Márkus Béla: „otthon hazátlan, örök csavargó” (esszé Gál Sándorról)

Útelágazások a hetvenöt éves Gál Sándor pályáján
„Az életből minduntalan ágazódnak le utak, melyeket nem jár be senki sem” – a kettő híján félszáz önálló és egy híján egy tucat egybegyűjtött kötetet maga mögött tudó Gál Sándor szerteágazó munkásságához illőnek mutatkozik ez az idézet, klaszszikus regényünk hősnőjének morfondírozása. Futó fölvetése, a következmények latolgatása nélkül, hogy milyen lehetőségek adódtak számára, s mi lett volna, ha más utat választ, más útra kényszerül vagy kényszeríti magát.

A hetvenöt éves Gál Sándor már alkotói pályája legelején választás elé állíthatta volna önmagát: költőként vagy prózaíróként lásson neki a Helikon megmá-szásának, túl azon, hogy hivatássá lett foglalkozása, az újságírás eleve a prózai műfajok vonzásában tartotta. Elhatározásában – a vagy helyett az is mellett dönteni, azaz nem mondani le a lírai műfajokról – az első szárnycsapások magabiztosságát és emelkedettségét nézve nincs semmi meglepő. Hiszen rögtön az első könyve, az Arc nélküli szobrok nyitó ciklusa s verse sem az indulás, hanem „a megérkezés himnuszá”-t zengte. Kilábalt a szegénységből a nép fia? – a hangot ünnepélyessé tehette ennek tudata is, még inkább az otthonra találásé. A sorok majakovszkijos tördelésében megmutatkozó öntudat, amely láttatta az egyént fölröptető indulatokat s erőket is:

„Jöttem
századmagammal
korokon keresztül
paraszti vérben, csontban feloldva.

Jöttem ösztönök áradásából
felduzzadt hittel.[…] Hit-háborúkon, faj-háborúkon keresztül,
nem tudom, hogy értem ide.
Idegen voltam mindig e földön,
kivert,
jobbágy és cseléd,
otthon hazátlan,
örök csavargó,
éjszakák rabja,
részaratók
első korai magzatja,
mindenre éhes!”

„…egy nép sorsa, múltja van velem” – tudatta a megérkező, s e bejelentkezés felért egy vállalással, a népi líra hagyományainak megújításával. Bár a szófordulatok, mondatszerkezetek olykor Nagy László, olykor pedig Juhász Ferenc költészetére emlékeztettek, az a köznapiság és az a szociografikusság, amit több kritikusa a következő kötet, a Napéjegyenlőség jellemzőjeként is emlegetett, inkább az Ágh István, Buda Ferenc nevével jelezhető hetek, majd az Utassy József, Kiss Benedek, Kovács István és mások alkotta kilencek képi világával és beszédmódjával mutatott rokonságot. Több lehetett tisztelgésnél, hogy később Ratkó Józsefnek ajánlotta talán legnépszerűbb versét, a homokot. Az a szemlélet, amely „gondtól roskadók”-nak, a „rendek zátonyán megrekedt hajók”-hoz hasonlatosaknak tudta az egyszerre vonzó és taszító paraszti, falusi világot, indulatában talán nem volt sem oly harcias, sem oly keserű, mint az említett költőtársak egynémelyike – mindenesetre a „bilincseket, gátakat szakítani bíró ember” önképe hamarosan megváltozott. Nem a fel-ismerhetetlenségig, persze, és nem meglepetésszerűen: a vonások, karakterjegyek addig csak ismerősek voltak, azután meghatározókká lettek. A közvetlen megszólalást közvetettre cserélte föl, a személyes megnyilatkozást a beszélő egyéniségét elrejtő, szinte minden társadalmi-történelmi attribútumától megfosztó kifejezésmód-ra. Ha a kritikusok korábban a népi lírikusok követését tartották jellemzőnek, utóbb Nemes Nagy Ágnes költészetével példálóztak. Azzal a verseszménnyel, a tárgyias-objektív líráéval, amely a csehszlovákiai magyar irodalomban ekkor még csak keveseket ragadott magával. Hogy Gál Sándor szintén a vonzásába került, abban bizonyára szerepet játszott a cseh költészet iránt tanúsított korai érdeklődése is, még bizonyosabban Tőzsér Árpádnak mind a mai napig sűrűn citált tanulmánya, a kiindulópontjában és fejtegetéseiben Lukács Györgyre támaszkodó A lírai vallomás hogyanja, amely ahhoz a végkövetkeztetéshez jut el, hogy az első két kötet értékét és nóvumát a „személytelen” esztétikum adja. Hogy a személytelenség programja mennyire illik a költő alkatához, és hogy a megvalósításához miféle „tárgyiasságokat” használhat, az életszemlélet emberi s társadalmi teljességének igényét a lét-szemlélet óhatatlanul szűkösebb kifejező eszközeire, a természeti világ jelenségeire, elemeire cserélve föl – ez a dilemma igazából majd csak a hatodik verseskötetében, egy-két méltatója szerint a második születését hozó Folyóban vetődik fel, ám itt igen nagy nyomatékkal.

