Mislay Edit: „Mindig azt a bizonyos lényegest keresem” (beszélgetés Varga Lajossal)

Beszélgetés a hetvenesztendős Varga Lajos grafikussal, könyvtervezővel* – Varga Lajos élete összeforrt a könyvekkel. Több mint három évtizeden keresztül volt a Madách, illetve a Madách-Posonium Könyvkiadó állandó grafikai szerkesztője, művészeti vezetője.

Ha egymásra raknánk azokat a köteteket, amelyeknek ő álmodott formát, e könyvtorony minden bizonnyal olyan magas lenne, mint az Ipoly folyó menti fák, amelyek olyan kedvesek
a szívének.

– Meséljen egy kicsit a gyerekkoráról, Ipolybalogról. Melyek voltak azok a meghatározó élmények, amelyek egész életén keresztül elkísérték?
– Ipolybalogon, az Ipoly folyó jobb partján fekvő színmagyar faluban születtem. Büszke is vagyok a szülőfalumra, mert itt van hazánk legrégibb Árpád-kori temploma. Tornyán a magyar királyi korona. Ennek okát azzal magyarázzák, hogy Károly Róbert magyar és Vencel cseh király trónviszálya idején a koronát egy éjszakán át itt, ebben a templomban őrizték. A falut először II. Endre 1232-ben kelt oklevele említi Bolug alakban. Hont megye monográfiája szerint Ipolybalog temploma már 1100-ban a mai helyén állt. Az eredetileg román stílusú épületet 1979-ben restaurálták. A falu értékes műemléke még a különálló, zsindelytetős, favázas harangláb, mely egyetlen vas-szög nélkül épült a 18. században.
A legmeghatározóbb élményeim az Ipollyal és a mellette, mondhatnánk belőle növő fákkal, a fák kérgeivel, gyökereivel kapcsolatosak. A faluban ma is gyakran szóba kerül, hogy mi módon lehet a trianoni döntés szerinti „hajózható folyón” a nyári időszakban száraz lábbal átkelni a túlsó partra, Magyarországra. Az egyik legmegrázóbb gyerekkori élményem is ehhez a folyóhoz kapcsolódik. Az 1950-es években történt, hogy fürdés közben az egyik fiú kíváncsiságból átment a folyó túlsó partjára, hátha meglátja az ott lakó rokonait, ugyanis Ipolyvece házai alig pár méterre voltak, és majd integet nekik. A rokonai helyett a magyar határőröket pillantotta meg, akik észrevették. Hiába futott vissza a fiú, a határőrök lőttek. Amikor a fegyver eldördült, már a szlovák oldalon volt, de a lövés talált. Az egyik határőr, amikor látta, mit követett el, átlépte a folyó felező határvonalát, és a megsebzett fiú testét áthúzta a túloldalra. A fiú ekkor már halott volt.
Voltak helyek, ahol a „pandal”, azaz a meredek folyópart két-három méter magas volt, és a fák több helyen a folyó közepéig bedőltek. Így meseszép helyek keletkeztek, ahol a halak, a vidrák ki tudták alakítani varázslatos világukat. Időről időre ihletet merítek ezekből a máig élő élményekből, főleg a Frottageszerű grafikai lapjaimon, ahol a fák gyökerei, kérge, levelei, rügyei által kialakított csodálatos, sajátos hangulatú tájat, a festményeimen a fákkal, a fák gyökereivel, a kanyargós folyót akarom felidézni, amely már csak az emlékeimben él, ugyanis az 1970-es években az Ipoly középső szakaszát szabályozták, és kivágták a sokéves fákat, a medrét pedig kiegyenesítették, így a varázslatos folyó már csak emlék.

