Matei Vişniec – K. úr szabad (Regényrészlet)

1
Az egyik reggel Kosef J.-t szabadon engedték. Előbb megcsördültek a lift kettős lakatján a láncok. Majd kinyíltak a folyosó végén az ajtók. Végül pedig, egy sor káromkodás után, felhangzott a reggeliket hozó kiskocsi keréknyikorgása.

De Kosef J. csak akkor kezdett valami furcsát gyanítani, miután a két öreg fegyőr megállás nélkül haladt el a cellája előtt.
Pár perc erejéig Kosef J.-t ez komolyan összezavarta, és bizonyos értelemben meg is sértette. Először történt meg, hogy Franz Hoss és segédje, Fabius, úgy haladtak el a cellája előtt, mintha ő, Kosef J., nem is tartózkodna odabent. A többi cellaajtó ablakocskái, amelyeken az ételt szokták beadogatni, egymás után nyíltak ki, és minden ismerős zaj, a maga megszokott ritmusában, a reggeli kiosztásának rituáléját jelezte. Az öreg Franz Hoss szünet nélkül ordibált, és a vasajtókat rugdosta. Fabius pedig szokás szerint dühösen morgolódott, és a foglyok lustaságát átkozta.

Aztán ötpercnyi csend következett. Nem hallatszott semmi, csak a fojtott csámcsogás, és néhány fuldoklást jelző mohó hörgés.
Kosef J. felugrott az ágyából, és az ajtóhoz sietett. Halántékát a hideg vashoz tapasztotta, és hosszan hallgatózott. Érezte, hogy a gyomra kavarogni és lüktetni kezd, mint rosszullét előtt. Egyből a tudatába hasított, hogy az összes többi fogoly eközben éppen eszik, hogy a többi negyvenkilenc fogoly a többi negyvenkilenc cellában éppen eszik, és ő, az ötvenedik, az ötvenes cellában, számára ismeretlen okból, teljességgel el lett felejtve. Ebben a pillanatban az öreg Franz Hoss ismét megjelent a folyosó végén.
Az öreg csoszogó lépteit nem lehetett máséval összetéveszteni. Bakancsának sarokvasa karcolta a cementet, a talpa pedig durva csiszolópapírra emlékeztetett. Kosef J.-nek úgy tetszett, mintha a cellájához közeledő bakancsok valami furcsa, sebzett, de mégis veszedelmes állatok lennének. „Istenem, gondolta hirtelen Kosef J., remélem, hogy nincs valami nagy baj.” És, anélkül, hogy tudná miért, hátrált pár lépést, leült az ágy szélére, és visszatartotta a lélegzetét.
Franz Hoss kinyitotta az ajtót, nekidőlt a keretnek, elmosolyodott, és így szólt:
– Jó reggelt, Kosef J. úr.
– Hogy? – dadogta a fogoly, és gépiesen lábra pattant.
Franz Hoss belépett a cellába, és a falakat kezdte vizsgálni. Komoly arccal körbejárta a cellát, és néhányszor elégedetlenül megcsóválta a fejét. Mindkét tenyerét a falra tette, és figyelmesen várakozni kezdett, mint aki a nedvesség fokát akarja felmérni. Majd felsóhajtott, és letelepedett az ágy szélére.
– Úgy néz ki, hogy elromlik az idő – mondta szomorúan az öreg fegyőr. – Hja, bizony, bizony – toldotta még hozzá, és megvakarta a szakállát.
Kosef J. azt hitte, hogy álmodik. Mindenekelőtt, nem bírta felfogni, hogy az öreg Franz Hossnak létezett egy ilyen arca is: egy nyugalmat árasztó, fáradt arc, amelyen a szomorúság valahogy meleg, emberi kifejezéssé idomult. Aztán meg, az is felfoghatatlan volt, hogy a máskor mindig goromba fegyőr most egy kifejezetten csendes és barátságos hangon szólalt meg, amely egyenesen csevegésre biztatta az embert.
– Ezek az esőzések engem kikészítenek – hallotta Kosef J., mintha egy álomban. – Régebben azért nem volt ennyi eső.
– Hogy? – dadogta ismét Kosef J.
Már másodszor ejtette ki elképedten a „hogy” szócskát, és kezdte szégyellni magát, amiért nem képes a párbeszédre.
– Nem, nem – vágta rá élénk sietséggel az öreg Franz. – Bizony, nem volt eny-nyi eső.
