Gál Sándor: Kitágult nap 10. – (naplójegyzetek)

„Szép az, ami kétségbe ejt”
Reggel óta kint dolgoztam a kertben, de időnként egy-egy futó zápor bekergetett a házba. Délután pedig végleg beszorultam a verandára, amely a legalkalmasabb hely az olvasásra. Itt van velem Gyulai Pál mester Bírálatok című kötete, amely roppant tanulságos olvasnivaló.

A Jókai legújabb művei című, közel egyíves dolgozatát – gyakran elmarasztalva a jeles szerzőt – így zárja Gyulai: „Nemcsak a gyümölcsnek, hanem a költeménynek is meg kell érnie, a gyorsaság még nem termékenység, s amire kevés időt és gondot fordít a költő, azt sem idő nem kíméli, se gond nem virrasztja.”
Azt hiszem, Gyulai zárómondatának második része valahányunk számára megszívlelendő föladat, s ok a türelemre. Mert valóban igaz, hogy a „gyorsaság még nem termékenység”, s hogy amire kevés gondot fordítunk, „azt sem idő nem kíméli, se gond nem virrasztja”.
A régiek tudtak valamit, amit a 21. század nemzedéke – úgy tűnik – az ezredfordulón véglegesen elveszített: a gondolat és a szépség megtartó, varázslatos erejét és tündöklő sugárzását.
Gond és gondolat – együtt a virrasztásban!
Valahol nagyon eltévedtünk – azt hiszem…

***
Igen rideg József-nap. Fájdalmak, epe, s a kínok tetejére, megint a v í z ! Tele a pince! Fáradt vagyok, levert, tele sokféle veszteség-szindrómával, már ha létezik ilyesmi…
A bomlás milyen lehet – odalent.
Továbbá: fáznak-e a halottak?
A történelmet fordítva kellene megírni.
A halállal kezdeni, s élni a születésig! A fogantatás előtti létig, mondjuk, hogy – esetleg –  megismerjük: mi volt a kezdet előtt!…
Iszonyúan fáj a tarkóm, a gondolatot nem tudom pontosabban összefoglalni. De lehet, hogy eleve összefoglalhatatlan.
Elveszett a logika, az értelem szervező ereje.

***
Korán, még napébredés előtt mentem ki, s a hajnali derengésben – hogyan, honnan s miért? – egy régen tanult orosz vers töredéke jelent meg az emlékezetemben. Azt hiszem, Puskin írta, de ebben a pillanatban nem mernék rá megesküdni… Szóval, az első két sort pontosan tudtam idézni, a harmadik sortól a többi „elúszott”, ám a vers záró sora – mert az gyönyörű! – tisztán megjelent előttem. Tehát:

„Belajet párusz agyinókíj
Tumánye morja galubój
Sto iscset (?)…” itt nincs tovább…
És az utolsó – legeslegszebb! – sor:
„Bugy to v búrjak jeszty pakój.”
Magyarra rögtönözve:
„Fehérlik egy magányos vitorla
A kék tenger ködfátyolában.
—-
Mert a viharok mélyén béke van.”
Vagy: „A viharok mélyén béke van.”
Esetleg: „Mert a viharokban is ott a béke.”

Ezt a záró sort pontosítani kellene, ritmusában is, mert az eredeti – a zenéje is! – több, szebb, és mélyebb e hevenyészett fordításnál. De most nem ez a lényeg. Hanem, hogy az emberi tudat mélységei mit képesek elraktározni és sok-sok évtized után – ebben az esetben az 1950-es évek derekától – újra megjeleníteni az idő egy kiszámíthatatlan pillanatában. Különben igen örülök ennek a hajnali pillanatnak, a „vihar mélyén” megjelenő békével együtt… Szóval, Puskin(?).
Végső soron nem is ez a lényeg.
Hanem maga a költészet.
A költészet hatalma, a költészet békéje – ott a vihar legmélyén is!…

***
…Közelítek valamihez, de egyelőre az érzékelhető „evolúciós folyamat” valós kontúrjai nem láthatók még. Hogy miért, arra nincs fikarcnyi magyarázat se. Az emberi értelem titokzatos mélyei és belső távolságai mindmáig föltáratlanok. Kevesebbet tudunk róluk, mint az űrben zajló eseményekről. Ebből következik, hogy az a valami, amit a belső mozgások jeleznek, még nem rendszer – még nem vers, nem próza, nem tanulmány. Azonban azzá szerveződhet, ha kitartóan  a k a r o m  megvalósulását…