– Mi volt a legfontosabb útravaló, amit a szülői házból hozott?
– Két bátyám Budapesten tanult, tőlük kaptam az első meséskönyveimet. Tulajdonképpen ők csöpögtették belém a könyv tiszteletét, szeretetét. Édesapámat nem ismertem, őt még születésem előtt negyvennégy évesen behívták katonának, majd kivitték a frontra. Utolsó levelét a Don-kanyarból írta. Örült, hogy megszülettem, és azt kérte, nehogy Gábornak kereszteljenek, mert nem szerette a saját nevét. Azután csönd, semmi hírt nem kaptunk róla. Édesanyám meg csak várakozott, reménykedett, olvasgatta a régi leveleit, ápolgatta emlékét, bizonyára hadifogságba esett… várta, várta hogy egyszer majd hazakerül. Gondokkal küszködve, becsületesen felnevelt engem, két nővéremet és két bátyámat. Ez a tragédiákkal teli múlt megbecsülése, a reménykedés, a szeretet, a biztonság keresése, a jövőbe vetett hit az, ami a tarsolyomba került.

– Honnan ered a képzőművészet iránti vonzalma? Mi volt az, ami miatt úgy döntött, hogy Eperjesen rajz szakra jelentkezik? Mit adtak az eperjesi évek, az ott tanító tanárok?
– Ipolyságon érettségiztem. Érettségi után a pozsonyi Pedagógiai Intézetre jelentkeztem. De az első szemeszter után megszakítottam tanulmányaimat, és jelentkeztem a Képzőművészeti Akadémiára. Ide csak kevés jelentkezőt vettek fel, a többieket átirányították a kassai Šafárik Egyetem bölcsészeti karára. A bölcsészeti karon 1961-ben nyitottak képzőművészeti szakot, amelynek az volt a fő feladata, hogy rajztanárokat képezzen, főleg a művészeti alapiskolák számára. Ez a kar Eperjesen működött. A katedra vezetője Jozef Bendík festőművész lett. A katedrán oktatott többek között Július Machaj szobrász, Tibor Gáll grafikus és Eugen Lehotský festőművész, aki Pozsonyból járt Eperjesre.
Ekkor én még Eperjesről, a hajdani Sáros megye székhelyéről nem sokat tudtam. Olvastam a város magyar vonatkozású eseményeiről, hogy Eperjesen volt jogász Kazinczy Ferenc, Eötvös József, Pavol Országh Hviezdoslav, itt járt gimnáziumba Kossuth Lajos. A város szülötte Kerényi Frigyes, aki 1845 tavaszán a házában egy hónapig vendégeskedő Petőfivel és az Eperjesen nevelősködő Tompa Mihállyal költői versenyben megénekelte Az erdei lakot. A verseny emlékét oszlop őrzi az Eperjes melletti erdőben. Tompa szép verses regét (Eperjes) is írt a város eredetéről. Tanultuk, hogy itt kiáltották ki a Szlovák Tanácsköztársaságot. Az 1970-es években már csak ritkán hallottunk magyar beszédet az utcán. Eperjesi magyarokkal legtöbbször az antikváriumban lehetett találkozni. Losoncra a Pedagógiai Iskolába kerültem pedagógiai gyakorlatra, aminek nagyon örültem, mert sikerült meg-látogatnom Szabó Gyulát losonci otthonában.

– Hogyan került A Hét folyóirathoz? Milyenek voltak az ott töltött évek, a meghatározó tapasztalatok?
– Az egyik évfolyamtársam, Kopócs Tibor az utolsó évét externistaként végezte. Az Új Ifjúság műszaki szerkesztője volt, ő hívta fel a figyelmem arra, hogy A Hét hetilap műszaki szerkesztőt keres. Abban az időben kevés magyar grafikus volt. Így azonnal, a diplomám átvétele után, 1966. szeptember l-jén munkába is léptem, és a Hét műszaki szerkesztője lettem. Csáder László, a hetilap kép- és műszaki szerkesztője nyugdíjba készült. Néhány hónapig még együtt szerkesztettük a lapot. Én kaptam a lap mellékletét, a Fórumot, amelynek felelős szerkesztője Ozsvald Árpád volt. Csáder, az ismert tipográfus nagyon sok jó tanáccsal látott el. A lapszerkesztésbe tulajdonképpen ő vezetett be, bár akkor, fiatal fejjel úgy tekintettem a lap-szerkesztési nézeteire, mint túlhaladott, konzervatív szemléletre. A Hét akkori, Jesenský utcai szerkesztőségében többek között Duba Gyula, Keszeli Ferenc, Zs. Nagy Lajos, Mács József és Simkó Tibor is dolgozott. Itt ismerkedtem meg Tóth Lacival is, aki gyakran megfordult a szerkesztőségben.

