Vörös István – Jóslástan alapfokon* / Részlet

KISCSÜTÖRTÖK
A látszat mindkettőjük esetében csalt. Egy csütörtöki napon négyesben vágtak neki az étteremnek. A pincér már ismerősként köszöntötte őket, napsütéses asztalt választottak. Boldizsár kedve magasan ragyogott, ha kinéznek az ablakon, lehet, hogy két napot látnak az égen.

De a második nap elé egy újhold tolakodott, sötét és fény-telen, Tímea pillantása. Ő nem látszott osztozni Boldizsár féktelen jókedvében, de kivonta magát a szerelmesek derűje alól is, komor volt és tartózkodó, ugyanakkor Boldizsár irányában mégis kegyes, amitől a fiú egyre jobban ragyogni és reménykedni kezdett. Pedig ez a kegyesség nem egészen őneki szólt, sokkal inkább Ildinek, aki nagyon akarta ezt a közös étkezést, és nagyon ajánlgatta neki Boldizsárt. Tímeának az volt a szokása és taktikája, hogy minden lehető és félig lehető dologra igent mond, úgy tesz, mintha az igent komolyan gondolná, mintha az igen csakugyan igen lenne és nem nem, és nem: hagyj békén, legfeljebb: talán, lehet, esetleg, ha-akkor. Tímeát nem érdekelték az emberek, ő csak aludni szeretett puha lényének és létének belsejében, és csak tessék-lássék engedelmeskedett azoknak a kényszereknek, amelyek mindenkire vonatkoztak. Nem szeretett enni, nem szeretett inni, nem vonzotta a többi embernek se a teste, se a lelke, igaz nem is taszította, a szüzességét is minden aggály nélkül vesztette el még nyolcadikos korában. Mára már szinte el is feledte, egyszer az iskolából hazafelé menet a házmester enyhén fogyatékos fia lehívta a pincébe, hogy van ott egy új kanárija. Nem volt hazugság, a ka-zánház egyik sarkában, aminek nem is túl magasan az udvar bokraira nyíló ablaka volt, egy kis zugot rendeztek be a fiúnak. Tizennyolc éves lehetett akkor, végzett asztalos, de munkát még nem talált. Állt ott egy heverő, egy asztal, és az ablak elé akasztva egy rozsdás kalitka, melyben egy csodaszép zöld madár énekelt. Amelyet, úgy látszik, egyáltalán nem zavart a rabság, a poros hely, mert ő kifelé nézett a kicsi, részben betört ablakkockákon, ahol jó levegő áramlott be, meg földszag. Tímea egy percig önfeledten bámulta a madarat, a fiú, aki tulajdonképpen szép arcú lett volna, ha nem hagyja állandóan nyitva a száját, nem merte megzavarni, ő a lányt bámulta mélán, ki is csordult száján a nyál, ettől észbe kapott, arra gondolt, amit az anyja szokott neki mindig mondani: Ha nagyon tátod a szádat, nem akad majd a fogadra való lány. Igyekezett összeszorítani a fogait, bár most meg a szája egyik sarka fitytyedt le, de ez már csak a jóindulatú figyelem kifejezésének tűnt.

Akkor Tímea odafordult hozzá, és úgy mosolygott rá, mintha egy normális fiú állna előtte. Végignézett rajta, magas és vállas volt, a haja lenőtt, az öltözéke házmesteri. Nevetségesnek csak az oldalt két fehér csíkkal díszített tréningnadrágját találta. Az agyonmosott pólójában volt valami báj. Mért mondják erről a fiúról, hogy bolond, futott át Tímea agyán. És ha már valami érdeklődés támadt benne iránta, mindjárt tovább is vitte azt. Milyen lehet meztelenül? Még sose láttam meztelen pasit. Nem is különösebben érdekelte őt eddig ez a látvány. Most is inkább a lehetőség és az ismeretszerzési vágy hajtotta. Gyönyörű madarad van, mondta neki.
A fiú ettől elérzékenyült, az álla újra leesett, bambává váló arckifejezése fölmentette Tímeát a szokásos illemszabályok betartása alól.
De úgy tudom, van neked még egy madarad. Azt nem mutatnád meg?