A fogoly agyát borzalmas sejtelmek rohanták meg, mint holmi berobbanó golyók. „Lehet, hogy meg akarnak ölni; lehet, hogy mind megőrültek; lehet, hogy látogatóba jött az anyám”, rémüldözött Kosef J., és egy pillanatig meg volt győződve, hogy mindezt hangosan is elhadarta. De nem, nem gondolkozott hangosan, mert az öreg Franz továbbra is ott ült az ágy szélén, miközben néha-néha megvakarta a szakállát.
– Már itt van november, és aztán jön december – merengett Franz Hoss, majd hosszasan és kitartóan farkasszemet nézett Kosef J.-vel, mintha ki akarta volna találni, hogy az mire gondol.
– De szeptemberben nem volt eső – bökte ki egyből Kosef J., meglepődve a saját hangjától.
– Hogyne lett volna – ellenkezett egy kicsit nyersebben a fegyőr.
– Nem volt – erősködött Kosef J.
– Már hogyne lett volna! – harsogta a fegyőr, amolyan baráti feddésként.
– Nem volt – tartotta a magáét Kosef J. újdonsült magabiztosságában.
Még hozzá akarta volna tenni, hogy „és kész”, de aztán lemondott róla, már így is érezte, hogy túlfeszítette a húrt. Ennek dacára, úgy tetszett neki, egy örömhullám emeli a magasba. Hiszen nem csupán egyszer, hanem egyenesen kétszer kényszerítette az öreg fegyőrt a „hogyne” szó használatára, ami azt jelentette, hogy volt mer-sze kétszer ellenkezni vele. „Most aztán felőlem meg is üthet”, vélte Kosef.
De Franz Hoss nem ütött. Ehelyett tekintetével a padlót fürkészte, arcára pedig egy még öregebb és még fáradtabb kifejezés költözött. Kosef J. hirtelen megsajnálta az öreg fegyőrt. Szinte bánta is már, hogy annyira erősködött azzal az ellenkezéssel. Mi értelme volt ilyesmikkel bosszantani egy öreg és talán beteg embert?
A folyosóról pár zavaros mondatfoszlány szűrődött be. Valaki fennhangon dörmögött maga elé, és sántítva haladt a cellaajtók előtt. „Ez Fabius lesz”, rezzent össze Kosef J. ettől a kellemetlen gondolattól.
– Ez Fabius lesz – mondta az öreg fegyőr is, mint aki kitalálta a fogoly gondolatát, és meg akarja nyugtatni.
– Jó reggelt, Kosef J. úr – köszöntötte Fabius, amikor a kinyitott vasajtóhoz ért.
Kosef J. röviden bólintott, aztán óvatosan valami jelentéktelen falszögletre szegezte a tekintetét. Végül is, egy fegyőr akármit megengedhetett magának. Ha a két öregnek arra szottyant kedve, hogy ezen a reggelen ilyen szívélyes köszöntésben részesíti, senki nem tilthatja meg nekik. És ugyanúgy, ha a két fegyőrnek az jut eszébe, hogy istenesen elverik, és minden ütést azzal toldanak meg, hogy „jó reggelt, Kosef J. úr”, senki nem akadályozhatta volna meg őket tervük kivitelezését.
De Fabiusnak és felettesének, Franz Hossnak egyetlen rossz szándéka sem volt azon a reggelen. Fabius az ajtókeretnek dőlt, arcára pedig enyhe zavartság telepedett, mint aki röstell belépni a cellába, de ugyanakkor mégis nagyon be szeretne menni. Pár hosszú és néma pillanat következett. Fabius elővette cigarettatartóját, felmérte a tartalmát, majd odakínálta Franz Hossnak. Az öreg fegyőr határozottan hálás tekintettel választott egy szálat magának.
– Dohányzik, Kosef J. úr?
Miközben a kérdés eljutott az agyáig, Kosef J. úgy érezte, hogy egy forgó-szél felkapja és egymás után párszor belecsapja fejét a vízbe. Érzékei teljesen öszszezavarodtak, valami nagyon kellemetlen uralkodott el rajta, mint amikor egy rém-álomban találja magát az ember.
– Jól is teszi, hogy nem él vele – hallotta valahonnan a távolból Fabius hangját.
