Fónod Zoltán: Folytonosság és változás (tanulmány Tóth Lászlóról, részlet)
Tóth László költészete* – A (cseh)szlovákiai magyar irodalom középnemzedékének képviselői közül, az 1970-es években induló költők, Varga Imre és Tóth László munkásságát kell kiemelnünk. Az Egyszemű éjszaka (1970) című antológia szerzői között is ők voltak a legsikeresebbek.
Nemcsak költői beszédmódjuk volt meghatározó, hanem a nyelv-filozófiai meggondolásaik, valamint létesztétikai gesztusaik is hatásosak, ösztönzőek voltak. Koncsol László szerint „A nemzedék versvilága az első években szűk és szegényes. A század interkontinentális és kozmikus, a maguk külső vagy belső terében odüsszeuszi költőinek, Saint-John Perse-nek vagy Weöres Sándornak az árnyékában ez a nemzedék eleinte kietlen belső tájakat épített, riadt, vegetáló alanyokkal. Tóth László (1949) verseinek tája például ugyanolyan, mint Gál Sándoré: »kősivatag«. […] Második kötetének (Ithakából Ithakába, 1975) versei talán végső lehetséges alakjában állítják elénk a fiatal költő esztendők óta kész, de kötetenként és versenként egyre magasabb szinten újrateremtett attitűdjét.”1
Tóth Lászlónak az Egyszemű éjszakában közölt verseit Tőzsér Árpád így jellemezte: „A világot az első és második jelzőrendszer síkján egyetlen időben érzékeli, tapasztalásai mindig paradoxálisak, azaz önmaguk ellentmondásával terhesek. […] Költészetük egyszerre fejezte ki a hitet és a magányt, közösségvágyat és nihilt, útkeresést és közömbösséget. Sem a költészetük, sem az újsymposionista »beütés« nem tette őket különösen kedveltté. […] a Vetés-nemzedék legtehetségesebbjei (Varga Imre, Tóth László, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó) megmérkőztek költészetük árnyaival, s rátaláltak arra az útra, amely a humánum műfajává avatta költé-szetüket.”2
Tóth László első versköteteit (A hangok utánzata, 1971; Ithakából Ithakába, 1975) nemcsak az útkeresés jellemezte, hanem a gondolati elmélyülés és az új költői nyelv megteremtésének a szándéka is. A hangok utánzata című kötetében különösen szembetűnő „a valóság tágításának ez a sajátos módja, a komplex és paradox világérzékelés, az ellentétek szélső pólusainak a szembesítése. A távoli pontok szembevillantása szigorú rend törvényei szerint történik, az ellentételezés nem groteszk játék, hanem valóban összetett világérzékelés. A képek struktúrája jelzi, hogy Tóth László a közvetlen látványt mindig filozófiailag (azaz: térben és időben) kitágítja, végső összefüggésrendszerbe állítja. […] A költő világképe remények nélkül való. Innen ered érzelmi bősége. Meg abból, hogy gondolatisága „nem kifelé ható programokban nyilvánul meg”.3 Olyannyira sajátos a fiatal költő gondolkodása, a kulcsszavak, szimbólumok megidézése, hogy az antológiás versek „átemelése” A hangok utánzata című első kötetébe, természetes mozzanatként hat. Kedvesek, megnyerők és sajátosak ezek a versek, így a „hiány pótlása” esetében is jogosultak arra, hogy a költő első verseskötetébe besorolódjanak. Néhány sor a „formakészség” megítélésére a Litánia című fejezetből: „itt minden követ megmásztam / mint a gyíkok / kő voltam kő lettem magam is / kőbaltával jött az éjszaka / s hajnalban nagy kő / nagy sárga kő görgött ablakomba / nagy sárga kő sárga az arcom is / sárgára vasalt hangulatok / fedik el koponyámat / csontjaimon lassan / újra beérnek az almák”.
Varga Imre szerint „Tóth László versesfüzetének egy részét a névadás szertartása foglalja el, a tárgyakban, dolgokban, szavakban élő szellemekhez intézett hívószavak. A Lexikon ennek az ősi hatalomvevésnek a rögzítése… A világlátás következő lépése – Tóth könyvének javát ez az anyag képezi – a törvények keresése. Ennek a módszere, hogy ellentéteiben látjuk a világot. Ilyen törvényfüzér (az első nagy kísérlet) a Litánia, aztán a Meneküléspróbák”4. És mivel a világ megismerése ezzel a módszerrel nem volt eredményes, második verskötetében (Ithakából Ithakába, 1975) többekkel is eszmei/érzelmi örökséget vállal. Az Ithakából Ithakába az eszmélés könyve lett, gazdag irodalmi hagyomány éltetésével (Ady Endre, József Attila, Pilinszky János és mások).