Nem. Az már rég elpusztult. Itt van eltemetve az udvarban. Kiássam?
Dehogy, nevetett a lány. Én arra gondoltam, ami a nadrágodban van.
Mi? He? Vagy úgy. A szájából kicsordult a nyál.
Vetkőzz le!
Rendben, de akkor te is!
Tímea erre nem számított. Csak meg akart nézni valamit, amit eddig még nem látott, és most kiderül, hogy neki is adnia kell cserébe valamit. De hát meztelenül még nem látta férfi. Ez is újdonság. Kell abban valami izgalmasnak lenni, ha annyian megteszik napról napra. Nem volt soha szégyenlős, de azt tudta, hogy nem illik mutogatnia magát. Maradjon meg az egyensúly. Rendben, mondta. Először te veszel le egy ruhadarabot, aztán én.
A fiú viszont szégyenlős volt, de nem tudta, hogyan térhetne ki a lány kedvessége elől. Zavartan heherészett, és lehúzta az egyik papucsba bújtatott lábáról a zoknit. Tímea ettől elemébe került. Megérezte, hogy fölényben van. Most már úgy játszhat evvel a nyolcvan kiló hússal, bőrrel és csonttal, mintha a plüssmacija lenne. Gyorsan letette a válláról az iskolatáskát. Ez nem számít, morogta a fiú, mert haladékot akart nyerni.
Persze, mondta Tímea, aki el volt tökélve, hogy mielőbb valami titkosat mutasson neki, és így végre megnyugtassa. De le kell tegyem a táskát, különben nem tudok vetkőzni. Azzal gyorsan lehúzta magáról az iskolaköpenyét, úgy, mint egy pulóvert, a fején át, anélkül, hogy kigombolta volna. Evvel nem volt más célja, minthogy egyszerre a blúzát is levehesse. Csak a melltartó maradt rajta fölül. A házmesterfiú fülig vörösödött, de a tréningnadrágján keresztül látszott, hogy merevedése van. Bárki bejöhet. Bezárom az ajtót, mondta és elszaladt.
Csikordult a kulcs a kazánház vasajtajában, és Tímea kicsit megijedt. Be vagyok zárva, gondolta. Alighanem meg fog erőszakolni. Ilyen se történt még vele. A kíváncsisága elnyomta az ijedelmet.
A fiú visszajött, és zavartan nevetgélt. Ne öltözzünk inkább föl?
Azt ígérted, hogy mutatsz valamit.
Na jó, mondta, és letolta a nadrágját, s ledobta a pólóját. A kopott alsót meg-emelte és egy kör alakú foltban át is nedvesítette a kevésbé szabódó hímtag.
Tímea is gyorsan megszabadult a nadrágjától. Ott állt bugyiban és melltartóban. De a combját igyekezett árnyékban tartani. Kibontotta copfba fogott haját, és előrehalmozta a mellére, majd nem is várva ellenszolgáltatásra, ledobta a melltartóját.
A szentségit, szaladt ki a fiú száján.
Tetszem?
Nagyon.
Te is szép vagy.
A fiú majdnem elsírta magát. Ezt még sose mondták nekem.
Mert az emberek vakok.
Tímea odalépett, és egy puszit nyomott a zavart fiú meztelen mellkasára. Pont egy fejjel volt alacsonyabb nála. Megérezte, hogy az érdes bőrű kéz a hajába túr. Szép vagy, hallott maga fölött egy hangot, de ez a hang most mélyebb és bársonyosabb volt, mint az iménti remegő. A fene egye meg. Jót cselekedtem, gondolta Tímea. Segítettem felnőtté válni ennek a mamlasznak. Máris férfi. Le merném fogadni, hogy egy héten belül talál munkát.
Tímea nem szeretett jót tenni. De mégannyira sem szeretett rosszat tenni. Most úgy érezte, egyszerre teszi mind a kettőt, és ettől megrészegedett. Nincs valami piád?, kérdezte, és a fiú megkönnyebbülten bontakozott ki az öleléséből. Apám tart itt a fűtési időszakra egy kis saját főzésű pálinkát, de nincs poharam.
Nem baj, majd iszunk az üvegből.