A két fegyőr rágyújtott, és Kosef J. látta, hogy Fabius már tenné is vissza a cigarettatartót a zsebébe. Minden bizonnyal pillanatnyi összezavarodását visszautasításként értelmezték.
– De, de – sietett helyesbíteni Kosef J. –, kérek én is.
– A dohányzás egy igazi átok – magyarázta Fabius, miközben odanyújtotta a tartót –, különösen a párás levegőben.
– Úgy bizony – erősítette meg Franz Hoss is.
– Ugye? – fordult vidáman feletteséhez Fabius.
– Hát persze – bizonygatta Franz Hoss, és Kosef J. hirtelen rájött, hogy hihetetlen helyzetnek lett a tanúja, a két fegyőr mélységes egyetértéssel mosolygott egymásra, s úgy tűnt, ez boldoggá teszi őket.

– Ez most jól jött – szólalt meg Kosef J. is a cigarettára mutatva, mert kötelességének érezte, hogy valamiképpen részt vegyen ebben a különleges harmóniában.
– Van még – kedveskedett Fabius. – Ha még óhajt, csak kérjen nyugodtan.
A cella hamar megtelt füsttel. A cigaretta még jobban elszédítette Kosef J.-t. A lábai remegni kezdtek. A szíve egyre vészesebben dobogott, de mégsem jutott kellő mennyiségű vér az agyába, és ez egy furcsa, szaggatott, belső zajt eredmé-nyezett, mint amikor hagymát aprítanak a konyhában. Kosef J. feszélyezve azon töp-rengett, hogy szívdobogása vajon nem hallatszik-e túlságosan hangosan a szobában. Szeretett volna leülni az ágy szélére, legalább egy percig, de valamiért nem mert engedélyt kérni.
Franz Hoss nevetett. Fabius odalépett Kosef J.-hez, és bizalmasan megvere-gette a vállát. A következő pillanatban már mind a hárman az ágy szélén ültek, és dohányoztak. Kosef J. soha életében nem érezte magát ennyire nyugodtan és védetten. Azt kívánta, bárcsak meghalna, hogy ki lehessen nyújtani és meg lehessen állítani örökre ezt az érzést.

2
Az első dolog, amit Kosef J. megpillantott, miután felébredt, az a cella nyitott ajtaja volt. Felkönyökölt az ágyban, és figyelni kezdett. A szobában levő tárgyak körvonalai elmosódtak, de próbálta mégis beazonosítani őket. Amikor pedig ráeszmélt, hogy milyen későre jár, hirtelen valami szörnyű rémület fészkelte be magát a torkába. A cella kis ablakán behatoló fény már a déli órákat jelölte. Kosef J. talpra ugrott, és odarohant az ablaknyílás alá. Megmarkolta a két vasrácsot, és a térdei segítségével sikerült addig felhúznia magát, hogy az álla az ablak alsó részéig érjen.
A foglyok a börtön zöldségeskertjében dolgoztak.
Kosef J. visszahuppant a padlóra, és leverten dörzsölte össze a tenyereit. Nemsokára aztán működésbe lendült az agya is. Ha a foglyok a börtön zöldségeskertjében dolgoznak, ez az jelenti, igen, ez azt jelenti, hogy vasárnap van. Mert csakis vasárnap, a szabadidejükben dolgoztak a foglyok a börtön zöldségeskertjében. Kosef J. egyszerre csak ráeszmélt annak az egész reggelnek a rendellenességére. Tisztán emlékezett arra, hogy nem kapott reggelit. Rájött arra is, hogy kihagyták a kertben zajló rendszeres munkaprogramból, abból a munkából, amit a fog-lyok nagyon szerettek, mert megengedték nekik, hogy zöldpaszulyt és borsót egyenek.
„Ez nem jó”, gondolta Kosef J. A cellájában még mindig ott lebegő cigarettaszagtól a rosszullét környékezte. Az egész szájürege sebként fájt, ajkai égtek, és nyelve hegyén keserű dohánydarabkák gyülekeztek. Mindezektől eltekintve azonban megengedtetett neki, hogy az egész vasárnap reggelt átaludja, ami eddig még soha nem történt meg. Ez a gondolat valamennyire megnyugtatta, és ezt csak erősítette az a felismerés, hogy kipihentnek érezte magát. Soha életében nem érezte magát ennyire kipihenten és józanul. Soha nem érzett nagyobb vágyat arra, hogy a zöldségeskertben dolgozzon.
