Tóth László: Monodráma – versben (Zalán Tibor: Szétgondolt Jelen)

Zalán Tibort nem kell különösebben bemutatni az olvasónak:  ötvennyolcadik évében jár, az élet s a kortárs magyar irodalom nagy része már mögötte, megjelent vagy negyven könyve, színházi bemutatói nehezen számosíthatók, szinte nincs irodalmi műfaj, melyben ne lenne tevékeny, harminchét évesen kapott József Attila-díjat, immár két monográfiát is írtak róla, és – (szinte) évente jelentkezik új művével (néha többel is).

Legújabb verseskötete azonban, az AB-ART Kiadó gondozásában megjelent Szétgondolt Jelen – tulajdonképpen régi. No nem maga a könyv, sőt, sietve hozzátehetem: nem maga a mű, mert az valóban új, hanem a benne levő, illetve az új művet adó versek a régiek. Ez a könyv ugyanis Zalán három régebbi ciklusát, könyvét tartalmazza: míg a kötetnyitó Kopszohiladészi elégiákat a 1996-os Fénykorlátozásokból, addig a kötet-záró Szétgondolt Jelent az 1995-ös kétnyelvű – magyar–angol – aversionból emelte át ide a költő, míg mostani középső ciklusa, a Dünnyögés, félhangokra 2006-ban külön kötetként jelent meg. (A három többrészes darab tulajdonképpen három, jelenetezett hoszszúversként is fölfogható, vagyis külön-külön, önmagunkban is koherens egységet képviselnek, s ez a koherenciájuk egymás viszonylatában is megmaradt.) Mi lehet az oka három – a költői fejlődés legalább két, s a nyelv legalább három lehetséges irányát megtestesítő – mű egymás mellé sorolásának, külön könyvvé rendezésének, hármas oltárrá szervezésének? (Megjegyzem, maga a módszer korántsem új Zalán kötetszerkesztő gyakorlatában; eddig is voltak könyvei, melyekben fontos szerepet kapott korábbi munkái újraközlése, átrendezése; idevágóan nevezte H. Nagy Péter Zalán költészetét „mozgásban levő szisztémának”.) Mi az oka tehát, most másképpen mondva – hiszen Zalán egyben jeles színházi ember, a kortárs magyar dráma, mesedráma, (hangjáték), dramaturgia és színjátszás egyik jeles kísérletezője is –, szóban forgó három opusa hármas tagoltságú színpadi művé, (mono)drámává szerkesztésének? (A Zalán-versek színházszerűségével, teatralitásával, a jelenetezéssel, dramaturgiai szerkesztéssel, az alanyiság maszkká tételével kapcsolatban egyébként a közelmúltban Payer Imre tett kiváló észrevételeket.) S miért a két régebbi, másfél évtizeddel ezelőtti opusban láthatta (láthatja) szerzőnk a ’dráma’ felvezetését, s miért az időben legfrissebb, mindössze öt évvel ezelőtt, lényegében József Attilának is adózó középsőre bízza a ’cselekmény’ kibontását?  S több-e e három egybeolvasása – egybegondolása –, mint külön-külön olvasatuk? S ha igen, mi az a plusz, ami egyberendezésüket indokolja?

