Duba Gyula: Emlékezzünk régiekről (tanulmány Sas Andorról, Egri Viktorról és Csanda Sándorról)

Emlékezzünk régiekről / Három évforduló okán
Írásom címét ironikusnak szántam; nem archaikus, s nem is emelkedett. Mintha egyre kevesebbet emlékeznénk, hamar feledésbe merül a múlt. Fogyóban van igaz ismerete, értelmét veszíti. A jelen mindenekelőtt. A türelmetlenség és a rohanás nem igényli az alaposságot, tombol körülöttünk a felületesség. S a mohó anyagiasság napi érdekek mentén ítélkezik.

Elődeínk munkája, értékei egyre kevésbé fontosak. Önmaguk bűvöletében élnek a feltörő nemzedékek; szakadoznak a gyökerek, alig kötnek már. Így azonban nem is táplálhatnak. Mindent érdekeink fényében szemrevételezünk. De… mintha valami mégis történne. A közfigyelemben valamiféle változás mocorog. Feltűntek és sokasodnak a retroprogramok! Azt jeleznék: nézzünk vissza menet közben is?!
A tudományos vizsgálódás, illetve történészeink számára ma is fontos a múlt, hagyományként, aktív életerőként kevésbé működik. Örökségként ritkán tartjuk számon értékeit! S talán ezért (is) van, hogy a közösségi tudat egyre erőtlenebb. Így a háború utáni újrakezdésünk is veszendőbe készül, egyre kevésbé tartja számon a közfigyelem! Talán úgy véli, amúgy is van elég gondunk! S ez részben igaz is, másrészt viszont nem – a lét folyamatos, és a múlt lehetőségeiből nőnek ki jelen értékeink. Mintha kettészakadt korban élnénk, Tordai-hasadék tátong a nemzedékek között. Ez alkalommal három évforduló okán, három elődünk – volt kortársaink – fel-idézésével próbálunk fényt vetni hat évtizeddel ezelőtti „tápászkodásunk” körülményeire, hogy múlt értékekkel gyarapodjunk.
1950-ben, Csehszlovákiában, a háborús és a háború utáni nehéz esztendők után megvolt már az Új Szó, volt egy kiadói kezdeményezés Magyar Könyvtár néven, létezett a Csemadok és tanévet nyitottak iskoláink. Valami azonban mégis alig volt: értelmiség, azaz szellemi, intellektuális erő! S ami lett is volna, lappangva élt. Egyéni sorsok voltak, személyes életutak.

Sas Andor (1887–1962) bonyolult, történelminek mondható pályán ért el Pozsonyba. Budapesten született és ott, majd Németországban tanult, történelemből, jogból és államtudományból doktorált. 1920-ban Bécsbe, majd Csehszlovákiába emigrált. Kezdetben Munkácson tanított; Pozsonyban részt vett a Masaryk Akadémia meg-alapításában; az első szlovák köztársaság idején rejtőznie kellett. 1950-től a pozsonyi Komenský Egyetem Magyar Tanszékének a vezetője volt. Széles körű tudományos és közírói munkássága révén a hazai magyar közművelődés és szellemi élet egyik vezéralakja lett. Akkoriban számos magyar alapiskolában hathetes kurzusokon képzett pedagógusok tanítottak. Sas Andor állt a kezdődő tanárképzés élére. S egyben a kisebbségi kulturális romhalmaz alól előbúvó, értelmiségi gondolkodás élére is. A kor, írásbeliségünk „origója”, nemcsak irodalomtörténeti tényként, hanem az életerő sajátos európai jelenségeként is több jóindulatú figyelmet érdemelne.

Az egyoldalúan túlpolitizált korban a már kialakult értelmiségi-alkotói magatartás is roppant bonyolulttá válik. Sas Andor az első köztársaságban Tomáš Garrigue Masaryk, Edvard Beneš és Kamil Krofta műveit fordította magyarra. A „szocialista” kor kezdetén nevéhez fűződik a „jégtörő és gyümölcshozó február” metaforája. Ezek előzményei Sas Andor tudományos munkái 1918 előtt az Athenaeumban, a Huszadik Században és a Nyugatban! Bécsi emigrációjában tanulmányt írt Marx és Szemere Bertalan kapcsolatairól, az első köztársaságban pedig a Magyar Figyelőben és a Magyar Újságban publikált. Ekkor kezdte foglalkoztatni Pozsony múltja és a cseh–szlovák–magyar kapcsolatok alakulása is. Mintha léthelyzete „kötelezné” a kisebbségi tudóst, hogy a nemzeti együttélés és a közösségi művelődés kérdései foglalkoztassák! Mintegy sorsélményként és kutatói feladatként fogta fel szolgálatukat. Az aktív tudósnak az élete, léte és sorsa munkájának anyaga.