A nyitott ajtóhoz lépett, és szemügyre vette a folyosót a nyíláson keresztül. Mélységes csend honolt az emeleten. Kosef J. pár percig tanácstalanul álldogált a nyitva hagyott ajtó előtt. El sem tudta gondolni, hogy ebben a helyzetben mit szabad neki tenni, és mit nem. Hosszas töprengés után elhatározta, tágabbra nyitja az ajtót, hogy többet lásson a folyosóból. Izgalomtól fojtogatva kinyújtotta a kezét, enyhén meglökte az ajtót, és alig bírta elhinni, hogy az engedelmeskedett neki. Kibámult a folyosóra hosszában tehát, ahogy eltervezte, de még mindig nem látta be az egészet. Kis idő múlva eltökélte magát, hogy immár sarkig tárja az ajtót, és megvizsgálja teljességében a folyosót.
De a folyosó üres volt. Az egyik végén, a lifthez vezető ajtó nyitva állt. Kosef J. arra gondolt, hogy végeredményben, ha már így állnak a dolgok, akár tehetne is egy rövid sétát a folyosón. Szorosan a fal mellett indult el, és közben be-bepillantott a többi cellába. Senki sehol. A folyosó végéhez ért, a lift mellé. Itt megállt, meggondolta magát, és visszatért. A cellájában aztán ismét nyugtalankodni kezdett. Újból felkapaszkodott a vasrácsokra, és kinézett.
A foglyok továbbra is a börtön zöldségeskertjében dolgoztak, ha lehet, még élénkebben, mint azelőtt. Kellemesen sütött a nap, és a melegtől egyesek derékig vetkőztek.
Kosef J.-t valósággal elöntötte az irigység és a bosszússág. Gyomra kezdett komolyan nyugtalankodni. Egy kihagyott reggeli igazi katasztrófának számított. Az éhség nem is annyira a gyomrát marta, hanem egyenesen az agyát, és ráadásul kínzó kérdések kezdték gyötörni, hogy az amúgy is rettenetes helyzet még rosszabb legyen. Ezt követően pedig mélységes szomorúság uralkodott el Kosef J.-n, amiért senki nem szíveskedett neki elmondani, hogy mit kellene tennie. Az már egyértelmű volt, hogy most valami új történik vele, hogy a sorsa meg fog változni, de arról fogalma sem volt, milyen irányban.
– Hoss úr! – kiáltotta nagy sokára Kosef J. a cella küszöbéről, abban reménykedve, hogy az öreg fegyőr majd talán meghallja valahonnan, a liftházból, például.
Miután senki nem válaszolt, Kosef tölcsért formált tenyeréből a szája elé, és újból elkiáltotta magát:
– Hoss úr! Hoss úr, én vagyok, Kosef J.!
Folytatni szerette volna azzal, hogy: Hoss úr, a francba is, én vagyok az, hisz ismer.
– Hoss úr, lemehetek a zöldségeskertbe? – harsogta Kosef J., felbátorodva ettől az új ötlettől.
De ekkor sem válaszolt senki. Hanem Kosef J. már sokkal magabiztosabban érezte magát. Az a tény, hogy engedélyt kért, kellőképpen meggyőzte arról, hogy ő valójában nem követett el semmilyen szabálytalanságot. Konkrétan nem tudott egyet-len előírásról sem, amely megtiltotta volna, hogy vasárnap lemenjen a zöldségeskertbe. Már hosszú évek óta minden vasárnap végrehajtotta a kijelölt kerti munkát, és mindig lelkiismeretes és fegyelmezett fogolynak bizonyult.
Önbizalommal telten elindult a lift irányába. Eddig még soha nem fordult elő, hogy egyedül használja a liftet. Figyelmesen megvizsgálta az emeleteket jelö-lő hat gombot, majd megnyomta a felfelé mutató nyilat, és a lift megérkezett. Belépett a lift fülkéjébe – ami, nem meglepő módon, a saját cellájára emlékeztette –, becsukta a fülke védőrácsozatát, és megnyomta a zérós gombot. A lift mozgásba lendült. Kosef J.-t hirtelen utolérte a hányinger. Szorosan megmarkolta a gyomrát, és lekuporodott a fülke egyik sarkába. Elszörnyedt attól a gondolattól, hogy a liftben öklendezzen, és minden erejével próbálta leküzdeni az ingert. Visszafogta a lélegzetét, és összeszorította a fogait. A lift közben megállt, de Kosef J. nem mert feltápászkodni. A gyomra egyből csak megnehezedett, valami szúrni kezdte belülről, valami ragadós, méregszerű folyadék. Kosef J. behunyta a szemét, jobban öszszeszorította a fogait, és valósággal összezsugorodott. Az egész teste remegett, izmai lemerevedtek.