Költészetének legjellemzőbb vonása az erős intellektuális/gondolati töltés. Ez az igénye már az antológiában közölt verseiben is fellelhető. Mindez későbbi verseiben – talán az Ithakából Ithakába című kötet formai és tartalmi jegyeit, viszszalépéseit leszámítva – tovább mélyült, s motivációit tekintve is gazdagodott. Tőzsér Árpád szerint „A legtöbbet – úgy tűnik – a lengyel 56-os nemzedék autoriportázsaiból s a cseh konkretisták „hétköznapi lírájából” tanult, nekik köszönhetően került be verseibe a tárgyak, a történelem és a bölcselet egyfajta viszonylagos totalitása és epikuma, amely aztán a sajátos világlátásának, szabad asszociációinak anyaga lett.”5 Illyés Gyula sorai jutnak az eszembe: „A művészet örök forgásában a képtelenségek is visszaperdülnek oda, ahonnan elindultak, vagyis a realitáshoz.” De idézhetném az induló Tóth László Meneküléspróbák című versének „a szembenézés, a továbblépés igényét” jelző néhány sorát is: „Csak lépni kell / lépni nagy kitárulkozásaink felé / lépni a vér felé / a mozdulatlanná érlelő őszben / vakok szemgödrében ha megszólal a hegedű”.
Az Egyszemű éjszakabeli zajos és polgárpukkasztó indulásuk után egy évtizeddel ide, a realitáshoz érkeztek vissza annak az avantgárd, illetve absztrakt és groteszk költészet késztetéseivel porondra lépő költői is. Tóth László harmadik kötete Átkelés (1977) címmel jelent meg, melyben – Görömbei András szerint – a „lírai személyiség különféle szerepekben és helyzetekben kísérli meg azt, hogy az egész világot egyesítse magában. […] Mindössze hét versből áll a kötet, hét nagy terjedelmű, többnyire epikus keretű lírai vagy dialogikus drámai tudatmegjelenítésből”.6 Tény és való, tiszteletre méltó az a küzdelem, melyet a szerző itt a világgal s anyagával folytat. A maguk nemében páratlanok azok a versalakzatok is, melyeket ebben a kötetében használ a költő. De a „szabálytalan” formában épülő vers-piramisai mellett szembetűnő az a bölcs gondolatiság is, mely áthatja ezeket a műveit: „Nincs más utam, mint utakat keresni” – mondja egy helyütt.
Nem véletlen persze az sem, hogy ezt a kötetét egy-egy Illyés Gyula- és Páskándi Géza-mottóval indítja a költő. „…a költészet beszélni és cselekedni tanít bennünket. Beszélni, pontosan olyan értelemben, mint az édesanyánk” – olvashatjuk itt Illyés Gyulától, Páskándi Gézától – az egyik verseskönyvéhez írt jegyzetéből – pedig ezt: „Ez a verseskönyv tulajdonképpen regény: egy indulat, egy látomás regénye. […] A bűnügyi regényben a tettest fogják meg, az igazi verseskönyvben a lélek legmélyét érjük tetten.” Vers, képvers, próza, ballada, naplótöredék – egyként építőanyaga az Átkelésnek. Meg a költő személyisége – különböző szerep-osztásokban. Tóth László e kötetének „központi tárgya a halál”. „Ember és szerep” meglehetősen gazdag és bonyolult kérdéskörét tárja e verseiben elénk az író. „Nemcsak a sok nagy kezdőbetűs szó, hanem a fogalmazásmód is elárulja, hogy a költő szimbólumokban beszél” – írja Koncsol László a kötet címadó darabjáról szóló elemzésében. „A vers szövegében három nyelvi szint épül egymásra. Dőlt betűs nyomdai szedéssel a költő egy szlavóniai magyar parasztasszony eszköztelen siratóénekét idézi. Zárójelben a háborúban elesett társ túlvilágról érkezett jelentését szólaltatja meg, a sikeres »átkelésről«, azaz a halálról is […] a kettő között pedig gazdag képes-jelképes nyelvén a költő (az »én«) beszél. Az első a nyelv női, a második a férfias pólusa; más megközelítésben az első a népnyelvi, a második a köznyelvi, a harmadik a költői szint.” Erénye a kötetnek, hogy két előző könyve után a „történelmi látásmód” is megjelenik itt, „nevezetesen a történelmi viharoktól megpecsételt embersorsokat éli át” a költő. Végül „a történelmi élmény állomásait: Trójától Segesváron át Sztálingrádig, és tovább, ahogyan ezek a stációk a mai költőben élnek, illetve ahogyan általuk ő maga él”7