Mert már felületes olvasásra is nyilvánvaló mindhárom drámaisága, úgymond: monodráma volta – a személyiség mindháromban való tragikus – inkább elszánt, mintsem kétségbeesett –küzdelme önmagáért, a személyisége által birtokba vehető nyelvért, s a nyelvvel birtokba vehető személyiségéért. S a három ’szakasz’, ’felvonás’ egymástól látszólag eltérő hangolása és eszközkezelése ellenére már első ránézésre is mindhárom esetben szembetűnő a narrátor, a történetmondó én – természetesen belső történetről van szó itt – azonos (de nem mindig önazonos) volta, mondandójának egy tőről fakadtsága, s élet-érzésének eredete is. Próbaként hadd engedjek itt meg magamnak egy kis játékot: a kötetet felvezető elégiaciklus leütése, indító sora egy szűkszavú hely-(zet)meghatározás, amely magát az alap-helyzetet, szövegünk (szövegeink) történetmondójának alaphelyzetét is felrajzolja, értelmezheti: „Szemközt az ürességgel.” (Bár fölfoghatjuk ezt, általánosabban, létértelmezésként is, ahogy tette Zalán-elemzésében Juhász Attila, adott esetben mindez fikarcnyit sem változtat e tétel konkrét személyre vo-natkoztathatóságán.)  S a Szétgondolt Jelen kötetzáró darabja pedig ezzel ér véget, vagyis Zalán új könyvének utolsó (két) sora ez: „Arcában kő ürege ásít, / jobb vállát kissé felhúzva jár.” S nézzük még, szintén a játék kedvéért, a középső ’felvonás’, a Dünnyögés, félhangokra című versfüzér indítását is: „Tudod én meg akarok halni”, s a zárlatát nemkülönben: „üres a szívem. Nincsen rám gondja”. Tehát: az űr, az üresség, a halál. Drámai hősünk körül a világ tele van halállal, s ő maga is tele van halállal. „Át kell lépni egy másik halálba” – mondja Zalán másutt, kötete közepe tájt, s ez a tényleges halál kívánását jelenti, idézett verssora szerint az élet – verse beszélője számára – maga is egyet jelent a halállal. (Világosan fogalmaz ezzel kapcsolatban egy korábbi versében, illetve kötetében: „a halálnak van egy / olyan fokozata, amelyet életnek hívunk.”) Vagy az emberélet köztessége, örök két halál közöttisége neveződik meg így s ezáltal Zalánnál?  Netán – másról volna szó itt? Esetleg, pont az ellenkezőjéről? „Képzeljük el – írja idevonatkoztatva Payer Imre –, hogy valaki elénk lép, és azt mondja: meg akar halni. Azután hosszan, ünnepélyesen, nagyon sok látványosan érdekes képpel megtűzdelve beszél erről, egyre hoszszabban, egyre jólesőbben mondja és mondja, szinte megrészegülve a saját, valóban kifejező, erősen retorikus beszédfolyamától. Mindez rendkívül figyelemreméltó, de gyanút kelt mégis. Aki valóban meg akar halni, az nem beszél róla, főleg nem ennyit. Mintha valamilyen nagyon is túláradó kedélyű, csak éppen erősen mazochisztikus mánia beszélne ezekben a nagyon retorizált költeményekben. […] Ülünk a szobában, már a falakból, a mennyezetből (mint valami színpadi masinériából) is ez harsog. […] Mintha valamilyen gépezet beszélne a versekből, nem az alanyi költő.” Lehet, tényleg ennyire egy-szerű a recept itt. Írjuk szét, beszéljük szét a halált, s ezzel szüntessük meg, leg-alább időlegesen. Egyfajta pozitív, afféle életigenlő pesszimizmussal, „tragikus optimizmussal” lenne dolgunk Zalánnál (s Zalánnal)? Vagy egy újabb, már valamelyik korábbi kötetében is felbukkanó szintagmával: gondoljuk szét, szüntessük meg a jelent, hogy összerakhassuk azután újra? Vagyis „a törmelékekből / a beláthatatlan, néma elv majd / visszarendezi, ami múlhatatlan” az ember életében? Szerepjátékok sorával van dolgunk? A költő énjét, a költői személyiséget tulajdonképpen a legteljesebb mértékben eltakarják a lírai én szerepjátékai? Vagy e rejtőzködő, harsány és perverz kitárulkozásai mögött is szemérmes, illetve szemérmességet óhajtó költő épp azáltal ismerszik meg, hogy milyen szerepeket játszat el versbéli megtestesülésével? Netán épp az ellenkezője ő maga, mint amit a versben eljátszik, eljátszat?