Sas Andor 1948 utáni első könyve, a Történelmi és irodalmi tanulmányok (Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1953) ellentmondásos: részben a politika elvárásait, másrészt a klasszikus magyar és világirodalmi hagyományteremtést szolgálta. Dicséretei sematikusak, nyelvezete azonban visszafogott. Bizonyos tudományos mértéktartás igényével ír, s nem lelkendezik. De megadja a császárnak, ami a császáré… Másrészt a felelős tudós és közéleti ember elhivatottságával magyar klasszikusokat (Petőfi, Arany, Vörösmarty, Móricz Zsigmond) és történelmi alakokat (Kossuth, Táncsics Mihály) minősít és ajánl példaként. Szellemi magatartásában a hasadt korok alkotó gondolkodásának ellentmondásai érvényesülnek. Kiváló tudományos munkája, az Egy kárpáti latifundium a hűbéri világ alkonyán 1955-ben jelent meg. Halála után, posztumusz művekként jelentek meg Pozsony reformkori képéről A koronázó város (Madách, 1973) és A szlovákiai zsidók üldözése 1938–1945 (Kalligram, 1993) című művei. Párkány Antal róla szóló, Sas Andor helye a csehszlovákiai magyar kulturális életben című monográfiáját 1975-ben jelentette meg a Madách Könyvkiadó.

Egri Viktor (1898–1982) hasonló sorsú írónk. Ismert szerzője a két világháború közti csehszlovákiai magyar irodalomnak. A második világháborús Szlovákiában bujkálnia kellett; 1945 után Pozsonyban élt. 1950-ben az Új Szó kulturális rovatának vezetője, majd A Hét első főszerkesztője volt 1956–1959 között. Rutinos író és kész egyéniség a szerveződő kulturális életben, irodalomban; évtizedekig irodalmunk központi alakja, ismert egyénisége volt.
Az első világháború frontjai (Isonzó, Doberdó) adják első alapélményeit; a polgári kultúra nevelte, valóságérzékelése jellegzetesen értelmiségi. A Rácsablakos ház című első regénye 1924-ben jelent meg. A második világháború után induló fiatal nemzedék kezdő írói számára olyan alkotó, aki ismeri és érti mestersége titkait. Az 1948 utáni, önképzőköri szinten (újra)induló csehszlovákiai magyar írásbeliségnek bizonyos értelemben a „tanára” lett, nyelvi-formai téren abszolút tekintély. Helyesírási készséget és formaérzéket „tanít” nekünk, szakmai dolgokban ízlése gyakran mérvadó volt. Művészi céltudatosságot azonban kevésbé sugallt, bár nem is akart példakép lenni; egyszerűen csak tette a dolgát. Vegyes értékű munkái is a kor vonásait tükrözték; iránydrámái (Közös út; Fény a faluban) társadalompolitikai szempontból sikeresek voltak; Klement Gottwald Állami Díjat kapott értük. Közvetlen és barátságos természetével indulásunk korának emlékezetes egyénisége volt. Egyik korábbi, 1928-as regényét, a Felkél a napot 1953-ban Márton elindul címmel átdolgozva újból megjelentette – korszerűen olvasmányos mű lett belőle. Verses drámái, az Ének a romok felett (1956) és az Örök láng (1957) annak idején, színpadra kerülésükkel, társadalmi eseményt jelentettek. Jól megírt történelmi regénye, az Égő föld; az első Szlovák Köztársaság társadalomképéről írt Agnus deit pedig érdemes lenne újraolvasva is megítélni.
Egri termékeny író volt, sokat írt, s változatosan, novellákat és elbeszéléséket, frontélményeket és életrajzi megemlékezéseket, színházi problémákról és a művészi életről. Ezek a munkái kevésbé hatottak ránk közvetlenül, de recenziói és kritikai megnyilvánulásai, szakmai felkészültsége és sokrétű érdeklődése, folyamatos szerkesztői és szerzői jelenléte közelivé tette őt számunkra. Jóval idősebb volt nálunk, egészen más alkat és egyéniség, ám tapasztalatlan fiatalságunkban sokat segített, s nagy szükségünk volt rá, ahogy Sas Andorra is. Kortársaink voltak, akik támogattak bennünket, s akiktől tanulhattunk.