Szeberényi Zoltán szerint az Átkelés versei „a képvers látszatát keltik, de különösebb funkcióról nem árulkodnak, a figuráció inkább formai mozzanat, amely a szövegek áradását, szabad folyását rendszabályozza, feszültségteremtésre törve, s a változatosság monotóniájával végül a mondanivaló részévé válik. […] A versekbe foglalt életet színjátékos vándorlásnak látja, ezért drámai konfliktusok nélkül jelenezteti”8 – írja Szeberényi Zoltán. Más oldalról, az „áldozatkészség” felől közelít a kötethez Tőzsér Árpád: „Mindkettő én vagyok. Az áldozó is, áldozat is” – írta róla kritikájában.9
Tóth László korai köteteit (A hangok utánzata, 1971; Ithakából Ithakába, 1975) nemcsak az útkeresés jellemezte, hanem a gondolati elmélyültség és az új költői nyelv megteremtésének a szándéka is. Későbbi versesköteteiben (Átkelés, 1977; Istentelen színjáték, 1983) ez a szándék hatványozottabban jelenik meg. Ötlet- és gondolatgazdagság, illetve formai bravúr egyaránt jellemzi az Istentelen színjáték című negyedik kötetét, melyben nemcsak saját „én-ontológiáját” kutatja, hanem igyekszik feltérképezni az emberi lélek „topográfiáját” is. „A »versírás: honfoglalás« számára, s ebben a honfoglalásban a hazát teremtő szándék a leg-szembeötlőbb.”10
„Ez a könyv regény”, olvasható az Istentelen színjáték (1983) borítólapján az író vallomása, majd a „különféle konvenciók és koncepciók tarka lobogói alatt csatába indulók” véleményétől tartva, mindjárt ki is javítja a meghatározást, mondván: ez a könyv „regény”. Majd e műfaji tisztázás után megtudhatjuk, hogy szándékai szerint „ember és szerep” bonyolult kérdésköre éppen úgy foglalkoztatja a szerzőt, mint a regényhősök „egyszerre groteszk és tragikus XX. századi pokoljárásai”, melyek kapcsán az „önazonosság” megőrzése vagy elvesztésének félelme foglalkoztatja őt a leginkább. Szövegei „egy grandiózus építményt alkotnak, s lírai hősük a lírai álcákban bujkáló szubjektum koncepciózusan eljut valahonnan valahová. Így lesz a dantei fogantatású Istentelen színjáték a huszadik századi pokoljárás megrázó könyve”11 – írja a kötetről Szeberényi Zoltán. Az Átkelés előzményei kapcsán talán mindenekelőtt a kortárs és sorstárs Varga Imre Boszorkány-szombat (1980) című munkáját említhetjük, megoldásaiban pedig Tolnai Ottó Rovarház (Újvidék, 1969) című regényével rokonítható (travesztia, paródia). A kötetben szembetűnő szövegei műfaji tarkasága, s egymást váltják benne képversek, különféle tipográfiai trükkök, szellemes szójátékok, szellemes ötletek és fricskák, illetve különböző „vendégszövegek” (Dante Isteni színjátékából, továbbá Janus Pannoniustól, Weöres Sándortól, Szilágyi Domokostól s másoktól).
Nem vitás, tartalmas, szellemes kötetről van szó, mely az 1976 és 1982 közti évek egyfajta lenyomata is egyben, melyből nemcsak azt tudhatjuk meg William Blake angol költő Milton című műve alapján (melyben az 1800-as évek elején a költő saját megvilágosodásának történetét mondja el), hogy az „agyból, szívből, ágyékból kapuk nyílnak”, hanem azt is: „Pompás lesz, gyönyörű ez a világ!” Ha a költő előző kötete, az Átkelés kapcsán a „fennköltséget” hangsúlyozta a kritika, az Istentelen színjáték esetében a közép-európaiságot és az egyetemesség igényét emlegette, s különösképpen kiemelte a „vendégszövegek” szerepét is. Mindez együtt félelem és szorongás, groteszk és tragikus, drámai és meglepően modern együttesévé teszi a kötetet, melynek műfaji tarkasága is dicséretes.