– A Madách Könyvkiadóhoz, majd a későbbi Madách-Posoniumhoz több évtized köti. Hogyan kezdődött az ottani pályafutása? Kitől leshette el a grafikusi, könyvtervezői szakma titkait? Voltak akkoriban elvárások, előírások, amelyeknek a könyvek tervezése során meg kellett felelni, vagy tejesen szabad kezet kapott?
– December 1-jén bevonultam az egyéves katonai szolgálatra. Lakást Pozsonyban nehéz volt szerezni, szülőfalumban viszont akkor adtak át egy modern, mindennel felszerelt alapiskolát. Az iskola igazgatója Pölhös Imre, az ügyes, kiváló szervezőkészséggel megáldott pedagógus lett. Célul tűzte ki, hogy a falusi iskolából a járás egyik legszínvonalasabb iskoláját hozza létre. Kiváló pedagógusokat gyűjtött össze, itt oktatott többek között a Lánczos házaspár, Csáky Karcsi, Bodonyi Bandi. Mivel az iskola lakást tudott biztosítani, elfogadtam a felkínált lehetőséget. Megállapodtunk, hogy az első osztálytól a kilencedik osztályig én fogom tanítani a képzőművészetet. A Klubmozgalom jóvoltából ismerkedtem meg a feleségemmel, majd megnősültem. A feleségem is ide jött tanítani. Ebben az időben készítettem el az egyetlen szobromat, egy diáklányt kezében táskával. Azóta is ott áll az iskola parkjában, az ottani évek emlékére. Közben állandóan hívogattak a Madách Könyvkiadóhoz, hol Cselényi László, hol Zs. Nagy Lajos jelent meg nálunk. A kiadó akkori kép- és műszaki szerkesztője, Kopócs Tibor elszerződött a komáromi Magyar Területi Színházhoz díszlettervezőnek. A kiadónak szüksége volt műszaki szerkesztőre, hát így lettem a Madách Könyv- és Lapkiadó kép- és műszaki szerkesztője 1975-ben. Az első lépések megtételénél sok segítséget kaptam kollégámtól, René Murat cseh származású könyvtervezőtől, tipográfustól, akivel egyszerre kerültünk a kiadóhoz. Ő volt az, aki átsegített az első nehézségeken. Nagy továbbfejlődési lehetőségem volt, hogy a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében minden évben bizonyos időt tölthettünk egy-egy partner kiadónál – az Európánál, a Gondolatnál, a Móránál – Magyarországon, tulajdonképpen itt lehetett a szakmát igazán megtanulni.

– Milyen munkamódszerrel szeretett leginkább dolgozni? Maguk a kéziratok mennyire ihlették a tervezésben? Ho-gyan születtek az ön által tervezett könyvek „ruhái”?
– A kézirat elolvasása után egy-két napig játszadozom a gondolattal, keresem azt a bizonyos lényegest, hogy a kivitelezéssel is elősegítsem a könyv lényegének megértését. Mindig szorongással vártam, várom az eredményt, amikor a kéziratból a szerkesztők és a nyomda segítségével könyv lesz.