***
Az egyik folyóirat mellékletében fiatal – új vagy kezdő – költők verseit közli, meg némi prózát is. Van közöttük mindenféle látható igyekezet az érthető és a felfoghatatlan szövegek között. Nincs is ezzel semmi gondom, hiszen minden indulás a meglévő tagadásával kezdődik. Az aszúsodás idejéig – ha igazán tehetséges valaki – valami csak kiforr, fogyaszthatóvá válik belőle, a maga idejében. „De – ahogy P. Rühmkorf írja – ahol minden kötöttség megszűnik, és semmiféle összefüggés nem számít már, ott a kísérletező ember liberalizmusa vak trial-and errorba vagy elsatnyulásig menő aszkézisba torkollik. Ilyenkor az antiszenzualizmus puszta meddőségbe fordul, és a titok helyébe nyers értelmetlenség lép” [kiemelés tőlem: G. S.].                                                                                
Ez 1960-ban fogalmazódott meg, olyan helyzetben, amikor kevésen múlott, hogy kitörjön a nukleáris háború ezen a bolygón. Vagyis elég nagy veszélyben forgott a költészet – az emberiség anyanyelve.
Máról visszanézve – alig fél évszázad elmúltával – a költészet fenséges ünnepe helyett bizony gyakorta a „nyers értelmetlenség” jelenik meg, és tör ránk az „erőtlenség és tohuvabohu, üresjárat és szédítés”.
Lehet, hogy a globális szertemorzsolódás nem csupán az anyagi rabszolgaságot teremti meg, hanem a szellemit is?!
Mi jó abban, aminek nincs értelme?!

***
Egy kimaradt pillanat: Oscar Vladislas de Lubicz-Milosz kötetét, A megismerés himnuszát  olvastam, pontosabban abból néhány verset. Azt hiszem, igaza van P. Valéry-nak, aki Mallarméval kapcsolatban ezt írta: „Szép az, ami kétségbe ejt.”
Igen!
Tegnap Lubicz-Milosz megint „kétségbe ejtetett”…

***
Beteg, fáradt öregember lettem, s időnként kénytelen vagyok belátni, hogy céljaim elméletekké silányodnak, hiszen igazából folyamatos munkára alkalmatlanná váltam. Elgondolok valamit, fontosnak érzem azt – azokat – leírni, de idő múltával elengedem az elgondoltakat abba a távolságba, ahonnan újra visszaszólítani őket értelmetlen igyekezet. Hiányzik a folyamatos munkát szolgáló elhatározás, a belső – határozott – döntés és a hosszabb távú kitartás. Érteni vélem én mindennek az okát, csak magammal nehéz elfogadtatni ezt a megváltozott új – köztes? – valóságot…
A napokban néhány – már korábban említett – verstöredéket írtam le. Az egyikben az a kérdés keresi önmagát – azaz keresem magamban önmagamat –, amelyre nem volt és amelyre sohasem lesz válasz:

„vajon az alfa előtt mi volt
s az ómegát mi követi majd”

Azt hiszem, a Mindenséggel szemben minden embertől származó elmélet használhatatlan.
Egyvégtében bukásra állunk.

***
Itt ülvén a kinti íróasztalnál, így esténként néha olyan érzésem támad, hogy hirtelen minden összezsugorodik bennem. De oly módon, hogy ezt az egész folyamatot magamon belül „látom” és élem meg. Egészen képtelennek tűnik, s mégis, valami módon valóságom részévé lényegül, emlékemmé válik – kimondhatóvá és felidézhetővé. Mint például egy éjszakai vadászat vagy utazás, vagy ez a vasárnap délután, amelyben egy tasmániai „csodáról” értesültem. Tasmániában – állítólag – honos a „szárazföldi folyami rák!”
Na!
Az én rákom pedig, két rövid verssor rímei között halad, imígyen:
„ahogy a rák jár
előre hátrál”
Lehetséges, hogy ennek is köze van ahhoz a „zsugorodáshoz”, amivel ezt a pár sort kezdtem?!
Hogy én is – akár a rák – előre hátrálok?…

