenlét”, ahol minden egyforma, „a közösség élete rendezett, kiszámítható és fájdalommentes” (Lowry, 141.). Az emlékezettel együtt járó szabad gondolkodást, a szabad választás lehetőségét viszont ebben a közösségben fel kellett áldozni a rend és az egyenlőség oltárán. „»Ha minden egyforma, akkor nem lehet választani!« – döbben rá az emlékeket lassan visszakapó, tizenkét esztendős főhős, Jonas. – »Olyan jó volna, ha reggel, mikor felkelek, eldönthetnék dolgokat! Például azt, hogy kék inget veszek-e fel aznap, vagy pirosat.« Fejét leszegve végignézett magán, színtelen szövetből varrt ruháján. »De nem választhatok, mert mindig minden egyforma…«” (Lowry, 133.). Lowry igazából arra az állandóan vissza-visszatérő társadalmi problémára mutat rá, miszerint szabadság és társadalmi egyenlőség valójában nem kiegészítik, hanem inkább kizárják egymást. „…annak, hogy az emberekkel egyenlően bánjunk, csupán akadálya az a törekvés, hogy megpróbáljuk ténylegesen is egyenlővé tenni őket” (Demeter, 29.). „Az illuzórikus »tudás«-ra alapozott, tervezően egyenlősítő kísérlet az állam megengedhetetlenül nagymérvű beavatkozásához vezet, az egyéni szabadság sérelméhez, végső soron pedig – a történelem egyhangú tanúsága szerint – diktatúrához, ennek folytán pedig egyenlőtlenséghez, legalábbis az uralom tekintetében” (Tamás, 185.).
Amikor a totalitarizmusra vagy a diktatúrára gondolunk, automatikusan olyan fogalmakat rendelünk hozzájuk, mint a terror, üldözés, kín, fájdalom. Mindez hiányzik az „egyenlét” rendszeréből, sőt, a rendszer lényege, hogy sikerült felszámolni a szabadsággal együtt járó fájdalmat, szenvedést, bűnözést. Mivel az emberek nem dönthetnek sorsuk felől, nem létezhetnek rossz, esetleg a saját vagy mások életét, tulajdonát veszélyeztető döntések sem. És éppen ez az, ami az identitását vagy emlékezetét vesztett embert mindenkor a diktatorikus megoldások felé vonzza: „…a tömegek megszállottan vágyakoznak a valóság elől való menekülésre, mivel alapvető hontalanságukban nem tudják már elviselni a világ véletlenszerűségét és érthetetlenségét” (Arendt, 435.). Inkább egy fiktív, de következetes és átlátható világba menekülnek, ahol minden racionálisan működik, s ugyanakkor nem kell semmiért sem felelősséget vállalniuk, hiszen mindenben mások döntenek helyettük. A családban, nemzetségben, nemzetben manifesztálódó valódi, emberi közösséget, a normális társadalmi kapcsolatokat, melyben tiszteletben tartják – az emberiség kollektív emlékezetéből fakadó ősi erkölcsi törvények mellett – a szabad választás jogát is, mesterségesen létrehozott, természetellenes közösséggel váltják fel, melyben a zavaró sokszínűséget produkáló individualitás és a felelőséggel járó, ezért kényelmetlen szabadság felszívódik.
Akad tehát, aki önként mond le gyökereiről és emlékezetéről, s választja a mankurt-létet. Ennek több oka lehet, a félelemtől kezdve egészen az anyagi jólét ígéretéig. (Kazahsztánban például a szovjet érában a mankurt megnevezést azokra a kazahokra használták, akik eloroszosodtak, tehát feladták anyanyelvüket és kultúrájukat, ahogy Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényben Szabidzsan, a nagy tiszeteletnek örvendő helyi öreg „urbanizálódott” fia). A mankurtnak vi-szont már nincsen vesztenivalója, ezért bármire képes, gazdájának – kenyéradójának – leghűségesebb s legfanatikusabb alattvalója lesz. Ezt használja ki a totalitárius hatalom, ezért tapaszt nyers tevebőrt minden áldozatának homlokára. Teszi ezt persze azért is, mert tisztában van vele, hogy legádázabb ellensége éppen az emlékezet. A totalitarizmus és az emlékezet ellentéte jól kimutatható a zsidóüldözés példáján is: „A zsidó nép büszke hosszú történelmére, szorosan kötődik hozzá, és a személyes kérdésekre is a nép történetében keresi a választ. Az ilyen nép nem egykönnyen fog lemondani a történelméről, amelyben identitása rejtőzik, és nem fogja alávetni magát valamiféle frissen született történelemmel rendelkező, újdonsült rendszernek. A zsarnokok ezzel tisztában voltak, és hatalomra kerülésük után azonnal korlátozni kezdték a zsidók jogait” (Ocepek).
A Mankurt és az Őrző alakjában egy abszolút ellentét manifesztálódik: a rabszolga, aki emlékeivel együtt elveszíti emberségét is, s az emlékek visszanyerése által fokozatosan felszabaduló, öntudatra, emberségére ébredő gyermek. Aki fel-ismeri, hogy a tökéletes rend, egyenlőség, jólét racionális és fájdalommentes világából hiányzik valami: az emlék, hogy milyen embernek lenni. Ezért az emlékért s a szabadságért cserébe vállalja a szenvedést is: „Ha a telepen maradt volna, sosem tapasztalta volna meg ezt. Annak idején a választás szabadságára vágyott. A vágya teljesült, és ő rosszul választott: úgy döntött, hogy eljön a telepről. Most pedig éhezik. De ha ott maradt volna… Jonas folytatta a gondolatot. Ha ott maradt volna, akkor is éhezne, csak másképpen. Éhezné az érzelmeket, a színeket, a szeretetet” (Lowry, 229–230.).
Ma abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy választhatunk a Mankurt és az Őrző szerepe közt. Ha viszont túl sokan választjuk az előbbit, az emlékezettel, érzelmekkel, erkölcsökkel, szabadsággal együtt a választás lehetősége is lassan odavész. Akkor új időszámítás kezdődik, s a régire még emlékező Őrzők fejére is nyers tevebőr kerül, mint már annyiszor a történelemben.
Felhasznált irodalom
Ajtmatov, Csingiz: Az évszázadnál hosszabb ez a nap. Európa Könyvkiadó. Budapest, 2008.
Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1992.
Demeter M. Attila: Bevezetés a politikai filozófiába. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2003.
Lowry, Lois: Az emlékek őre. Animus Kiadó. Budapest, 2001.
Ocepek, Miklavž: A totalitarizmus és az idő. http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=650
(Letöltés 2011. 7. 23.)
Tamás Gáspár Miklós: Régi és új ellenségek. Világosság, 1994. 7. szám.