A hatalmas kazán mellett a hátsó nyersbeton falnál állt egy vasszekrény, azt nyitotta ki az alsógatyában botorkáló ifjú férfi.
Téged ugye Istvánnak hívnak?
Igen, és a madaram pedig Pityuka. A szekrényben gumicsizma állt, egy vatelines kabát és munkásnadrágok lógtak. Valahonnan a csizmák mögül került elő a címkétlen fehér üveg. Csizmapálinka, gondolta Tímea, és érdekelni kezdte a dolog. Még sosem ivott pálinkát. A szekrényből egyszerre tódult ki férfiszag, ruhaszag, télszag és valami őszi rohadás aromája.
Mi a beceneved? Arra szükség lehet a következőkben.
Miért?
Majd meglátod.
Apám Pista, én Istika.
Nálatok mindenki István?
Nem, az anyám Istvánné.
Szép név.
A szüleim szerint az egész házban minden férfit Istvánnak hívnak. A te apád is az?
Nem, de nem lakik velünk.
Aha, értem. Nagyon szomorú vagy emiatt?
Én sose vagyok szomorú.
István eljött a szekrénytől. Kihúzta a dugót az üvegből, amit egy kis rongydarabbal együtt nyomtak bele. A penetráns rohadásszag elöntötte a pincét.
Kérlek, csukd be a szekrényt.
Miért?
Nem akarom, hogy az apád meglásson minket.
Azok csak a ruhái.
Akkor azt nem akarom, hogy én lássam őt. A fiú odalépett a szekrényhez, és a lábával betaszította az ajtót, mely nagyot csikordult. Most már nemcsak a kellemetlen szag, hanem kellemetlen zaj is elárasztotta a helyiséget. Tímea arra gondolt, inkább felöltözik, és elmegy. De a csikorgás a kanárit is felbosszantotta, olyan gyönyörű trillázásba fogott, hogy kívánni kezdték egymás közelségét. Adj innom, kiáltotta Tímea, akiben az undor kéjvágyba csapott át. Gyorsan letolta magáról a bu-gyit, megérezte, hogy alóla agyonaludt párnára emlékeztető szag áramlik ki. Elkapta a feléje nyújtott üveget, és meghúzta. Hihetetlenül jó volt. Erős, mint a pap-rika, meg valahogy másként is. Összerázkódott, a gyomrában meleg áramlott szét.
Én sosem iszom, mondta a fiú, kirántotta a kezéből az üveget, és úgy vette a szájához, mintha őt érintené. Én sem, felelte Tímea, és lerántotta a foltozott alsót a fiú térdéig.
Na, nyögött föl.
Miféle pálinka ez, kérdezte Tímea.
Hát apámféle.
De miből főzi?
Összeszed mindent, amit itt az udvarban talál. Az eperfa és a vadkörte gyümölcsét, lehullott leveleket, néha beledob egy-egy női fehérneműt is, amit a szárítókötelekről lefúj a szél, szénpor, vizes papírszemét is jöhet bele, ételmaradék. Egyszer állítólag egy döglött macskát is beledobott a cefrébe két nappal a főzés előtt.
Hát, ami azt illeti, jól érti a dolgát, mondta Tímea, és megint magához vette az üveget. Nagyot húzott belőle, úgy hatott rá, mint valami érzéstelenítő injekció a fogorvosnál.
Mindenki azt mondja. Még egy miniszter is szokott tőle pálinkát venni feketén.
Akkor ti nagy emberek vagytok.
Igen. Nem tagadom. Nagyon sokan jönnek tanácsot kérni apámhoz. Még orvosok is. Anyám pedig kártyát vet.
Tímea úgy érezte, eleget látott, kezét a most ernyedten csüngő hímtagra tette, mintha egy lépcsőkorlátba kapaszkodna. Lassan mennem kell, mondta. Forgott vele a világ.
Ne még!
