Görözdi Judit: Grendel-variáció a történetkreálás esetlegességéről
Grendel Lajos Távol a szerelem című regényéről – „A kő kő volt, a szikla szikla, és nem valamiféle műanyagból készült lófasz” – írja Grendel Lajos a Kalligramnál az idei könyvhétre megjelent, Távol a szerelem című kisregénye első oldalain. A szöveg folyamatosan visszatér ehhez a gondolathoz, hogy újabb és újabb szemszögből világítsa meg vonatkozásait: a kő az értelmezett valóság megbízható szegmensének metaforájává válik az emlékkép ellenében, a mondatban kifejezett tehetetlen düh pedig az elbeszélő rendelkezésére álló emlékszegmensek megbízhatatlanságára, minduntalan elváltozására mutat.
A Távol a szerelem az élettörténet mint olyan megkonstruálásának esetlegességéről szól. Arról, hogy az élettörténet kiszolgáltatott az emlékképekben rögzített események pontatlanságának, az emlékezés mozgékonyságának és a többiek szavait alapul vevő értelmezés hazug voltának.
Látszólag egy viszonylag egyszerű és nehézségek nélkül követhető történetet olvasunk. Rudi kamaszként, nevelőapja temetésére készülve ismeri meg élete szerelmét, Erikát, aki – noha évekig nem látják egymást – a kiteljesedés perspektíváját jelenti a számára. Egy tisztázatlan találkozás ezt a távlatot megtöri, Rudi élete „pótpályára” zökken, családot alapít egy másik nővel, a kiteljesedés pers-pektíváját a saját élettörténetéből a fiáéba helyezi át, de évtizedek elmúltával, immár későn, az Erika iránti szerelem hajdani ígéretének valóságossága is meg-erősítést nyer, megkérdőjelezve a „pót-életút” kényszerű mivoltát.
Pontosabban szólva nem éppen ezt a történetet olvassuk, a magam olvasata csupaszítja életút-narratívává Grendel Lajos szövegét. Az életút-narratíva az önéletrajz jellegzetes műfaja, amely a honnan hová érkezést mondja el az elbeszélő életanyagán belül retrospektív szemszögből. Fontos jegye az értelem-adás, amely az életút eseményeit valamihez képest (életszemlélet, magánéleti vagy szakmai kibontakozás, személyiségérés stb.) rendezi egybe, ez a kifejtett vagy ki nem mondott ideologikus háttérmodell irányítja, mely részesemények kerülnek az egészről szóló narratívába, melyek milyen jelentőséget és jelentést kapnak, s egymáshoz milyen módon kapcsolódnak. Egy következő megközelítés szerint, amit a narratív pszichológia képvisel,1 az életanyag narrativizálása, azaz elbeszéléssé tétele, az elbeszélő személy identitásának megerősítését is szolgálja.
Grendel Lajos kisregénye nem önéletrajzi szöveg, nem is első személyű elbeszélő adja elő, s az életút-narratívák azon kritériumának sem felel meg egyértelműen, hogy vissznézetből egybelátná az életanyagot. Hogy miért tartom mégis az életút-narratívát a szöveg alapstruktúrájának, némi elemzéssel próbálom igazolni, amely az elbeszélőt és az elbeszélés időrelációit figyeli.
A szöveg harmadik személyű elbeszélőt alkalmaz, aki történetmesélés közben a főszereplő Rudi tudatát teszi áttetszővé: az ő emlékein, információin, gondolatain, szándékain, értelmezésein keresztül ismerjük meg a részleteket, ami akár szokványosnak is tekinthető megoldás. Az elbeszélés hangneme azonban gyanakvást ébreszt, mivel a háttérben meghúzódó személytelen elbeszélő imitt-amott személyes kommentárt fűz elbeszélésébe, sőt váratlanul átcsap első személyűbe, arra ösztönözve az olvasót, hogy próbálja azonosítani. Az azonosítást a szöveg nemigen segíti vagy egyértelműsíti, egy éttermi jelenet leírásakor alkalmaz egy olyan külső-belső szemszögváltást, ami véleményem szerint az egész kisregényre is érvényes (lehet): „Igen, Rudi mosolygott Rudin, mintha egy személyből két személy lett volna” (65.) – hangzik a szemszögváltás indoklása. A harmadik személyű elbeszélő azonosítására is ez kínálkozik: az elbeszélő szubjektum saját belső életanyagára kívülről, mintegy a távolságtartás rálátásával próbál tekinteni; úgy beszél önmagáról, mint egy harmadik személyről, hogy az emocionális élményanyag ismeretében, de annak terhe nélkül lássa egyben élete eseményeit és azoknak az életút alakulását befolyásoló vektorait. A harmadik személyű elbeszélőnek Rudi önmagán való kívülhelyeződéseként értése egyben arra is magyarázattal szolgál, hogy a narráció nem logikai rendet követ, hanem az emlékezést és asszociatív kapcsolódást, tehát a tudat belső működési formáit érvényesíti (Rudi kívülről beszél, de nem tudja kijátszani saját belső világa törvényszerűségeit).