Sokféle kultúra, sokféle hatás, sokféle műfaj és kísérlet „ejti” rabul e könyvében (is) az írót. Esetenként teljesen „önkényesen” dönti el, mikor, mit és mire használ. Az „önmagát szervező anyag” lehet az oka, hogy a „szövege” gyakran „elmegy a seholba”. Tóth László Innen és túl című „monodrámájában” Radnóti- és Vörösmarty-reminiszcenciák vegyülnek szövegével: „»Nem tudhatom másnak e tájék…« / csak azt / nekem mit jelenthetne / ha itt élnem s halnom nem kellene”.
Néhány oldallal odébb viszont: „jó ez így jó ez így jó ez így / mondják a herélt kispapok / jó ez így jó ez így jó ez így / mondják a frigid hölgyek / jó ez így jó ez így jó ez így / mondják a bölcsek / jó ez így jó ez így jó ez így / mondja ki sose lesz már bölcsebb / jó ez így jó ez így jó ez így / mondom és nagyokat hallgatok”.
Nem vitás: könnyedség, játékos elegancia egyaránt megtalálható ebben a versben. És mielőtt újból átadtam volna magam A feleségem voltaképpen jó… című verse feledhetetlen sorainak, óvatlanul a kötet belső címlapjára esik a pillantásom, ahol Tóth László egyik Élet és Irodalombeli – már az Istentelen színjáték utáni – versének újságkivágását találom (a közlés ideje: 1988. december 23.), s legyen „botsánatos” bűnöm, ha most ide is idemásolom: „Nem szállunk föl / Magam elé bámulva elbambultan / e pálinkával átitatott testben, / lenni – nem lenni is már megtanultam, / s az élethez is, halálhoz is resten / Istennel iszom, magával Istennel, / Mert istentelenül egyedül vagyok, / ő emeli lassan hűlő kezemmel / kiürült számhoz az olcsó konyakot. / Akár egy régesrég kipusztult várost, / mennyel és pokollal egyként határost – / olyannak látna minket, aki nézne, / ablakaink vakok, üvegük törik, / utcáinkat hazátlan szelek söprik, /s éjszakánként sem szállunk föl az égre.”
Oly korban éltünk, amikor a „jó művekért” is meg kellett szenvedni. Erre emlékeztet az a „kiadói feljegyzés” is, mely tanúsítja, hogyan akarták a politika élet „szegénylegényei”, jelentgető élősködői – a felsőbb pártszervek közreműködésével – egy kiadásra alkalmas kézirat megjelenését a Madách Könyv- és Lapkiadóban megakadályozni. Több mint egy évtizedes ottani kiadói (igazgatói, főszerkesztői) tevékenységem során jócskán volt alkalmam arra, hogy a „jelentgető emberek”, az alakoskodó „cselédek” és a „megdicsőült”, gátlástalan politikusok ostobaságaival szembesüljek, védve az irodalom és az alkotók érdekeit. Mégis meglepődtem, amikor Tóth László összegyűjtött verseinek Átváltozás, avagy Az „itt” és az „ott” (2003) című kötetében – egy kiadói feljegyzésem erejéig! – „szembesülhettem” egykori önmagammal, meg a szerző „kikötéseivel”, melyekkel válaszolt a levelemre, de azok a kiadónak szóltak. Tóth László Istentelen színjáték (1983) című kötetéről van szó, melynek kiadását – a „fúrások” s a politikai „bosszúra” éhes hiénák és „ragadozók” gátlástalansága ellenére is – sikerült „megmenteni”. (Ezt a magatartást köszönte meg a szerző az Istentelen színjáték megjelenésekor, illetve az egykori Kiadói feljegyzés besorolásakor az Átváltozás című monstre kötetébe.)
E könyvének mintegy ellenpólusaként született meg 1985-ben az Ötödik emelet, avagy Egy éden bugyrai című kötete, melynek kulcsszavai inkább a „hiány”, az „elhallgatás”, a „csend” lehetnek. Megjegyzendő, hogy e kötettel kapcsolatban Tóth László életműve „kitartó és következetes »önépítési« elvének” a feladását is emlegette a kritika.