***
Ha valami nem az ember szándéka szerint alakul, akkor olyan érzései támadnak, mintha megrövidítették volna, vagy mintha valamit elvettek volna tőle… A be nem teljesült várakozás így vagy úgy, hiányérzetet okoz, és hiába érvel az értelem, az ösztönök az észérveket felülírják. Mert: egész délután – a kert kapálása közben – az foglalkoztatott, hogy végre újra kimegyek vadászni, őzre, vaddisznóra, hogy felülök valamelyik lesre, s lesz egy-két órám arra, hogy…
A három pont után akármivel folytathatnám a megkezdett mondatot, mert a magasles helyett itt ülök az íróasztalnál és hallgatom a lassú esőkopogást, az ég távoli moraját, s az erdő estéli, varázslatos hangja vagy csendje helyett a tollat koptatom, ha ugyan még koptatható, mert már olyan „vastagon fog”, mintha a betűket ecsettel pingálnám ide.
Szóval, a délutáni elszánást ezért követte, vagy követhette a bennem felgyülemlett hiányérzet. Holott  egyébként egészen jó napom volt, dolgoztam is, elké-szültem A MOST egy új részével, ami, azt hiszem, egészen jóra sikerült. Itt pedig odáig jutottam magammal, hogy ha már ez az eső elverte az estéli vadászatomat, hajnalban – csak azért is ! – összekapom magamat, és kerülök egyet a síkon. Mert a hajnali vadászat attól válik mindig különlegessé, hogy szívünkben éled meg a táj és szemünkben ébred fel a Nap…
***
Ötven-hatvan évnyi emlékek elevenednek meg a kint-létben, a mozdulatokban, a napébredést megelőző szellőfutamok játékában-ritmusában. Minden megtelt – akkor! – a levágott széna-, vagy lucernarendek párálló-szálló illatával, távolabb a kalászba forduló búzatáblák felett ezüstre váltó keskeny ködfátyol-takaróban pedig az ébredő nap sugarait fürösztötte…
Szerettem azokat a hajnalokat, szerettem apámmal bejárni a határt, csak a korai ébresztőt nem szerettem… Mostanában pedig én ébresztem már a hajnalt, s valahogy úgy állok az ébredő nappal szembe, ahogy egykor apám – inni egy kortyot a fényből.
Később – mert versekkel bíbelődtem – arról kezdtem gondolkodni, hogy meddig képes az ember olyan szellemi koncentrációra, amelynek eredmény  m é g  v e r s , még költemény?! Másodjára pedig, hogy az ember eljut-e annak a beismeréséig, hogy minderre az összpontosításra már alkalmatlanná vált. S hogy ezt a bizonnyal bekövetkező drámai változást ne kudarcként élje meg, de a természet törvényes rendjeként fogadja el.
Azt hiszem, a hangsúly az elfogadáson van.  

***
Olvasom az irodalomelméleti tanulmányokat, okos, mai eszmefuttatásokat, a végén azonban mindig az derül ki, hogy ez az egész másodlagos, és az írást – az alkotást – tekintve, nincs különösebb jelentőségük. Mégpedig azért, mert – bármennyire színvonalasak is ezek a teóriák és vélekedések – soha nem belőlük lesz a vers, a regény, a novella, netán egy színpadi alkotás. Igaza van G. Steinernek, aki a fentiekkel kapcsolatban így vélekedik: „Ugyan ki lenne kritikus, ha író is lehetne?! Ki volna hajlandó irodalomtörténész lenni, ha fel tudná zengetni a verseket…” Mert: „Nem a kritika az, ami a nyelvet élteti” (Egyre távolabb a szótól).
Következésképpen a kritika  r a n g j á t  is ehhez a másodlagos szerephez kell igazítani, méltányolva tárgyilagosan a társadalomban betöltött közvetítő szerepét.
Mert tíz könyvből megcsinálni a tizenegyediket – az nem alkotás!

***
Vissza kéne jutnom a hétköznapok megszokott ritmusába, de a többnapos kihagyás után ez elég nehezen megy. Egy sor esemény, élmény torlódik össze, amolyan „napok hordaléka”, ahogy valaha – ugyan ki emlékszik még rá? – Déry Tibor nevezte az Élet és Irodalom-beli sorozatát. De valóban: ez a „hordalék”? Hátha pontosan ez a „fősodor”, az, ami  megélhető, és így  valóságom rögzíthető lényegét adja, illetve foglalja össze?! Kicsit távolabbról nézve, úgy tűnik fel előttem, hogy a többi kezd mellékessé válni – a verseket kivéve! Mindennek ellentmondani látszanak azok az elképzelések, amelyek megírására már félkönyvnyi jegyzetet készítettem, s amelyeket valóban meg kell írnom, mégpedig azért, hogy eljussak a magam békéjéhez, vagy legalábbis egyféle nyugalomhoz. Ha létezik ilyesmi egyáltalán számomra!

