Szergej Tyimofejev – Jelentés az Európa Szállóból / Beszélgetőtársak

Jelentés az Európa Szállóból

arab üzletekben vásároltuk a bort
egész Párizs eljegesedett, mint moziban néztük
miként szórják a homokot a lépcsőkre
zöld egyenruhás szemetesek.

A város a Sacre Cour éjszakai panorámájával
nyílt meg előttünk miközben a keselyük
a megfagyott égboltot is sárral szórták tele,
a turisták egymást fényképezték
könyöküknél fogva nőiket.
A sikátorban a ház, amelyben Dalida,
az egykori híres énekesnő sutba dobta életét,
s ahol álmos, rózsaszín sarkú, fekete pincérnők
kávét öntenek a csészékbe.
Párizsi újságokból formált tölcsérből
ettük a sült gesztenyét,
olcsó bort ittunk műanyag flakonokból,  
törökmézzel etettük a galambokat, mialatt
önérzetes, orrukat fennhordó párizsi polgárok
lenéző pillantással mentek el mellettünk.
Később, a hídon ülve, elénk tárult a város
kivilágított csatahajójával, a Notre Dame-al, és még sok mással.
Elza kockás szoknyában mutogatta nekünk a zsidó negyedet.
Arra haladtunkban, Saint-Denise éjszakai pillangói
megvetően fordultak el tőlünk, szerény, furcsa sapkás átutazóktól.
A fagy állandósult, de sütött a nap, kivéve éjszaka, amikor
a jazzklubban negyvenes párizsi nők és férfiak állandósult
szex nélküli partnercsere közepette járták a boogi-boogit,
a közösség összetartó erejét érezve, partnerüket vezetve
az éjszaka végéig, amikor kialszanak a józan megítélés tűzkerekei,
a diáklányok gondosan összeszedik könyveiket, sírnak egy sort
a metrón, mialatt raszta copfos zenészek
az élet nagy igazságairól énekelnek.
Párizs, te jól ismered piszkos lepedőidet.
Veszek egy kis műanyag kosarat, rajta fotó rólad,
mint egy kis tévé, amelyen egyetlen adás fogható,
a szakállas Pierre Richard mobilon keresztül vezet egy műsort
a Szajna partján lehorgonyzott hajója fedélzetéről.
A Szajna-partról, ahol oly sokan írogatnak, csókolóznak, isznak…
Karácsonykor itt mindenki sír a Szent Szeverin templomban
ismételgetve magában: „az idő megállíthatatlan”.
Kék szemű kislány táncol a kávéház asztalai között
átadva magát az üvegen beömlő napsugaraknak,
s mialatt Monsieur Jules a napi bevételt számolja,  
vendégei kávéscsészéjüket kezükben tartva megdermednek
a kis adagokban beáramló naprobbanásoktól…

Beszélgetőtársak

Szívet melengető művészet
kellemes hírekről suttogni a csillagoknak.
Hosszú ideig tanulta ezt, két egyetemet is végzett.
A Kilimandzsárón, egy laboratóriumban
tökéletesítette tudását.
Hideg volt, összefagyott a szája.
Narancssárga tubusos szájzsírt
hordott a zsebében.
Reggelenként használta. A gyakorlat végére el is fogyott.
A tubust később bedobta íróasztala fiókjába.
Neveket adott a csillagoknak, a kiválasztottakkal beszélgetett,
Később már mindenikkel.
Néhány közülük válaszolt is, azok, amelyek
már hozzászoktak az emberekhez.
Ezek fényesebben világítottak, vagy kissé megváltoztatták
pályájukat.
Mesélt nekik önmagáról, terveiről, hogyan szeretné átrendezni
a lakását,  vagy arról, hogy az öreg svéd gépek tetszenek neki.
A városban felment a házak legfelső emeletére, ki a tetőre.
Összebarátkozott a legmagasabb szállodák portásaival is.
Néha a parkban is szükségét érezte a beszélgetéseknek,
felmászott a padokra, monologizált hintáztatva magát,
majd egy újsággal letörölte a port az ülőkéről.
Állást ajánlottak neki a helyi líceumban,
kedvenc tantárgyát taníthatta.
Az első órán kiderült, hogy az osztály 16 éves lányokból áll.
Elszomorodott, de próbált nekik a csillagokról mesélni.
És azok megértették őt.
Mégis úgy érezte, nem tudja úgy előadni a tantárgyát,
ahogy szeretné. Ezért elment a líceumból.
Eltelt három hónap, nyár volt, felvételi vizsgák zajlottak éppen.
A könyvtárban egyik tanítványával találkozott.
Megörült neki, kérdezgetni kezdte.
A lány zavartan elmesélte, hogy öten az osztályából,
őt is beleértve, egykori egyetemére nyertek felvételt.
Beszélgettek a tanulásról, a tanszékekről, az előadókról,
tankönyvekről, baráti körökről, az előadások témáiról.
Aztán elbúcsúztak egymástól.
Hazafelé menet arra gondolt: jó lenne másnap
betérni ismét a könyvtárba.

Csekei-Thiele Enikő fordításai