Kétségtelen viszont, hogy Tóth László ez időben az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként is hasznos munkát végzett. Tevékenysége miatt azonban különböző atrocitások érték őt a hatalom részéről (beleértve azt is, amikor az Irodalmi Szemlében közölt egyik terjedelmes, a heideggeri filozófia hatását mutató Fejezetek egy én-ontológiához című versének közléséért a folyóiratot a központi pártszervek utasítására! – trágárság címén – a lapot jelentős összegű pénzbírsággal sújtották). Így lassanként nyilvánvalóvá vált, hogy a szerző napjai – politikai értelemben – „meg-számláltattak”. És bár 1983 és 1985 között még sikerült elhelyezkednie a komáromi Magyar Területi Színház, illetve kassai Thália Színpadának dramaturgjaként, a politikai helyzet – és a párthatalom megújuló támadásai miatt – nem maradt más választása, mint 1986-ban – tudvalevően budapesti születésű lévén – „visszatelepülnie” Magyarországra. Egyébként egyértelműen ostoba, primitív politikai döntés volt a hatalom részéről a „leszámolás”. Ürügy arra, hogy a központi politikai szervek személycserével oldják meg a Madách Könyvkiadóban – és más szerkesztőségekben is ! – azokat a koholt „káderügyeket”, melyeket (korábban is!) az „egyedül üdvözítő párt” központjában, az ideológiai osztályon döntettek el (az alkalmatlan, de számukra „megbízható” munkatársaikat így juttatva vezető beosztásokhoz). Viszont „férfias” cselekedet volt Tóth László részéről, hogy kapcsolatát a csehszlovákiai magyar irodalommal – és az Irodalmi Szemlével – az „affér” ellenére sem szakította meg. Magyarországon megjelent első munkái jobbára válogatások és szórványosan megjelenő versek voltak. (Tevékenységét többnyire általában az határozta meg, hogy milyen munkakörben dolgozott.) Legelső versválogatását Éjjelenként a semmivel, avagy A tett nélküli színhelyek címmel a budapesti Magvető Könyvkiadó adta ki 1987-ben.
Életpályáját nézve szembetűnő sokrétű, változatos tevékenységre. Édesanyjával ötéves korában 1954-ben költöztek Csehszlovákiába; Komáromban érettségizett (1967); főiskolai tanulmányait – a pozsonyi Közgazdasági Főiskolán – nem fejezte be. 1969-ben a pozsonyi Kis Építő című gyermeklapnál helyezkedett el; 1969–1975 között a dunaszerdahelyi járási hetilap, a kétnyelvű Csallóköz – Žitný ostrov, majd 1975 és 1981 között az Irodalmi Szemle szerkesztője. 1983–1985-ben a komáromi Magyar Területi Színház, illetve kassai Thália Színpada dramaturgja volt. 1986-ban Magyarországra távozott, ahol 1986 és 1993 között a tatabányai Új Forrás rovatvezetője, 1990–1995 között a lap főszerkesztő-helyettese. 1990-ben megalapította a Regio című kisebbségtudományi lapot.1992–1993-ban a budapesti Széphalom Könyvműhely kiadó vezetője, 1994-től az Iskolakultúra című pedagógiai folyóirat olvasószerkesztője, illetve a dunaszerdahelyi Nap Kiadó munkatársa. 1997 és 2004 között a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó budapesti irodájának, a Pesti Kalligramnak a vezetője volt; 1998-ban Ister néven önálló könyvkiadót is alapított. 2005-től újból Szlovákiában él, 2011-től az Irodalmi Szemle főszerkesztője.
Hármaskönyv (1994) címmel – a rendszerváltás után – a pozsonyi Kalligram Könyv-kiadó gondozásában jelent meg az a kötete, melynek első része (A vetkőzés, avagy Változatok a teremtésre) korábban tervezett „trilógiája” befejező része kívánt lenni. E trilógia első része az Istentelen színjáték volt 1983-ban, következő kötete pedig az Ötödik emelet, avagy Egy éden bugyrai, befejező része pedig – a szerzői szándék szerint a Hármaskönyv első, A vetkőzés, avagy Változatok a teremtésre című része kívánt lenni. A „hármaskönyv” második részét Ján Ondruš Epeállapotban című kötetnyi verskompozíciójának fordítása tette ki, míg záró fejezetét a Feljegyzések egy én-ontológiához című ciklus alkotta. Szóban forgó kötetét, illetve annak e ciklusát az Elégia. A nőkhöz című versével összegző zárta a szerző, nem hallgatva el a „köztes időt” sem, „amikor még szemét dörzsöli bennem a lélek”, és vigasztal a tudat: „gondoljátok meg, ti mind, / kik szerettetek, s ti is, kik nem, / kiket engem szeretni vagy nem szeretni / teremtett az isten, / egymás által – / mint árvát az árva – / mi végső soron magunkat / rúgtuk, haraptuk, tömködtük át / az örökkévalóból / az örökkévalóságba.”
