Kulcsár Ferenc: Napérlelte, holdnevelte századok; Hulló levelek holdja; Éberálom; Őszi temető (versek)

Napérlelte, holdnevelte századok

Bolond beszéd, mit R. C.-ről az angyalok mondanak,
hogy istengyásza ember, s könnyezik a csillagok
és madarak. Ugyan dehogy, R. C.-nek
a világ a világa: mérettelen egek alatt
körülveszi napégette nyája,

terelőkutyája. Legelteti felhők között
kóbor báránykáit,
s villámlások során olykor
Istenre is rányit:
megsüvegelve fényes trónját, elüldögél zsámolyán
pár vígságos órát. És este, mikor vérbe fagyva
óceánba ájul a nap, fejére konyul R. C.-nek
a roppant égi kalap, s mialatt az árnyékvilág
arcába csapja a vad szelet,
a telt ragyogású, fegyverkező pokol felett
hazaindul gomolygó, szép juhai mögött,
és mint aki gyászba s gyémánt
öröklétbe öltözött, érzi, szíve
boldog és fáradt, s Isten, mint a jégár,
hömpölyögve árad. Asszonya, a fénylő hold
terített asztallal várja: szívében Dávid hegedül,
s vérfoltokkal hímzett a ruhája. Megvacsorál, lefekszik,
imát mond R. C. mindenért,
az ördögért, a madarakért, szíve tüskéiért,
majd elalszik és terelgeti álmában
napérlelte, holdnevelte évszázadait,
s a hajnali harmat fürdője után
a teremtés friss szellőjében megszárítkozik.

Hulló levelek holdja

Erdőn-mezőn ősz pirul, szegény fejem is dért virul –
írja R. C. kapcsos füzetébe –, s nehezen veszi bár eszébe:
vért virágzik minden, galagonya, csipke, esdi a végzet angyalát:
– Csitt, te halál, csitt te! Öreg lettem – körmöli –,
szomorúfűz ága, szélbe hajlok, ó, elringat világnak világa,
s míg kertem mélyén vén diófám rozsdás
levelei hullnak, tört szivemben megíratlan versek tornyosulnak.
Én Istenem – költi R. C. –, alkonyul, fenséges és irdatlan,
smaragd eged rám borul, s formálja közben, gyúrja óriás
anyaméhét a csönd: izzó mélyén osztályrészem,
mint óceán, elönt. Alkonyodik – rója R. C. –, este van,
s mint az Isten odafönt, könyöklök egymagam.

Éberálom

A világegyetem intelligens
Jean Guitton

Álmaiban költi R. C. a lélek dalait, a Janus-arcú káprázat
megrostált szavait. Olyannyira, hogy a másik,
virrasztó és éber R. C. féltékeny álmai hősére,
kiűzi hát őt a csillagtérbe: delejezett, égő fényben
jegyezgesse jelenéseit. E sugárzásban, e kozmikus bombázásban, itt,
hol csend szövi a planéták titkait, e világegyetem-szaharában
festi le a tenyeréből kiröppenő végtelent, a szíve barlangjában
fészket rakó örök jelent, a szeméből, e mítoszmélyről
tűzmadárként égre szálló Napot, a holtak üdvét tündöklésbe
zsolozsmáló papot, s a titkot, hogy a Lélek
önmagában fürdeti önmagát s az öröklétből rózsaként
kinyíló univerzumát. Megmutatja isten,
a láthatatlan lángban, az ember szavát szövő lélekáradásban
az ő örök zsarátnoka ragyog – aranyában tisztálkodnak állatok, angyalok,
s mint hullámok a mérettelen, égkék óceánban,
ringunk mi is az ő tenger tudatában. S elénk tárja álmaink istene
hűtlenségeink őrölt mágiáját szintén, erre szolgál kezdetektől
a nagy földi színtér: ó, könnyeinkkel öntözve hulljunk le a földre,
szemünkben az égbolttal boruljunk le sírva,
amiként meg van írva. Álmaiban írja R. C.
elragadott dalait, a Janus-arcú káprázat megtisztított szavait.

Őszi temető

Isten szérűjére varjak hada száll: angyalok útja, mindenszentek,
halál – betűzi R. C. a létet, míg gyertyatenger fényeiben lépked.
Gyűri szegény a szívébe kísértéseit, vétkeit,
a sátán elmekotyvalékait: ó, halottak napja, hosszú éjek hava,
hajolj le hozzánk, gyógyíts meg, lángoló éjszaka. S havaz a magasból
hűs krizantém-bánat, ringatva-rengetve mindazt, ki megfáradt,
s pihen most a földben, amelyből vétetett,
lezárult szemében őrizvén az eget. Ó, kőangyalok, kőrózsák,
kőkeresztek csöndje, áradjon ki nyugalmatok
a titokzatos földi küzdelemre, míg zsolozsmál értünk odafönt
pásztorunk, az antik Hold imája, és zsoltárokat zengedez
a csillagok eklézsiája.