Csanda Sándor (1927–1989)  fiatalos életérzéssel robbant be – szedett-vedett – irodalmunkba. Az egykori magyarországi iskolákból és vidéki tájakról verbuválódott, inkább újságírói, mint irodalmi gárdába. Budapesti egyetemi tanulmányait Pozsonyban fejezte be, magával hozva a „fényes szelek” nemzedékének fiatalos eszmevilágát és lendületét. Kezdetektől ismert volt Csanda elméleti és történeti érdeklődése, tudományos és kritikai gondolkodása, tudatos tanítói és kutatói szándéka, az építés és a változtatás iránti fogékonysága. Az Új hajtások (1953) című első antológiánkban A Sarlós-mozgalom című írásával szerepelt. Felfedező jellegű, komoly munkája a Nádas házak (1957) című vaskos válogatás Sellyei József életművéből. A parasztíró munkásságáról írt előszava már Csanda erényeit jelzi, széles körű kutatásokra alapozott, tartalmas munka, kiváló hagyományébresztő s -értékelő pályakép egy sajátos tehetségű alkotóról. Benne van már szerzője történelmi oknyomozó szenvedélye. S azzal, hogy a múltat idézi, a folyamatosságot is előtérbe állítja, irodalmunk gyökérzetét is megjelöli. Történeti kutatásai fokozatosan az egykori Felső-Magyarországra is kiterjedtek, és komoly eredményeket hoztak. A kuruc költészet kérdéseinek tisztázásával, majd Balassi-kutatásainak eredményeivel komoly érdemeket szerzett a magyar irodalomtörténet-írásban. Irodalmunk fejlődését és eredményeit adandó kritikai figyelemmel kísérte. Elemző és bíráló munkája irodalomtörténeti érzékenyégét is tartalmazta. Időszerűség és történetiség együtt élt benne. A két háború közötti korszak kisebbségi irodalmát Első nemzedék című portrésorozatában dolgozta fel és adott róla átfogó korrajzot. Harmadik nemzedék című kötetében ugyanezt tette második világháború utáni irodalmunk kezdő nemzedékeivel. Csandában élt valamiféle nagyvonalú, átfogó teljességre való törekvés. Nemzetiségi irodalmunk és kapcsolatai című kötete irodalmunk közegét nemzetközi és a környező irodalmakkal ápolt érintkezési pontjaiban tanulmányozza. Identitásunk kutatójaként a nemzetiségi tudat egyik alapozója. Széles körű munkássága a korszak társadalmi elvárásainak és törekvéseinek értelmében hiteles.  

Három írónkra emlékezve így áll össze a helyzet és a légkör, melyben a múlt század derekán irodalmunk ismét élni kezdett. Felmerül a kérdés, hogy ez a kor és jelentősége mint él irodalomtudatunkban. Néhány gondolattal térjünk vissza az említett retroszemlélethez. Kinek és miért van rá szüksége? Mondhatnánk némi cinizmussal, hogy alighanem a szűkös gazdasági lehetőségek is generálják: a múlt kész művei, megőrzött értékei olcsóbbak, mint az új alkotások. Spórolunk, amikor újból felhasználjuk őket. Ez persze kicsinyes indoklás lenne, s méltatlan is. Kinek kell hát, mi szüli a retrotörekvéseket? Talán a közelmúlt újraértékelését, hiteles „felfedezését” jelenti? A kornak, a civilizációnak, nekünk magunknak, mindenkinek szüksége van rá. Az utóbbi évtizedek metamorfózisai és lendülete rádöbbentettek, hogy emlékezni – kell. Életünk lassan olyan bizonytalan és zaklatott lesz, hogy immár semmi nem bizonyos, illetve semmi nem látható előre benne. Valamiféle metafizikai sejtelmesség terpeszkedik a dolgokra, mely kiszámíthatatlanná teszi a jövőt. Új bizonyosság kellene. S talán még az emlékezés megtörtént tényei, a múlt hitelesen árnyalt képe. Ami megtörtént velünk, amit megéltünk. Viszonyítási alap, ami akár tanulságos is lehetne. Még ha nem is feltétlenül bízni, de legalább hinni lehetne benne. Hiánycikk ma az a természetes hit és puritán bizakodás – pedig nagyon elkelne napjainkban is –, amilyennel irodalmunk indult a múlt század közepén. S amellett sok egyéb másra is fény derülhetne. Például, hogy a hagyományos formák némelyike és a múlt számos műve érdekesebbek, netán értékesebbek, mint a jelen újszerű kezdeményezései, ünnepelt eredményei. S a korábbi művek is vannak olyan hitelesek és igazak, mint némely mai „alkotás”! Aztán, meglehet, az is kiderülne, hogy szükség esetén ajánlatos lenne a múlthoz fordulnunk, ha valamit meg akarunk érteni a jelenből. Bizonyos, hogy a mai igazságaink gyökerei a múltunkból táplálkoznak, s a múlt tudata nélkül nem lehet élni. A retroszemlélet révén a történeti látás energiái nyomulnak életünkbe. Szükségszerűen, a bizonyosságra szomjas lélek vágyaként.