– Számtalan kötet fűződik a nevéhez. Vannak olyanok, amelyek különösen kedvesek önnek?
– A Főnix Füzetek sorozatból Bettes István Bohócok áldozása (1981) című kötete. A Csehszlovákiai Magyar Írók sorozatból Zalabai Zsigmond Mindenekről számot adok – Hazahív a harangszó (1976) című munkája, a Magyar Antaeus Könyvek közül Bábi Tibortól az Antaeus panasza (2003). A Felvidéki őrjárat című sorozatból Mednyánszky Alajostól a Regék és mondák, Ipolyi Arnoldtól a Fehér-hegységi útiképek, a Besztercebányai Egyházi Műemlékek című köteteket emelném ki. Jelentős kiadványok továbbá a Cseh/szlovákiai Magyar Irodalom Lexikona 1918–2004, a Dr. Kiss László – Lacza Tihamér – Ozogány Ernő szerzőhármas által jegyzett Gondolatokból épült katedrális, Szombathy Viktor Száll a rege várról várra című könyve, az antológiák közül pedig a Jelenlét és mindenképp megemlíteném még Josef Vágner – Naďa Schneiderová Az oroszlán az állatok királya, a Szafári a Kilimandzsáró alatt, Erdélyi Géza Gömör vármegye klasszicista építészete című munkáját, valamint a Barta Gyula-monográfiát. 1980-ban a kiadó és a szerző jóvoltából Gábor fiammal, aki akkor nyolcéves volt, közösen rajzoltuk Tóth László Ákombákom című könyvének illusztrációit, ez is nagyon kedves számomra.

– Mi az ars poeticája, amelyet a könyvek tervezése során mindig szem előtt tartott?
– Szántó Tibor gondolataihoz tartottam magamat. „Ma a könyv az emberek elsőrendű szellemi és gyakorlati szükségletét elégíti ki. Ha a könyvek és a nyomtatványok külső formája művészi színvonalú, akkor azok a gyakorlati szükséglet kielégítése mellett a bennünket körülvevő anyagi világot az alkotó ember által teremtett új szépségekkel egészítik ki.”

– Nem csupán grafikusként, hanem illusztrátorként is több könyvet jegyez. Mi volt az, ami ebben a munkában a leginkább megragadta?
– Az illusztrátor nem érheti be azzal, hogy szolgailag igazodik az íróhoz, a jó illusztrációhoz önmagából, saját élményanyagából is hozzá kell adnia. A gyerekek számára készült illusztrációknál fontos szerepe van a színnek, mert a színek kezdik elveszíteni jelképrendszerüket, jelentésük csak attól függ, hogy milyen összefüggésben használjuk őket. Az arany a fény, a sárga a nap, a kék az ég színe általában, de a gyerekek számára nem biztos, hogy ugyanazt jelentik, mint ahogy a holdutasok számára is a kék a Föld színe. Ezeknek az elvárásoknak igyekeztem megfelelni, amikor Tóth László már említett Ákombákomját, Gyurcsó István Csigaháton, Varga Imre A medve alászáll, Miloslav Stingl Az indián futó, Kulcsár Ferenc Kígyókő, Cselényi László Aranyföld, Dénes György Toronyiránt száll a csóka, Soóky László Gergő vitéz Lápországban, Varga Erzsébet Túl az Óperencián, Tóth Elemér Mese az Aranykalapácsról című kötetét vagy a Rozmaringkoszorú és a Hogyan kell repülni című antológiát, valamint az 5. osztályosok számára készült Irodalmi olvasókönyvet illusztráltam.