***
K.-ék leptek meg délután, Sátoraljaújhely felé menet. Igen megörültem nekik, hi-szen az utóbbi években már nagyon ritkák az ilyen találkozásaink. Mi – a „búcsúzó nemzedék” – az 1930-as korosztály, már egyre nehezebben mozdul, s így a találkozások lehetősége bizony csak ritkul, fogyatkozik. Van, akit legalább tíz éve nem láttam… Időnként telefonon váltunk szót erről-arról. Hát ezért örültem a ma délután ajándékának. Csak az a gond, hogy a tegnapi nyomorúság tovább folytatódik – a szétdarabolt belső szerkezetben valami megint nem működik, s ez vagy ezek a zavarok kínoznak és teszik tönkre napjaimat. De félre a panasszal, hiszen nagy dördülésekkel kísérve egy frissítő vihar áztatta meg a kertet, aminek illik örülni.  Mert egy ilyen fenségesen villámló-mennydörgő magassággal szemben az egy-ember léte majdnem a semmivel egyenlő. Persze, tudom, hogy az ilyen összevetés egészen irracionális, már-már fölfoghatatlan, de ha kimondom vagy leírom, mégis csak jelez  v a l a m i t . Valamit, ami csak kevéssel több a semminél. Ám, ha valami több a semminél, az megérdemel némi figyelmet…
Mert a falomb rezdülése egy mindent elsöprő vihar kezdete is lehet!
Hogyan, s honnan tudhatnánk előre, hogy miből mi lesz?
Epe vagy méz… Vers?
Akármi!

***
Bajban vagyok, mindig is bajban voltam, a nevekkel. Meg a dátumokkal-számokkal is. Ezt is, amazt is pillanatokon belül kifújja fejemből a szél. Többször szégyenben maradtam emiatt. A napokban is elkeseredve törtem a fejemet, mert képtelen voltam felidézni, hogy ki a szerzője az Imigyen szólva Zarathustra című szimfonikus költeménynek. Szeretem ezt a muzsikát, a jó ég tudja, hányszor hallgattam már meg egy sokórás-sokszerzős CD-ről. De a korong eltűnt a nagy hurcolkodás kavargásában, én pedig beteggé nyomorodtam, s a létezés alapvető dolgaira kellett ügyelnem – röviden: sok minden, ami korábban fontos volt, kiesett a tudatomból. Így az Imigyen szólva… szerzője is eltűnt. A zene azonban megmaradt, s nemrégiben az „imigyenről” írtam egy verset, természetesen a naplángolású első részről. Hát ide gondoltam volna valami mottót még, s ehhez kellett volna a szerző neve… Aztán ma délután – ugyan milyen varázslatra? – egyszer csak ott volt előttem: R. Strauss.
Sándor fiam erre azt mondta: mit töröd ilyesmin a fejed, az egész ott van a számítógépben. Aztán gyorsan előkereste, én meg nyomban meghallgattam, s valahol a felejtés és az emlékezés közötti térben időztem egy jó fél órát…
Most pedig – mert évek óta az ágyam melletti polcon ott van Nietzsche Zarathustrája – (egyébként Ozsvald Árpádtól kaptam ajándékba a kötetet valamikor az 1980-as évek elején a Hét szerkesztőségében), a számomra fontos más könyvek mellett, be is fejezem a napot, s ott olvasom R. Strauss zenéjének filozófiai alapját, ahol a kötet „kinyílik”…
***
Amikor elvész minden bennem-való, amikor már nem tudom megkülönböztetni a szükségeset a szükségtelentől, amikor minden állításom tagadásba fordul – mivé változik akkor az ÉN?!  Hogyan lesz a tudott nem-tudottá? És az értelem felismeri-e még az átváltozásnak ezt a végső pillanatát? Vagy balgán olyan kérdéseket teszek föl magamnak, amelyekre nem volt, nincs és soha nem is lesz válasz?
…Néha már elmenekülnék magam elől, de a menekülésben sincs megoldás. Mert minden elgondolt és el-nem-gondolt gondolat újra- és újra visszatér, és minden kérdés önmaga által elevenedik meg tudatomban.

Soha nincs teljes világosság, és soha sincs teljes sötétség!

Tags: gál_sándor