Személyiség és beszédmód igen bonyolult összefüggéseit mutatja meg Zalán régi-új hármas kompozíciója, benne szerep és identitás igen finom szövésű viszonyhálóját feszíti ki annak olvasója elé („a szerep te vagy” – mondja a költő egy helyütt s idevágóan). (Egyidejűleg viszonylag jól észlelhetők e kompozícióiban – de ezt csak mellesleg mondom – a módszer, mód és modor közti, néha csak alig felsejlő határok, miközben Zalán mindig ügyel arra, hogy különösen e két utóbbi vonatkozásban soha ne lépje túl azokat.)
Új verskötete ’első felvonásának’ – kopszohiladészi – elégiái a tűnődő személyiség s személyesség halk töprengései Istenről – akivel „lenne még […] beszéde”, bár ez sem biztos, mert egy „ha” szócska közbeékelésével rögtön viszonylagosítja is, azaz, értsd: lenne még beszéde, ha lenne egyáltalán –, a halálról, öregedésről, nőről, nőkről, szeretkezésekről, ezek lélektelenebb, kevésbé átlelkesült, puszta fizikai aktusra korlátozódó formáiról, boldogságról, „grammatikai viszonnyá tett érintésekről”, a kifejezés és a kifejezhetőség küzdelméről, drámájáról („…A beszédmódot / keresem és elhallgatok. Végül. / Nincs érvényes megszólalás, / a sok kísérlet fáraszt”), mikor három nézetben is látja/láttatja az egyes szám első és harmadik személyben váltakozva megszólaló, s olykor magát második személyben is megszólító lírai alanyt. A kötet ’cselekménye’ annak Dünnyögés, félhangokra (köztes)címet viselő második ’felvoná-sában’ bomlik ki a maga teljességében és legteljesebb erejével: ez a József Attila-i léttragikumot a maga életébe áttranszponáló, illetve a maga életének megoldatlanságait, lehetetlenségeit a József Attila-i párhuzamokkal szembesítő, ütköztető, továbbgondoló – a hármas oltár hasonlatnál maradva a valóban pompázatos főoltárnak megfeleltet-hető – nagy ívű, tizenhárom részes kompozíció valószínűleg a legújabb kori magyar líra egyik legnagyobb és legnagyszerűbb létösszegző kísérlete, mely a versszervező lírai én drámai létküzdelméhez, értelemkereső vívódásaihoz kíméletlenül hiteles és pokolian valóságos társadalmi hátteret rajzol. Egy példa, ide is: „Nem vonták vissza Visszavonták / Mélyen repül bukdácsol az ország // Hősök és gyávák egyre mennek / bele az alapba mind cementnek // ami nem épül jövő soha / A fű kinő De nem tudja hova”. De egyébként is szeri, se száma az e kompozícióból kiemelhető gnóma- és aforizmaszerű, önmagukban is jelentéssel telt szakaszoknak, mondatoknak, soroknak – dünnyögéseknek, melyek egy-egy, a megszenvedettség és tapasztalattal-teltség magasizzású kohóiban kiérlelt gondolatban, képben beszélnek költőnk világáról – világunkról. De a dráma itt még mindig a személyiség s személyesség, a lírai én drámája, eltérően a Szétgondolt Jelen másik oltárszárnyától, a felülnézet bizonyos értelemben vett bölcsességét, rezignáltságát is kínáló harmadik ’felvonásától’, annak „szikár, hűvös szépségű” jeleneteitől (Juhász Attila) („…Beköltözött / szomorkásan a világ fölé egy szobába” – írja maga is a Grammatikus szemétégető című részben), metaforizáltságának gyengülésétől, tárgyias szövegalkotásától, hideg tömbösítéseitől, kubizmusának szenvtelenségétől, kassáki konst-ruktivitásának célratörésétől. Itt a történethez történelmi háttér (is) tartozik, s a külön címekkel ellátott egyes részek közti előrehaladást bár dicséretes fortéllyal, valódi custosok, őrszavak segítik – akár a régi kódexekben –, oly módon, hogy az épp véget érő, rendre huszonhét soros vers két(-három) utolsó szava adja mindig – áthidalva így a két könyvoldal, illetve két vers közti szakadékot – a következő opus címét, valahányszor előrelendítve így a történetet, s új lendületet adva magának a történetmondásnak is (ez alól csak a ciklus közepe táján található három szöveg a szabályt erősítő kivétel).

(AB-ART, Ekecs, 2011)       

TÓTH LÁSZLÓ