A szerzői szándék szerint tehát „hármaskönyvének” nyitó fejezete, A vetkőzés, avagy Változatok a teremtésre értelmezhető az Istentelen színjáték és az Ötödik emelet… összefüggésrendszerében is. Nem vitás, a szerző jelzőrendszere kiválóan alkalmas arra, hogy a „Nő” – meg, persze a férfi! – mindennapos küzdelmét, esetenként egymásra utaltságukat plasztikussá tegye. Tóth László opusaiban egyszerűbbé, „(le)vetkőzötté” válik a világ: „Vetkőzik lám az ember / lehullik róla ruha bélyeg rendjel / […] / belevetkőzi mindenét a földbe porba / […] / és lemeztelenedve / feltárul a benti tér / vetkőzik az ember / nem törődve kegyelemmel / vetkőzik úgy ítél.” A Hogy zeng föl… című fejezetben olvashatjuk ezeket a sorokat, melyeken nyilvánvaló szándéka szerint a végtelen időt vallatja, s mi jóleső érzéssel nyugtázhatjuk kötete igényes, bölcs szerkesztését. Grendel Lajos szerint „Tóth László nem egy alapjaiban elhibázott társadalmi rend, hanem az emberi lét értelmével kapcsolatban kételkedő. […] A Hármaskönyv felkavaró olvasmány, szövegei dísztelensége, sőt helyenkénti kopársága ellenére is csupa igazi érzés, igazi líra, igazi zene.”12
Nem vitás, Tóth László megjelent verskötetei – többségükben – az identitáskeresés „lírai regényei”. Ez derül ki az összegezés szándékával készült Átváltozás, avagy Az „itt” és az „ott”. Összegyűjtött versek és értelmezések 1967–2003 című gyűjteményéből is, melynek utószavában Németh Zoltán – aki néhány évvel korábban már az Irodalmi Szemlében is minősítette a költő verseit – így ír erről a vállalkozásról: „Nem kis merészség, jó adag pozitív értelemben vett őrület, s még ennél is több mazochizmus szükségeltetik ahhoz, hogy valaki még életében összegyűjtse összes műveit, de nemcsak az összes műveit, hanem annak recepcióját is, kritikákat és esszéket, recenziókat és tanulmányokat.” Úgy látszik, Tóth László egyike azoknak a szent mazochistáknak, akik – folytatja Németh – „saját szövegben-létüket a legalaposabb teljességként élik meg, akik számára írás és gyűjtés, írás és folyamatos önellenőrzés napi program és feladat. […] a költő recepciója ismeretében állíthatjuk, hogy életműve az egyetemes magyar költészet élvonalában helyezhető el. […] A kilencvenes évekre Tóth László egy originális, nagy ívű, kimunkált bölcseleti versnyelvet menekített át. A realista, gyakran hiperrealista szövegekben éppúgy a lét végső kérdéseit illető szenvedélyes keresés vágya lép működésbe, mint a szürrealista képek feszültségéből jelentést csiholó versekben”.13 De ne hallgassuk itt el azt a maga nemében páratlan „gesztust” és példamutatást sem, melyet az Átváltozás, avagy Az „itt”és az „ott” kiadásával Szigeti László igazgató s a Kalligram Kiadó tett Tóth László addigi költői életművének összefoglalásáért.
Tóth László válogatott versei „a vonzás és választás variációiként hatnak” – olvashatjuk az Éjjelenként a semmivel, avagy A tett nélküli színhelyek című, a budapesti Magvető Kiadónál 1987-ben megjelent válogatott verseskötetében. Nem vitás, költőnknek az 1960–1970-es évek fordulóján induló szerzők közt kiemelkedő szerepe volt és van ma is az irodalmi életben. Ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy hagyományosnak kevésbé mondható versei, tanulmányai a korszerűség útjait, lehetőségeit keresik, ugyanakkor toleránsan viszonyul azok munkásságához is, akik netán más „malomban” őrölnek.