Akkor viszont alszom egyet, egyezett bele, és szétvetett tagokkal a kifakult huzattal letakart öreg heverőre dőlt. Szinte azonnal elaludt. Finom ez az udvarpálinka, ismételgette álmában. Amikor néha fölébredt, a fiú kivörösödött fejét látta maga fölött, de hirtelenjében nem tudta fölidézni, ki is ez, és hogy hol vannak egyáltalán. Miért hajol olyan közel hozzá ez az idegen? Miért nyög, és miért mozog ugyanabban a pillanatban olyan határozottan és olyan határozatlanul? Aztán megint elaludt. Az érzéstelenítés még mindig hatott. Nem fájt neki semmi, és nem is esett jól semmi. Talán akkor nőtt föl ő is. Később néha úgy emlegette, egyszerre nőttünk föl a házmester fiával. De persze senki nem találhatta ki, hogy mire is gondol ilyenkor. Vagy ha kitalálta, az brutális félreértés volt. Szeretett érthetetlenül fogalmazni, érthetetlen dolgokra utalni. Istika lett az első szerelme, de akkor még ezt sem tudta, egyszerűen csak aludt, álom nélkül, az volt az álma, hogy fölébred, és az arc olyankor azt mondja neki: három. Mikor legközelebb felébredt, azt mondta: hat.
Aztán egyszer valóban felriadt, mert olyan érzése volt, mintha menstruálna. Az arc, amely vörös volt a kétségbeeséstől, mint egy lenyugodni képtelen nap, azt mondta: még mindig csak hat.

Akkor pihenj egy kicsit, mondta neki, és lelökte magáról. Mintha egy fát tépnének ki a földből, valami kihúzódott belőle, érdeklődve kellett látnia, hogy deréktől lefelé piros és fehér csatak borítja. Meg lehet itt valahol mosdani? A fiú egy csőcsonkra mutatott a sarokban, aztán ő aludt el. A lány odaguggolt a cső elé, megnyitotta a csapot, és a jéghideg víz vadul beléhatolt; olyan fájdalom járta át, mintha most vesztette volna el a szüzességét. Attól is félt, hogy teherbe esik, és kicsiny hóembereket fog szülni. De nem tudta abbahagyni a mosakodást, a víz már nagy tócsákba gyűlt a betonon, mire megtalálta a többé-kevésbé eldugult lefolyót, és szürcsögve szökni kezdett. Tímea ugyanabban a pillanatban élvezett el először. A sugár hol egészen belé nyomult, hol a vágatának külső redőit nyalogatta. Borzongani kellett tőle, sírni, és visszamenőleg kielégülni, mint a focidrukkernek, aki öt-ször is végignézi a gól lassított pillanatait a tévében, míg a postás az előszobában a felesége szoknyája alá nyúlkál. Istika közben már mélyen aludt, a horkolása a víz és a kanári hangjánál is erősebbnek bizonyult. A tócsa egyre növekedett a padlón. Négy, nyögte Tímea. Hatnál végre elzárta a csapot. Átgázolt a bokáig érő vízen. Kirángatta a ruháit a meztelen fiú alól. Még egy pillantást vetett az elgyötört és boldog testre, melynek combján jókora folt vöröslött. Felöltözött, a cipőjét a kezében tartva a vasajtóhoz sietett, a kulcsot csak nagy nehezen tudta elfordítani. Az első lépcsőfokon aztán cipőt vett, elrendezte magát, és fölsietett harmadik emeleti lakásukba. Ahogy az ajtót kinyitotta, ott termett anyja, ez a békés kis nő, és két hatalmas pofont kent le neki. Hol jártál, akarta kérdezni. Már este hét van, akarta mondani, de megérezte a lányából áramló penetráns szagot, és egy kicsit megkönnyebbült. Te ittál, mondta. Magához ölelte Tímeát. Olyan kis hülye vagy, súgta a fülébe. A lány nem tudta most visszaölelni. Zúgott a feje, lénye ketté volt hasadva, mintha egy fejszét vágtak volna a lába közé. Elmúlt az érzéstelenítés. De az utóhatása sosem ért véget egészen. Ott a pincében lett igazán önmagává. Olyan emberré, akinek a víz a szeretője.
