Kiss Gy. Csaba: Budapest–Zágráb: oda-vissza

Zselyka könyve
Kölcsey Hymnusát 2003-ban ő fordította először horvátra. Éppen ezért Željka Čorak talán nem veszi zokon, ha keresztnevét így magyarítom. Számos könyvet adott ki, művészettörténeti monográfiát, műfordításköteteket, esszéket, de sok kockázatot nem vállalva állítom, ha közülük egyet lehet csupán kiválasztanunk, mondjuk, magunkkal vinni ama magányos szigetre, akkor az kétségtelenül a Krhotine lesz.

És rögtön bajban vagyok a cím fordításával. Merthogy nagyjából annyit tesz: Töredékek. De nem vagyok ezzel a magyar szóval teljesen megelégedve. Valamilyen széttört egész részei. Cserepei. Romlandó cserepek. Őket akarja legalább az emlékezet segítségével a pusztulástól megmenteni, egyben tartani. A könyv két borítóján tárgyfotókat látunk. Petróleumlámpa, kis kancsó, gondola formájú tintatartó, porcelánfigura, fényképek. Némi eligazítással az alcím szolgál: Adalék a XIX. századi horvát vidék megismeréséhez. Szöveg persze, irodalom, de legalább annyira családi album múzeumi katalógus mintájára, mert a könyv törzse, a leghosszabb fejezet tárgyi emlékeket mutat be képekkel is: bútorokat, háztartási eszközöket, dísztárgyakat, gyerekjátékokat, régi újságokat, csipkéket, képeslapokat. Barokk gazdagságban, és fegyelmezett rendben. Az elbeszélő hozzájuk fűz magyarázatokat. Mesék, történetek, családi anekdoták. Mikrotörténelem. Az emlékezés sajátos logikájú  kanyarjaival.

A könyv megszületésének közvetlen oka – olvashatjuk a bevezetőben – egy  történész megjegyzése volt, miszerint a 19. században Horvátország lakosságának mintegy 95 százaléka mezőgazdaságból élt. A tegnapi vagy inkább tegnapelőtti vidéki polgári örökséget – mint személyes hagyományt is – kívánja a szerző fölmutatni. Hogy egyáltalán létezett. Mennyire ismerős ez! Hiszen nálunk is hányan próbálják a magyar urbánus és polgári hagyományt Budapest belvárosára szűkíteni. Pedig a 19. század végén Magyarország nem egy vidékén végbement a polgárosodás, európai normáknak megfelelően alakult át az életforma. Azt a saját hazát – konkrétan édesanyjáét – keresi az írónő, amely elpusztult a második világháború idején. Legalább virtuális újjáteremtése nem kevesebbet jelent számára, mint a történeti folytonosság és az önazonosság megtalálását. A nemzedéki folytonosság igényét jelzi az ajánlás is: „Édesanyámnak, lányomnak.” És az utolsó fejezetben A nagymama följegyzéseit olvashatjuk. Az unokának szólnak természetesen. Itt a szerző csupán közvetít, édesanyja visszaemlékezéseit lányának címezve. Az 1910-ben született nagymama gyerekkoráról mesél, a régi házról, a szokásokról, hétköznapokról és ünnepekről, rokonokról, édesapjáról, a nagycsalád fokozatos széthullásáról. Az időbeli távlat, a kommunikatív emlékezet természetének megfelelően nagyjából a 19. század végéig ível. Ameddig működik a szóbeli hagyomány, három-négy nemzedék idejét egymáshoz kapcsolva.

Az írónő persze családtörténeti nyomozást is folytatott, és egészen a 18. század végéig jutott el benne, az első Oswalt fölmenőig, aki falusi bíró volt, azután pedig Ožbolt-ősök következnek egymás után. A szereplők skálája kereskedőktől tisztviselőkön át erdőbirtokosokig és iparosokig terjed. E polgári réteg szellemi igényességét, látókörét jól mutatja a nagycsaládi könyvgyűjteményből megmaradt darabok jegyzéke, amelyben megtalálhatók a 19. századi horvát, illetve a világirodalom klasszikusai, német, francia szótárak, horvát politikai munkák és folyóiratok.

