Rózsássy Barbara: Mélyről szól (Dobozi Eszter: Sánta Kata)
„A Szíriusz, amelyet a magyar népi csillagászat hív Sánta Katának vagy sánta lyánynak, a téli égbolton látható az idő tájt, hogy Olga ábrándozik a pislogó égi fényről. A közelében rajzolódik ki […] a Kaszás csillagkép. …benne látható a három kaszás – körülöttük a négy kévekötővel. Utánuk siet az ebédhordó Sánta Kata, de sohasem éri őket utol. Egy elhagyott kaszával megsebezte a lábát. Ezért sántít.”
Már jócskán a végén járunk Dobozi Eszter Sánta Kata című regényének, amikor az író felfedi előttünk, népi csillagászatban járatlanok előtt kötete címének jelentését. A szerző, aki nem először lép prózakönyvvel az olvasó elé (2008-ban már kézbe vehettük Túl a rákbarakkon című regényét), új kötetében azon a hangon szól hozzánk, ami prózájának immár sajátja. – Sorai mögött érezhetően ott lüktet a lírikus vénája, ám költőisége nem nagy volumenűen kibontott képekben, vagy szép, cizellált mondataiban rejlik. Sokkal inkább abban a lélektani állapotban fedezhető föl, ami a vers-írás közben „magával ragadja” a költőt – s itt, a prózai sorokban, ahogy kinyílik, megnyílik előttünk egy belső út története, ez az állapot megjelenítődik. Korlátokat nem tűrő őszintesége az olvasót is mind mélyebb magába nézésre készteti.
Őszinteség: kulcsszó. De pontosítanunk kell: nem gátlás nélküli szókimondást értünk alatta. Nem azt a fajta divatos lazaságot, amiben a mai író gyakorta pózolva tetszeleg, (ál)bátorságát fitogtatva azzal, hogy mindent úgy tesz le elénk, mint koszos kocsmában a sört lökik a vendégek asztalára. Dobozi Eszter világa – ha a szépséget, ha a csúfságot gömbölyíti bolygónyivá – a lélek finom rezdüléseiből épül.
A Sánta Kata főhősnője, Olga, akiben „csaknem amnézia a múltnélküliség”, aki „úgy volt itt e földön, mint akit gépnek kreáltak”, s akiből „évtizedeken keresztül hiányzott minden gyermeki kötődés”, kilátástalan vándorútra indul, egyre otthontalanabbul bolyongva az országban, amit valaha hazájának hitt. Hazának, ahol mindent megtalálhat ott, ahol utoljára látta; ahol minden változatlan kéne legyen, még akkor is, ha egyforma városok, falvak, poros utcák szürkeségébe olvad, akár a téli égbolt. Ám vándorlása során si-várnál sivárabb, ridegnél ridegebb hely-színeken találja magát. Olga története nem tévelygés, érthetetlen „kalandkeresés” – de kétségbeesett segélykiáltás, ahogy a szakadék szélén álló még egy-szer, utoljára háta mögé tekint, hátha van még kéz, ami kinyúlna utána. Ám tébolyda ez, ahol ketrec a jelen, ketrec a múlt. „Ezen a nem tudja miért kezdődött utazáson, melyről nem lehet sejteni, meddig tart […], hová vezet […]. Felzaklatja mind-az, ami nincs. …mint aki homályból érkezik és homályba tart. […] Minden-minden így hull szét az időben.”
Sánta Kata – azaz Olga soha sem éri utol: saját magát, sorsát, múltját, jelenét. Története azért szívszorító, azért nem mehetünk el mellette szó nélkül, mert nem egy bizonyos nőről szól. Nem csupán valakiről, aki elvesztette érzékeit, aki nem találja többé a sötétből kivezető ösvényt. Zaklatottságában, testi és lelki szenvedéseiben, a kilátástalanság olykor kijózanító, máskor bódító, bénító erővel ható megtapasztalásában olyannyira emberi, mint mi saját magunk. Hogy van ebben némi „regényességbe csomagolt” társadalombírálat? És ha van? A minket körülvevő jelen olyan, amilyen; csoda-szerű lenne, ha az író, mint valami burok lakója, ki tudná vonni magát belőle. Akarva-akaratlanul olvasókként is nyakig benne vagyunk. – Hiszen egy ország szennyesét látjuk kiteregetve Olga szemével, mikor egyszer csak „emelkedik az állomás melletti úton a csatornafedél. Rövidesen hárman-négyen is ereszkednek alá, adogatva egymásnak a bevásárló-szatyrokat […] Hát itt tartunk […] Laknak a város alatt is. Mint a patkányok, megbújnak a csatornák járataiban.” – Mint a patkányok – szép, már-már nemes gondolat, hogy csak a föld alatt élnek. Jobb, ha erősen kinyitjuk a szemünket, nehogy Olga sorsára jussunk mi is, önmagunkkal és a világgal szembenézi képtelenek – kórházi folyosókra, tébolydába.
A regény másik kulcsszava az emlékezés. Különös dolog ez, mintha egy olyan terembe lépnénk – Olga múltjába –, ahol félhomály van, mindenhonnan, a plafonról, a falakról, egy-egy régi bútorról fátylak lógnak: látjuk is, meg nem is a kontúrokat. E furcsa írói technika, a még élő, s a már kitörlődött (sokkterápiával kitörölt) emlékekkel keveredő valóság szinte összezavar minket. Mégis ez hoz abba az állapotba, ami által olvasás közben képesek leszünk egészen „Olgává válni”.
Dobozi Eszter ahogy költőként, úgy prózaíróként sem a popularitást keresi. Halkan, de mélyről szól hozzánk. Átemelődik az időn; prózaibban: tegnapja is aktuális. Épp úgy, mint egyik, bő évtizedes verse, mely ma nem kevesebbet, többet mond, mint születésekor mondhatott: „Tőlünk elvétetett a szégyen is, / a kiűzetések szégyene, / volt Évák és volt Ádámok bűneit / keresheted, ki-hunytak édenek. // Nem ugyanaz a kilakoltatás, / minthogy nincsen honnan hová, / innen sehol sincs kívülebb, / és semmi nem azonos semmivel.” (Sehol) – Ami mégis azonos: a költő versével, a vers – elveszni látszó – emberi világunkkal.
(Magyar Napló, Budapest, 2011)
RÓZSÁSSY BARBARA