Csehy Zoltán Tóth László Ma Isten maga…, avagy Változat a teremtésre című, a Madách-Posonium kiadónál megjelent, 2009-es válogatott kötetéhez készült szakszerű utószavában így írt: „Tóth, noha az ún. csehszlovákiai magyar irodalom kontextusában és skatulyájában kezdte pályáját […] olyan horizontot tudott megnyitni, mely a korábbi generációk legjobbjait is költészetesztétikai nézőpontváltásra késztette, sőt a költői ego megformálása terén és az önreprezentáció terén is modell értékű alternatívát vetett fel. Nem egyszerű fordulópont az ő fellépése egy számára szinte szervidegen közegben, hanem egyfajta kitörési heroizmus a nyelv segítségével a programozott és előirányzott irodalmi termelésből. Ez a kitörés kezdettől kétirányú: egyrészt radikálisan közép-európai szellemiségű, a cseh, a lengyel és a szlovák irodalmi diskurzusok legjavához csatlakozó (e szövegekkel intertextuális viszonyrendszert kialakító), másrészt a kortárs magyarországi horizontra való ráirányítás (a szeparációs szlovákiai magyar törekvések és az önmaga »virágzásaiba« feledkezett komikus kanonizációs stratégiák korában ez nem is annyira) természetes, érdeklődő bölcsességgel párosul.” Csehy szerint „Tóth költészetének csúcspontját az Istentelen színjáték immár befejezettnek mondható trilógiája (1976–1994) jelenti, mely a dantei hármasság (pokol – purgatórium –mennyország) Ezra Pound-i átértelmezésének fényében komponálódik.”14
Jegyzetek
1 Koncsol László: Új törekvések a csehszlovákiai magyar lírában. In uő: Válogatott kritikai dolgozatok. Pozsony/Bratislava, 1995, 284–285.
2 Tőzsér Árpád: Egyszemű éjszaka. In Egyszemű éjszaka. Fiatal csehszlovákiai magyar költők. Bratislava, 1970, 10. Idézi: Görömbei András: Az Egyszemű éjszaka. In uő: A csehszlovákiai magyar irodalom. Budapest, 1982, 393. Továbbá: Fónod Zoltán: „…és lett gyümölcs a fán!” In uő: Vallató idő. Bratislava, 1980, 152–153, 166–168.
3 Zalabai Zsigmond: Az egyensúly keresése. In uő: A vers túloldalán. Bratislava, 1974, 105-109.
4 Varga Imre: Egy könyv és vidéke. Irodalmi Szemle, 1975, 825.
5 Tőzsér Árpád: Tóth László. In A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Pozsony/ Bratislava, 2004, 422.
6 Görömbei András: Utószó. In uő: A csehszlovákiai magyar irodalom, i. m., 429–430.
7 Koncsol László: Vers – létről és történelemről. In uő: Ívek és pályák. Bratislava, 1981, 105–106.
8 Szeberényi Zoltán: Tóth László. In uő: Magyar irodalom Szlovákiában 1945–1999 II. Pozsony, 2000, 53–54.
9 Tőzsér Árpád: Egy sikeres átkelés. Tóth László költészetéről. Vasárnapi Új Szó, 1978. június 25., 11.
10 Fónod Zoltán: Magyar irodalom Csehszlovákiában a 80-as években. In uő: Szétszóródás után, Pozsony/Bratislava, 1998, 31.
11 Szeberényi Zoltán: Az Egyszemű éjszaka költői. In uő: Magyar irodalom Szlovákiában 1945–1999 II., i. m., 55–56.
12 Grendel Lajos szövege Tóth László Harangzúgásban, avagy A hús bohóca című kötetének borítóján (Dunaszerdahely–Pozsony, 1996).
13 Németh Zoltán: Utószó. In Tóth László: Átváltozás, avagy Az „itt” és az „ott”. Pozsony, 2003, 659, 663–664.
14 Csehy Zoltán: A kötéltáncos átváltozásai. In Tóth László: Ma Isten maga…, avagy Változatok a teremtésre. Pozsony, 2009, 154–157.
* Részlet egy hosszabb pályaképből. – A szerk.