Boldizsár iránt még csak különösebb rokonszenvet sem érzett. Csúnyának találta. Ahogy a történelemről magyarázott a besütő napfényben, ahogy a rántott sajtot falta diadallal, mintha a legcsodálatosabb ételkülönlegességet fogyasztaná, megmosolyogtató volt. Okoskodását nevetségesen butának találta. Az egész alakot éretlennek. Milyen buták is az ilyen okos fiúk, gondolta, és milyen okos még az az asztalos is, a házmester fia, hozzá képest. Ama délután óta nem ment újra kanárit nézni a pincébe. A fiú köszönését sem igen fogadta. Azt hallotta, hogy tényleg talált állást, sőt a kazánházban már egy kis műhelyt is berendezett magának, ahol fusizik. Persze ez tűzvédelmi okokból tilos lenne, de mindenki szemet huny, a fiúnak pedig már egész sok pénze van. Állítólag nőzik is. Talán ma újra lemegyek hozzá, gondolta Tímea. Nevetnie kellett Boldizsáron, akiről lesírt, hogy fülig szerelmes belé. Mit szeret bennem, gondolta, miközben óvatosan félrehúzta a kezét, mert Boldizsár magyarázás közben már kétszer is rátette. Most úgy húzta el, hogy egy ilyen mozdulatot megakadályozzon, és a már jó úton levő mohó kéz az asztalra koppanjon. Ha ennyire nem ismeri az embereket, ha ennyire nem ismeri önmagát, és bennem is csak az az idegesítő babakülsőm érdekli, akkor megérdemel egy kis büntetést. Na, nem épp komolyat. Csak megkínzom egy kicsit.
Az asztal körül váratlan csend lett. Az utcán is lefékezett a kék busz, egy néni kelt át előtte járókerettel. A közeli parkból élénk pacsirtaszó hallatszott. Tímea megrémült. Rájöttek, mire gondolok. Zavarában most ő fektette Boldizsár kezére a tenyerét, és egy kicsit megsimogatta. A beszélgetés tovább folytatódott.
Aztán elfogyott az étel, utána még citromos limonádét ittak. Eljött a hazaindulás kínos pillanata. Tímeán kívül mindenki zavarban volt, mert úgy érezték, most dől el, széna vagy szalma. Mármint a dolog közte és Boldizsár között. Persze szalma volt, mi is lehetett volna más, de nem akarta nekik elárulni. Boldizsár remegett az izgalomtól, hogyan lehetne észrevétlenül úgy intéznie, hogy hazakísérhesse őt. Úgy látszik, félt egyenesen megkérdezni. Mi most megyünk, fecsegett nagy segítőkészséggel ez a buta kis pár. Ildit, a barátnőjét Tímea ki nem állhatta, de szívesen másolta róla a leckét. Az osztálykiránduláson egy ágyban aludtak, hogy a fiúkról beszélgessenek, és Ildi már akkor is rengeteg zagyvaságot hordott össze a szerelemről, a jövendő terveiről, meg persze Tamásról. Hogy majd mérnök lesz, maga viszont divattervező, és villát fognak építeni abban a faluban, ahol most is lakott, és ahová az igazi villák egyáltalán nem illettek. Tímea tudta, hogy a lánynak semmi ízlése sincs, reménytelen bármiféle iparművészeti irányra gondolnia, és azt is tudta, hogy Tamás történésznek készül, bár abból talán nem sok lesz, hiszen még az osztálytársa, ez a béna kis pöcs is tehetségesebb nála. Mindezt Ildi nem is sejtette. Az ő szerelme is csak képzelődés volt. Tímea hagyta, hogy a végkimerülésig beszéljen, és amikor elaludt, óvatosan megfogdosta a mellét a takaró alatt. Bosszan-kodva kellett megállapítani, hogy sokkal formásabb, mint az övé. Tamás, ne, nem szabad, nyögte álmában Ildi, ezen aztán Tímeának nevetnie kellett, és szinte rögtön, nevetés közben elaludt.
Már mentek? Én is megyek, nyelvelte gyorsan. A pár megtorpant. És te, Boldizsár, kérdezte Ildi a kerítőnek avval a kéjével, amely csak a reménytelen ügyeken fáradozóknak jár. Azt hiszem, ti egyfelé mentek.
Á, dehogy, habogott a fiú; egy rigó odaszállt fölé a fára, és tátott csőrrel röhögte, Tímea legalábbis így látta. Azaz hogy te merre mész, Timi?