A vidék pedig, amelyről szó van, Horvátország észak-nyugati sarkában található, Szlovénia közvetlen szomszédságában. A helységet pedig – a Karszt hegyei között –  Prezidnek hívják. Ahol édesanyja született, ahol az írónő gyerekkorában járt a rokonoknál. Egy „hely a limesen”. Az Isten háta mögött. A természetben. „Üvegnégyzetek raszterén keresztül látszanak a hegyek és az erdő, ez az én tájképi archetípusom.” Ahová visszavágyik a zágrábi társbérlet szűkösségéből és gyermek-éveinek szürkeségéből. Pedig már régen, nagymamája halála óta, nincs ott senkijük. Az egykori ház vágyképében és az édesanyja elbeszéléseiben megelevenedő régi világ valamiféle teljességet jelent, harmóniát, nagycsaládot, értékek egyértelmű rendjét, ahol a modernizáció nem tarolt le mindent erőszakosan, hanem szervesen illeszkedett az adottságokhoz. Tárgyakból építi föl családregényét Željka Čorak; nem véletlen használom ezt a műfaji megnevezést. Nemzedékek egymást követő soráról van szó, a fölmenőkről, a nagycsalád virágzásáról és fokozatos széthullásáról, mint Thomas Mann-nál, Tormay Cécile-nél és annyi más írónál. De itt nem cselekményszálak közvetítik a családtörténetet, hanem tárgyak és a hozzájuk fűződő emlékek. A szomszédos Szlovéniában egy régiséggyűjtő plébánosnál járva pillantja meg egy régi porceláncsésze néhány cserepét gondosan a falra illesztve. Prezid-ről valók, állapítja meg. „A prezidi porcelán kis darabjaival való találkozás Stari Trg-ben világosan fölfedte nekem a rejtjelet, az én világom emblémáját. Ez pedig a töredék: nem úgy, mint maradvány, hanem mint elv (ezen az elven működik a kaleidoszkóp is). Minden tudásom töredék, minden emlékem töredék. Annyi van hatalmamban, hogy összegyűjtsem őket.” Valósággal posztmodern.

Mégsem egészen az. Hiszen a Töredékek könyve föltételezi egy középpont meglétét, ha ez a centrum – maga a ház – elpusztult is a történelem viharában. Mintha közép-európai átok ült volna rá. Akkor, 1942-ben nagyanyja lakott benne, aki az olasz megszállás idején segítette a partizánokat, mégis ők gyújtották föl a házat, nehogy fölhasználhassák azt az olaszok. Az idős asszony alig tudott kimenekülni a tűzből. Sokat hallott otthon erről a házról Željka Čorak, kisgyerekként a helyét is látta Preziden, de jó ideig nem tudhatta, milyen lehetett valójában, hiszen még képen sem látta. De egyszer mégis „föltámadt” a ház. Először egy családi fénykép üzent egy népi biedermeier székkel a ház szellemiségéről. Azután pedig a prezidi tűzoltóság jubileumára megjelentetett könyv jutott szerzőnk kezébe a település régi képeslapjával, amelyen jól látható a kétszintes épület. Az emlékezet érzékelhető kontúrokat kapott. Úgy is olvashatjuk ezt a könyvet, mint a régi ház újbóli berendezésének történetét, személyekkel, tárgyakkal, emlékekkel. Lehet persze, hogy nem egyéb, mint egy múzeum, s a képzelethez tartozik, nem pedig a valósághoz. De azt is tudjuk, identitás nincs emlékezet nélkül. 1989 júliusában vetette papírra az írónő a Töredékeket útjára bocsátó szavait. A házzal fejezte be. „Amit tőle kaptam, és amit róla tudok, itt van most. Az enyém és mindazoké, akik gyökereiktől és identitásuktól megfosztva nőttek föl, a mélység és magasság közötti térbe száműzve.”