– Az évek során mennyit változott a könyvtervezői szakma?
– Vannak, akik úgy hiszik, hogy ha értenek a számítógéphez, akkor már könyvet is tudnak készíteni. A könyvek tervezése, grafikai megjelenítése esetlegessé, személyfüggővé vált. A könyvkritika azonban erre nem figyel oda. Márpedig nemcsak a borító látványa, hanem a könyv belső tagolása, egyes részletek kiemelése, a betűtípus megválasztása együtt olyan látványegységet alkot, amelynek minősége befolyásolja a könyv által keltett hatást, s a befogadását is. Még az 1960-as években is a könyv teljes egészében a nyomdában készült. A tervező, műszaki szerkesztő előkészítette a kéziratot a nyomda számára (meghatározta a formátumot, szedéstükröt, betűtípust, átszámította a kézirat terjedelmét, kijelölte, hogy mit milyen típussal kell ki-szedni stb.). A nyomda hasábra szedve küldte vissza, előbb az ólomszedéssel (kézi, gépi, Linotype, Monotype), majd később a fényszedéssel kiszedett szöveget a kiadóba. Ebből makettet kellett készíteni, behelyezni a képeket, amelyekről előbb klisék készültek, majd a levonatokat oldalra pontosan beragasztani a szöveggel együtt. A személyi számítógépek megjelenése hatalmas változást hozott. Különböző prog-ramok segítségével a kéziratot a szerkesztőségben nyomásra készen előkészítik. Nincs többé szükség a „cicero” vonalzóra, a négyzethálós segédeszközökre. Azonban a könyv tervének előkészítésénél ügyelni kell a könyv grafikai és tipográfiai egységére, ezen belül pedig a tipográfiai összhangra, a címbetű és a szövegbetű összehangoltságára, ezt pedig alapvető tipográfiai és grafikai ismeretek nélkül megvalósítani lehetetlen.

– Grafikus, könyvtervező, művészeti vezető, illusztrátor és nem utolsósorban képzőművész. A felsoroltak közül melyik az a „szerep”, amelyet leginkább a sajátjának érez?
– Tulajdonképpen nehéz meghatároznom, mert az egyes „szerepek” többé-kevésbé összefonódnak. Talán a könyvtervezés izgalmas folyamatának titkai kerültek hozzám a legközelebb, és eddig a legtöbb időt is ennek szenteltem. Hiszen ma is egyrészt hagyománytisztelettel, másrészt az új iránti szenvedéllyel alakítom az egyes könyvek, folyóiratok küllemét, a betű és rajz közötti egységet.

– Képzőművészként melyek voltak azok a témák, amelyek leginkább megszólították?
– Az 1960-as években, pontosabban 1968-ban, miután megnősültem, megismertem a halódó fákat – a Rimaszombat melletti Kurinci-tónál leltem rá a több száz éves, mohával is benőtt fákra –, amelyek, mint az emberek, segítségért esedeznek. Ahogy megpillantjuk őket, magukkal ragadnak, felidézve életüket, „ifjúságukat”, szinte emberi torzó voltukat. Nem tudok elszakadni a fák világától, gyerekkorom elvarázsolt lényeitől, most ezeket szeretném mintegy szimbólummá formálni, megörökíteni szépségüket, a bennük rejtőző drámai erőt, a természet és az ember értékeinek hasonlóságát, összetartozását.

– Visszatekintve gazdag pályájára, elégedett embernek érzi magát, vagy van, amit ma már esetleg másképp csinálna?
– Az egymástól eltérő feladatok vállalásának, a kiadói megbízatásoknak néha előnyei is voltak. Kósa László Rozmaringkoszorú című könyve kapcsán sikerült figyelmemet a hazai magyar tájak néprajzi motívumainak megörökítésére irányítanom. A Gömör és Hont megye szellemi nagyjairól készített linómetszeteken megpróbáltam a külső formán túl a személyiségek jellemzőit, sorsát, életpályájuknak egy-egy mozzanatát felidézni, belesűríteni szülőföldünk tragikus múltját. Őszintén megvallva, a kiadói tevékenységen, egy-egy könyv illusztrálásán, egypár újság szerkesztésén kívül másra nem is nagyon futotta az időmből. Remélem, most, hogy alkotó nyugdíjas éveimet élem, sikerül befejeznem az eltervezett munkáimat, megvalósítanom, átadnom a dél-szlovákiai valóság talajában gyökerező fák, a segélykérő szülőföld üzenetét.

* Köszöntjük munkatársukat, laptervezőnket! – A szerk.