A lift ajtaja kinyílt, és Fabius, a fegyőrhelyettes jelent meg.
– Hánynia kell? – kérdezte tőle Fabius a világ legközönségesebb hangján, mintha annak a liftnek az lett volna a rendeltetése, hogy öklendező embereket szállítson a földszintre.
– Igen – nyögte Kosef J.
– Jöjjön a klozetbe – biztatta Fabius, és segített Kosef J.-nek lábra állni.
Nagy nehezen végigvonszolták magukat a folyosón, egyik a másikba kapaszkodva. A sántító Fabius lihegett a megerőltetéstől, Kosef J.-t pedig már-már az őrületbe kergette a fájdalom, minden pillanatban azt hitte, szétrobban. Életében először haladt át azon a folyosón, de rögtön megsejtette, hogy Fabius a fegyőrök klozetjébe viszi. Ennek tudatában furcsa büszkeség töltötte el, ami aztán fokozatosan elterjedt a még mindig remegő testében, és eltompította a rosszullétet.
Fabius segített neki, hányás közben mindvégig fogta a fejét. Kosef J. úgy érezte, hogy sorra fogja kiokádni a zsigereit. Patakzott a verejték a homlokán meg a nyakán, és ezt még duzzasztották az erőlködéstől kispriccelő könnyek. Fabius próbálta valamiképpen lecsillapítani, és többször elismételgette:
– Még egy kicsit, Kosef úr, még egy kicsit.
De Kosef J. újból és újból nekifeszült, keserves hörgést hallatva – s amint így saját kínlódását hallotta, az volt az érzése, hogy így fog öklendezni a világ végéig. Ekkor történt meg, hogy a vállait és homlokát tartó Fabius közölte Kosef J.-vel, hogy attól a reggeltől kezdve ő már egy szabad ember.

3
Kosef J. kijelentette, hogy most már sokkal jobban érzi magát, és megkérte Fabiust, hagyja magára egy kicsit. Fabius elővette a zsebkendőjét, megtörölte vele Kosef arcát meg a száját, aztán így szólt:
– Igen, hogyne.
Miután egyedül maradt, Kosef J. kezdett fokozatosan megnyugodni. A fegy-őrök klozetjében tisztaság volt, a fali csempe sima felszínén szinte látta a tükörképét. Valami jó minőségű fertőtlenítőszer szaga érződött a levegőben, és Kosef J. élvezettel lélegezte be. Aztán hosszú perceken keresztül próbálta pontosan felidézni a Fabiustól hallott mondatot. Már nem emlékezett tisztán, hogyan is fogalmazott Fabius, és hogy milyen szavakat használt. Megfeszülve igyekezett elővarázsolni az emlékezetéből a fegyőr szavait. Mintha valami ilyesmi visszhangzott volna még az agyában: „Bátorság, Kosef úr, hiszen ma reggel szabadlábra helyezték.” De nem, ez így túl hosszú, másként fejezte ki magát Fabius: „Csak lassan, lassan. Mától szabad.” Azért mégsem így. Fabius hivatalos kifejezést használt, valahogy így: „Az ön fogva tartási ideje ma reggel véget ért.” És mégis máshogy. A Fabius által közölt üzenetnek volt valami aggódó jellege: „Vigyázzon, uram, hisz mától szabad, mint a madár.” Nem.