Ne szólíts Timinek, mondta, hogy egy kicsit még kínozza mindhármukat, de Tamáson látta, hogy mindjárt odalép hozzá, és gyomorszájon vágja, engedett tehát, úgyis az volt a célja. Nincs kedved hazakísérni, Boldizsár? Én mindig unatkozom egyedül. Akár mindennap is hazakísérhetsz.
Hát nem is tudom, tulajdonképp könyvtárba akartam menni, habogta Boldi-zsár. A francba, gondolta Tímea egy pillanatra, ez ravaszabb, mint vártam. De aztán rá kellett jönnie, hogy csak zavarában kéreti magát.
Ma délután nincs is nyitva a kerületi könyvtár, ahová jársz, avatkozott közbe a barátja kárára Tamás.
Nocsak, tetszem neked? Megérdemelné az a te kis Ildid, hogy elvegyelek tőle, és eldobjalak, mint egy rongyot. Na, nem volt ő ilyen gonosz, egyszerűen csak idegesítette, hogy most már mind a hárman Boldizsár lelkében taposnak, saját magára is haragudott egy kicsit, és átfutott rajta, mi lenne, ha nem a pincébe menne le két év után, hanem fölhívná sötét lakásukba, az anyja úgyis csak késő este jön haza. Majd meglátjuk. Nem szerette sokáig elérzékenyült hangulatban tartani magát. Elkísérhetlek én is a könyvtárba, szegezte egyenesen Boldizsárnak, aki akkor már szagot fogott a nagyon kicsi lehetőség közelétől.
Dehogy. Én szeretnélek hazakísérni, mondta, és elindultak az Erzsébethíd felé, anélkül, hogy barátaiktól elköszöntek volna, akik egy fél percig még elképedve bámultak utánuk, aztán csókolózni kezdtek.
Már a hídon jártak, amikor Boldizsár óvatosan megpróbálta megfogni Tímea kezét. Jó, gondolta magában a lány, de amikor megérezte a tenyér izzadtságát, gyorsan visszarántotta a magáét.
Nem?, kérdezte a fiú.
Nem is tudom. Jó lenne. Ildi is ezt mondja, akinek nagyon adok a szavára. De nem tudom. Van is valakim.
Igen?, kérdezte Boldizsár csalódottan. Ildi azt mondta, szabad vagy.
Hát persze. Nős férfi. Tőle aztán szabad vagyok.
Szeretlek.
Ne mondd ezt, azt se tudod, mi a szerelem.
A híd közepén jártak. A szél szaporán rezegtette a tarka és egyszínű zászlókat, mintha ötven háztartásbeli és takarítónő egyszerre állt volna ki egy körfolyosóra a porrongyát kirázni. Az az idő járta akkoriban még Budapesten, amikor mindenkinek jutott munka, aki viszont ebből a jogból nem akart részesedni, azt büntették.
Szeretsz? Ne hazudj!, szólalt meg újra Tímea, mert nem akarta, hogy Boldizsár gondolatai másfelé kalandozzanak.
De. Igenis szeretlek, erősítette meg Boldizsár, és valósággal megkönnyebbült a vallomástól. Ahogy leesett róla ez a teher, mintha kicsit magasabbnak is tűnt volna, bár Tímeánál eddig is nagyobb volt. Észrevetted, hogy engem Pénteknek hívnak, téged meg Szerdahelyinek?
Na és?
Na és? Ma pedig csütörtök van.
Ez érdekes. Vállat vont. Figyelj! Ha tényleg szeretsz, akkor azt be is kell bizonyítanod. Jó, mondta Boldizsár, és vad elszánással a lány felé közelítette a száját, aki rugalmasan félresiklott előle, és nevetett.
Be mernél ugrani most a vízbe, ha kérném?
Naná!
Akkor tessék, ugorj, találkozunk a túlsó hídfőnél. Ott majd megcsókolhatsz, sőt a mellem is megfoghatod.
Mi van?
Ha tényleg szeretsz…
Te nem vagy normális.
Erre most jössz rá? Mondtam, hogy nem is ismersz engem.