A kisregény a főszereplő életét három időmetszetben mutatja be: kamaszkorban, amikor Erikába beleszeret; ifjúkorban, mikor az Erikával kapcsolatos terveit feladja; majd hanyatló férfikorban, fia érettségije idején, mikor hírt kap Erika hozzá fűződő (sírig tartó!) érzelmeiről. Az elbeszélés ideje hangsúlyosan az ifjúkori történetsíkhoz kötődik, ott zajlik le az a fordulat, amely indokolja az előzmények lehető legpontosabb felidézését, majd ahhoz kapcsolódik mintegy epilógusként a fordulat konklúzióit tárgyaló rész. Az „epilógusfejezet” nélkül egy szokványos szerelem történetét adná a könyv: a megismerkedés varázsával, remények ébredésével, majd kihunyásával, amelyből akár több is van ki-ki életében. Az egész életutat egybelátó idősebb kori visszanézet emeli ezt a konkrét szerelmet központi jelentőségűvé, láttatja benne Rudi élete kiteljesedésének valamiféle perspektíváját, pontosabban annak elmulasztott/elbukott lehetőségét. Ahogy a szöveg fogalmaz: „…a nehézségi erőt, [amit Rudi] elveszített” (81.).
Amire Grendel Lajos kisregénye vállalkozik, az mégis több, mint az életút-narratíva alapstruktúrájának fikcióbeli, irodalmi eszközökkel átkomponált érvé-nyesítése. Valódi kérdése az, felállítható-e egyáltalán érvényes életút-narratíva. Kihámozható-e az időben szertefutó emlékek, érzelmek, értelmezések hálójából valamiféle személyes történetív? Létezhet-e ideologikus, tehát az életanyagra külsőleg vagy utólagosan rávitt magyarázatoktól függetlenül, amikor az autentikusnak tekintett történetelemekről is többször derül ki idővel az, hogy emlékként bizonytalanok, értelmezésként tévesek, érzelemként kiszolgáltatottak, információként hazugok? „Tizennégy évvel ezelőtt valami igaz volt, ami már nem az, az idő felülírta, bár az új igazság sem tartósabb a réginél. A kő ott van helyben, csak az emlékezet csúszott odáig, hogy nem tudja, hol a régi hely” (13.) – reflektálja az összefüggéseket az elbeszélő. (Bár azt, hogy az időtálló érvényességet jelképező, kertben elásott kő valóban ott van-e helyben, maga Rudi sem meri megnézni, mikor évek múltán visszatér szülővárosába.)
A Távol a szerelem ily módon a próza egyik alapvető, a történet mibenlétére vonatkozó kérdését is tematizálja. Ezzel a problémakörrel a Grendel-regények visszatérően foglalkoznak, például a pálya első szakaszának művei a nagy históriai narratíva természetére kérdeznek rá, a New Hont-regényeket a zajló történelem történetté szűrése foglalkoztatja. Mészáros András meglátása,2 hogy a tárgyalt kisregény – a szerző korábbi prózáival ellentétben – mennyire a személyes világán belül marad. E tekintetben – és nem csak ebben – a 2011-ben megjelent Négy hét az élet című regénnyel áll kapcsolatban. Valóban, itt a narrativizálás egy újabb aspektusa vetődik fel a privát történet közegében. És Grendel Lajos válaszjavaslata nem éppen derűlátó: a könyv tanúsága szerint az elvileg leginkább átlátható személyes életanyagon belül sem alkotható érvényes történet és hiteles elbeszélés. Vagy ahogy Rudi öszszegzi a problematikát: „Ezek szerint csak fantazmagória az egész?” (50.).
Végül hadd szóljak még egy vonatkozásról, amely nélkül írásom hiányos maradna.
A Távol a szerelem című kisregény megjelenése Grendel Lajosnak az írói pályára való visszatérését jelenti. Annak a rendkívüli és sikeres erőfeszítésnek a „fegyvertényét”, amellyel a szerző az afázia állapotából újra a nyelvet használó-kiaknázó-formáló alkotó státusába jutott. A szöveg különlegessége, hogy magán viseli e tapasztalat nyomait. Ezek elemzése egy külön tanulmány tárgya lehetne, amely kitérhetne a különféle kihagyásalakzatok vizsgálatára, értékes öszszevetésekkel szolgálhatna a lexikális, szintaktikai, szemantikai stb. struktúra grendeli alkalmazásáról a korábbi szövegek viszonylatában is.
A Távol a szerelem szövege tehát a személyes történetkreálásra vonatkozó felismerésen túl – egyelőre rendelkezésre álló mélyebb elemzés nélkül, de a figyelmes olvasó számára mindenképpen érzékelhető módon – egyedülálló adalékul szolgál ahhoz a mindannyiunkat alapvetően érintő kérdéshez is, hogy mivel bírunk és miként, miközben a nyelvet használjuk.
(Kalligram, Pozsony, 2012)
Görözdi Judit