Kosef J. valami egészen különlegeset szeretett volna érezni, például azt, hogy megőrül a boldogságtól, vagy könnyekre fakad az indulattól. De még megközelítőleg sem érzett semmi hasonlót. Az üzenetet átadták, az agya rögzítette, és ennyi. Hanem ezek helyett azt bizony nagyon is érezte, hogy átkozottul fáj a gyomra és kínozza az éhség. Persze, Fabius közlése legalább megmagyarázta a furcsa reggeli eseményeket. Azért aludhatott még ráadásnak három órát, mert neki, Kosef J.-nek joga volt hozzá. Mint szabad embernek. Mondjuk, az igaz, hogy nem mondták meg neki kezdettől fogva, hogy szabad. Tehát a reggelt ugyan már szabad emberként aludta át, de neki közben fogalma sem volt, hogy valójában szabad. Meglehetősen furcsán viselkedett a két öreg fegyőr is, barátságosak voltak, de azért mégis csak furcsák. Elképzelhető, hogy nem az ő kötelességük volt Kosef J.-t értesíteni a szabadon bocsátásáról, és akkor mintha érthetőbb lenne az egész. De ha nem az ő kötelességük volt értesíteni Kosef J.-t arról, hogy szabad, akkor kinek kellett volna azt megtennie? Kosef J. végül feladta a találgatást, és ehelyett inkább megpróbált örülni a helyzetének. Megpróbálta minden akaraterejét arra összpontosítani, hogy most aztán örüljön.
– Ez életem legszebb napja – súgta önmagának Kosef J., hogy talán ettől elérzékenyül majd.
Várakozott pár pillanatig a mondat hatására, de hiába, ezért megismételte, ezúttal hangosabban:
– Ez életem legszebb napja.
– Mondott valamit? – hallatszott Fabius hangja, és Kosef J. minden erejét öszszeszedte, hogy a fegyőr ne tudja kinyitni a klozet ajtaját. – Szüksége van valamire? – kérdezte Fabius, miután meggyőződött, hogy hiába próbálkozik az ajtóval.
– Nem, köszönöm – válaszolt félénken Kosef J. a klozetból.
Ekkorra már csak az éhség kínozta. Bámulta a fali csempét, és mosolygott. A csempe fehérségétől az ő bőre is gyöngyházfény jelleget kapott. Jobb kéz felől, a falra rögzítve, felfedezett egy márványkeretbe helyezett vasgyűrűt, amire egy tekercs vécépapírt húztak. Ösztönösen arra gondolt, hogy le kellene tekerni pár méternyit, és eldugni a kabátzsebbe, mert jól jön az majd később. Aztán mégis csak legyőzte magában ezt a vágyat. Felhúzta a nadrágját, megrántotta a víztartó aranyozott láncát, és kilépett a klozetból.
Fabius közben eltűnt, és Kosef J. zavara is elpárolgott. Hosszasan mosott kezet, majd arcot a folyosó egyik ablaka alatt található mosdónál. Miután felfrissítette arcát a hideg vízzel, kinézett az ablakon.
Ez az ablak a börtönnek olyan részére nyílt, amelyet Kosef J. addig még nem látott. Rájött, hogy az adminisztratív részleg épületét látja, ahol az irodák, a raktárak és a fegyőrök szálláshelyei találhatók. Egy keskeny, kavicsokkal borított sétány vezetett a börtön másodlagos bejáratához. A sétányt szegélyező öreg nyárfák kimondottan tetszettek Kosef J.-nek. A végénél levő kapu közel sem volt olyan impozáns, mint a másik, amely az egyes számú bejáratnál állt, és amelyet évek óta ismert. De a két kapufára helyezett lámpa adott ennek a kisebbik kapunak valami diszkrét, meghitt és csábító jelleget.
Ismét eszébe jutott, hogy végre-valahára szabad. Egész lényén eluralkodott a vágy, hogy eszeveszetten rohanjon ahhoz a lámpáktól őrzött kapuhoz. Istenem, mit is jelenthet az, hogy szabadság? Vajon a szabadság azt jelenti, hogy sétálhat a sétányon, a nyárfák között? Vajon szabad neki visszajönni napszállta után is ehhez az ablakhoz, hogy megnézze, miként világítanak a lámpák?
Kosef J. szorongva harapott az ajkába. Gyakorlatilag semmit nem tudott arról, hogy milyen lesz az élete ezentúl. Kétségkívül, mégis kellett volna, hogy valaki mondjon neki valamit, de ez a valaki még nem került elő. A két fegyőr is láthatóan zavartnak tűnt. Talán az ő kötelessége lett volna, hogy előrukkoljon pár kérdéssel, hogy pontos felvilágosítást kérjen. Végül is, ő lett szabadlábra helyezve. Nehéz lenne azt elképzelni, hogy az öreg Franz Hoss soha senkit nem helyezett még szabadlábra. „Ostoba vagyok”, döntötte el Kosef J., és határozott léptekkel elindult a zöldségeskert irányába.