Én sem mondtam, hogy ismerlek. Szeretlek, és meg szeretnélek ismerni.
Mi van, ha csalódás lesz?
Akkor beugrom a Dunába.
Ugorj most!
Nem is ismerlek. Még nem is szeretjük egymást.
Tehát gyáva vagy?
Nem. Csak nem vagyok teljesen hülye.
Nekem nem kellenek az ilyen közepes alakok, mondta Tímea, és ezzel mély sebet ejtett Boldizsáron, aki meg volt győződve róla, hogy ő semmiben nem közepes. Külsőre, rendben, még a közepesnél is rosszabb, de van benne valami, ami alighanem rendkívüli. És abban bízott, hogy ez a lány, akinek a rendkívüliségében nem kételkedett, fölismeri a hozzá hasonlót. Valamiben tévedtem, gondolta, de miben?
Hazakísérhetsz, de nem jöhetsz föl, mondta ki a döntését Tímea. Az út további részében már alig szóltak.
Tímeáék egy olyan rövidke utcácskában laktak, ahol még megmaradt a sárga keramit az úttesten, melyet két-három emeletes polgárházak szegélyeztek. Az ő lakásuk egy L alakú, leválasztott lakás volt, kis ablakokkal, legtöbb az udvar hatalmas eperfájának lombjára nyílt, nyáron bepotyogott az érett gyümölcs az ablakon, és a levegőt egész évre feketére festette.
Tímea közben már megbánta túl éles elutasítását, és bosszantotta is, hogy a fiú mintha túl könnyen szabadult volna a hatalmából. Mikor a kapu elé értek, gyorsan szájon csókolta, de amikor az ügyetlenül a nyelvét próbálta az övéhez közelíteni, ellökte magától. Egy hétig ne találkozzunk, mondta.
De miért?
Na jó, akkor legyen két hét. Te akartad. Azzal sarkon fordult, és beszaladt a kapuba.
Fölhívhatlak?
Majd hívlak én, ha megérdemled, kiáltotta vissza anélkül, hogy megfordult vagy akárcsak megállt volna.
Boldizsár kétségek között állt ott, de valami óvatos boldogságféle kapta el, a száján még mindig érezte a puha érintést. Pont olyan volt, mint a rántott sajté.
Sarkon fordult, és hazafelé indult.
Tímea akkor ért föl a lakásba, a konyha utcára nyíló ablakához szaladt, és kitárta. Integetni akart, ám azt látta, hogy a fiú fél lábbal a járdán, fél lábbal az úttesten lépked, ott, ahová helyi kutyások szarni engedik kedvenceiket.
Nem, ennek már fölösleges integetni, gondolta, és gyorsan visszahúzódott az ablakból. Boldizsár egy pillanat múlva csakugyan visszanézett, de már késő volt, hogy beteljen boldogsága. A lány átrohant a szobájába, levetette magát az ágyára, és sírni kezdett. Aztán sírás közben elaludt.
Két hétig nem keresték egymást. De nem közömbösségből, hanem elszántan. Az alatt a két hét alatt Tamás és Ildi váratlanul szakítottak. Így aztán a következőkben sem igen adódott alkalom, hogy Boldizsár és Tímea összetalálkozzon.
Közben a lány kétszer látogatást tett a pincében. Az ifjú asztalos eleinte vo-nakodott újra kötélnek állni, túl kicsi vagy, motyogta. Mért, két éve nem voltam kicsi? Amikor embert csináltam belőled?
Te csináltál embert belőlem?, ordította, és lekevert a lánynak egy pofont, úgyhogy annak azonnal eleredt az orra vére, amit gyorsan szét is kent az arcán. Én itt mindig vérzem, sikított, te engem meg akarsz ölni.
Ugyan dehogy! Ne haragudj! Magához vonta, hogy megsimogassa, és hogy az azóta fölszerelt csapnál megmossa az arcát. A szája már egyáltalán nem lógott, és nem hagyta olyan sokat tátva, mert a fűrészpor beleszállt volna. Leszokott róla.
Egy ötszázasért lefekszem veled, mondta Tímea a maga számára is meglepő ötlettel.
Kis kurva, lökte el magától Istika.
Dehogy. Bárki mással ingyen csinálom, de te az adósom vagy. A férfi nem tudott ellenállni, annyira kívánni kezdte a lányt, hogy elővette a tárcáját, és lecsapta a lila bankót a gyalupadra. A tiéd, mondta. A lány erre megpofozta, minek nézel engem, mondta, és eltette a pénzt, majd elviharzott. Ez még a múltkoriért járt. Örülj, hogy nem mentél miatta börtönbe.
Pár nappal később a lépcsőházban lesett rá a fiú, hátracsavarta a karját, és erőszakkal lehurcolta a pincébe. Tímea nagyon élvezte a jelenetet, és hosszan sikoltozott, amikor a farmerját rángatta le róla a férfi, akit aztán cserbenhagyott a férfiassága. Tímea nevetett. Ez két ötszázas, ha nem akarod, hogy bármelyik dolgot is terjesszem.
Mért kettő?
Egy, hogy ne mondjam el a rendőrségen, nőket erőszakolsz meg. És egy, hogy ne mondjam el a nőidnek, hogy impotens vagy.
Ők másképp tudják.
Nem fognak örülni, ha összeismertetem őket.
Honnan tudsz róluk?
Két éve figyellek. Szerelmes vagyok beléd.
Én is tebeléd.
Csak akkor járhatsz velem, ha mindenki más útját kiadod.
Ki fogom adni.
Addig is ide a két Adyval.
Tímeának így aztán elég érdekesen alakult a tanév vége. Két tárgyból is kettest kapott. Mosolyogva tűrte, hogy Ildi mindent megtesz, ne találkozhasson Boldizsárral; belement a játékba, és nem találkozott vele. Ildinek az a tévképzete támadt, hogy Tímea fecsegett ki valamit azon a sétán róla Boldizsárnak, aki visszamondta a barátjának, és az hirtelen és előjel nélkül kiábrándult belőle.
Pedig csak ez a nagyobb és vadabb viszony emésztette föl az ő papírtüzű szerelmüket. Boldizsár tehetsége. Ildi egy pillanatban úgy érezte, hogy szerelemes lett Boldizsárba, de ezt a gondolatot elhessegette magától, nem akarta megtenni a barátnőjével, hogy elszereti a kedvesét. Semmit sem tudott négyük közül egyikükről sem. Semmit sem tudott a saját lehetőséginek korlátairól.
Tamás megkönnyebbülten fellélegzett, újra sokat sétáltak együtt Boldizsárral, aki már nem szólt semmit Tímeáról; Tamás azt hitte, ő is túl van rajta, de Boldizsár egyre szerelmesebb lett, a szerelem beleégett a mondataiba, bármennyit is locsogtak a történelemről, meg az egyelőre még olyan távoli, de azért mégis fenyegető felvételiről. Boldizsár boldog volt, mert úgy érezte, szeretik egymás Tímeával, és csak a véletlenek napról napra következő láncolata választja el őket, egyáltalán nem végzetesen, inkább csak a napi tréfa szintjén egymástól. Sokat nevettek Tamással. Az osztályban Zsolt is bekapcsolódott a társaságukba. Így jött el a nyári szünet. A második a gimnázium alatt. Boldizsár egy kicsit megkönnyebbült. Most már biztos, hogy három hónapig nem látják egymást Tímeával. Jobb így. Majd utána. Addig pihenhetnek egy kicsit az érzései. Úgy kezdett neki a szünetnek, mintha ezek a kínzó és boldog érzelmek is a tantárgyai közé tartoztak volna, és most, hogy a szakadozó bőrtáskát és a könyveket félreteszi, félreteheti ezt az illúziót is. Egész nyárra elfeledkezett Tímeáról. Vagy ha eszébe jutott, csak bosszankodott önmagán, milyen tehetetlen volt, és mennyire nem használta ki az alkalmat. Remélem, nem ilyen leszek egész életemben. Nem olyan ember, aki hagyja, hogy a lehetőségek elmenjenek mellette.
Bár közben nagyon büszke volt erre az elszalasztott lehetőségre, mint a gazdag ember, aki a koldusnak egy papírpénzt dobott.