Messziről látta, ahogy a két fegyőr szétterpeszkedve üldögélt az egyik padon, és élvezettel itta be azt a pár napsugarat, amelynek csodamód sikerült áttörnie a felhőrétegen. Mindketten tökmagot ettek, Franz Hoss pedig lehunyva tartotta a szemeit.
A foglyok vidáman tettek-vettek a káposzta- és paradicsomágyások között. Amikor meglátták Kosef J.-t, abbahagyták a munkát, és néhányan összesúgtak, arcukon csodálkozással keveredett a tisztelet. Kosef J. pár pillanatig bűnösnek érezte magát, amiért az egész reggelt átaludta, és nem jött ki a többiekkel dolgozni, mint általában. De hamar elűzte ezt a rossz gondolatot, mert végül is ő most már egy szabad ember, és teljesen más kötelességei vannak. Miközben a két bóbiskoló fegyőrhöz közeledett, Kosef J. elhatározta, minden köntörfalazás nélkül elő fog állni azzal a kéréssel, hogy márpedig őt azonnal vezessék a börtön egyes számú kapujához.
– Hogy s mint? – lepte meg a kérdéssel Franz Hoss, még mielőtt szóra nyithatta volna a száját.
Fabius pedig, minden magyarázat nélkül, talpra ugrott. Kosef J.-nek erre torkán akadt a szó, és egyből minden követelőző szándéka elpárolgott. A foglyok viszszatértek a munkához.
– Minden rendben – mondta Kosef J., mert látszott, hogy az öreg fegyőr várt valamiféle választ.
– Nem akar egy kicsit itt üldögélni velünk? – kérdezte biztatóan Fabius, és Kosef J. kényszeredetten kibökte, hogy „de”.
– Kész csoda, hogy még előbújik a nap – dörmögte Franz Hoss.
Fabius odanyújtott Kosef J.-nek egy maroknyi tökmagot.
– Kérem, vegyen csak.
Kosef J. nem utasította vissza. Szörnyen éhes volt, és ebben az állapotban bármit megevett volna. Legszívesebben berohant volna a zöldségeskert közepébe, hogy megtömje a zsebét borsóval, de valamilyen ismeretlen okból szégyellte magát.
– Nézze meg az ember ezeket a mihaszna lókötőket – dörmögte ismét az öreg fegyőr –, nem csináltak semmit reggel óta. Csak a hasukat tömték egész nap. Csak a bendőjükre gondolnak, semmi másra.
Kosef J. hirtelen elpirult, keze megállt félúton a levegőben. Sikerült még kiköpni a tökmaghéjakat, és aztán tátva maradt a szája, mint aki arra vár, hogy valami külső erő juttasson levegőt a tüdejébe. Vajon Franz Hoss burkolt szemrehányásként mondta ezt?
– Kár, hogy vasárnap van – mondta Fabius, és hosszasan Kosef J.-re nézett, de ez egyáltalán nem értette a látszólag hozzá intézett mondatot.
Egy ideig mindhárman hallgattak. A felhők közötti rés kezdett eltűnni Franz Hoss nagy sajnálatára. Amikor pedig az utolsó napsugarat is elvágták a gyülekező felhőrétegek, az öreg fegyőr talpra ugrott, és elrikkantotta a vezényszót. A foglyok azonnal felsorakoztak. Közeledett a vacsoraidő, és mindannyian várták, hogy viszszatérjenek a börtönbe.
– Ez van – adta meg Fabius Kosef J.-nek a végszót egy olyan beszélgetéshez, amely valójában meg sem történt.
A foglyok menetoszlopba rendeződve elindultak. Franz Hoss megszakítás nélkül ordibált, osztogatta egymás után a parancsokat és a vaskos szitkokat. Fabius kirázta szakállából a tökmaghéjakat, és ő is elindult Franz Hoss után.
Kosef J. egyszerre csak kimondhatatlanul egyedül érezte magát. Valami súlyos és nyomasztó magány kerítette hatalmába, és ez kibírhatatlan szomorúságot okozott neki. Soha életében nem érezte magát ennyire elhagyatottan és tanácstalanul. Egész lényét egymásnak ellentmondó ösztönök és indítékok ostromolták, míg végül Kosef J. a legtermészetesebb hajlamnak engedett. Eldöntötte, hogy visszamegy a cellájába, és megvárja ő is a vacsorát.
Futásnak eredt, hogy utolérje a menetelő foglyokat.

László Szabolcs fordítása