Tanúsíthatja a Fábry Zoltán emlékének ajánlott kihalt évszakok, még ha az út metaforát nem a két verstípussal hozza is kapcsolatba: „a kihalt évszakok összetorlódnak / súlyos némasággá, nincs nappal, / és éjszaka sincs, se szó, se történelem – / az időben minden anyag egynemű.” Ugyanitt állítja, „az út, amit készítettünk, másnak épült”, és bár közhelyes a fogalmazás, a csalódottság érzését mégsem fedi el – mégis hívhatja régi-új programra, visszakanyaríthatja az ismert útra, onnan indulni ismét. A következő kötet, az Éden és a Golgota között beszédes című – Amíg lehet – kilenc részes kompozíciójának, hosszú versének lírai alanya mondja: „miért ne ezzel kezdeném / a bennem levőkkel a sorsommá nőtt sorsokkal / az utammá lett utakkal s minden mással / amit ez a külön történelmű világ / belém égetett.” Viszszaköltözni „a lét-kisebbségből / az anyag-többségű mindenség kebelébe”, jelöli meg a célt, mert hogy „elérkezett az idő elmondani / nem ifjú heveskedéssel hanem érett / férfi-fegyelemmel amit a tapasztalás / és a hajnalok egybetereltek”.  
Műfaji szempontból is érdekes helyzet, hogy a lírikus „külön történelmű világa” épp akkorra épül fel, amikorra az elbeszélőé. Egy irodalomtörténész a „kisebbségi sors identitáshiányos állapotának” kibeszélőjeként jeleníti meg a szerzőt, a lírikus és a novellista közös jellemzőjét keresve. Ehhez azonban a két útnak találkoznia kellett, és egy ideig egyben futnia, hogy aztán újra elváljanak egymástól. Alaposabb (út)vizsgálat annak járhatna utána, vajon mennyire tért el egymástól programjában és felfogásában a költő és az elbeszélő. Vajon ez utóbbi indulását – a nyilvánvaló Hemingway-ösztönzések mellett – nem az a beatnemzedékhez kapcsolható életszemlélet befolyásolta-e a legerősebben, amely korának tipikus ifjú alakját a lézengő hősben látta meg, a Lugossy Gyula, Csörsz István, Munkácsi Miklós, Császár István és mások megteremtette alakokban. A Nem voltam szent, Gál Sándor első prózakönyve után a Múmia a fűben is ezt valószínűsítteti, kiváltképp ez utóbbinak a Visszafelé vagy a Tróger Haver című darabjai. A kóborlás, a csavargó-lét a legkevésbé sem a kisebbségi sors parancsolta életstílusként tűnt föl, miközben a csehszlovákiai magyar irodalomban ez idő tájt íródtak – íródhattak – a magyarság háború utáni drámai sorsának, kollektív bűnössé nyilvánításának, teljes jogfosztottságának történetei, Rácz Olivér, Dobos László regényei. Vagy Mács Józsefé, a címében is programot bejelentő Adósságtörlesztés. A novellista Gál Sándor majd csak évek múltán ad számot a sorsává nőtt sorsokról, előbb megírja, a személyes érintettségtől néhol szemérmesen és fölöslegesen tartózkodva a Mesét mondok, valóságot című szociográfiáját, majd A király, a Szentuccája, a Családi krónika vagy a Tábori lapok című, a publicisztika, a riport felé hajló prózáit, illetve az Ítéletidőt, ezt az elbeszélés és a bele ékelt vers hatása nyomán kialakult „balladai hangoltságú” történetet – ez aligha az ütemtévesztés jele. Hanem az adósságtörlesztés elmaradásának szomorú és szigorú számonkéréséé, egyfelől. Másfelől vi-szont az önvizsgálaté, a Makkai-féle magunk revíziója szándékáé. Ahogy Gál egyik remek verse, a Távolodók fogalmaz: „és száll a semleges ég / az elmenőkkel, / az öntudatlan vétkezőkkel, / a nyelvük vesztett tétovákkal, / akik csak mennek, egyre mennek, / akik egyre csak távolodnak, / önmagukból is kitántorognak, / apáik szavát elfelejtik, / tegnapjukat rejtve rejtik, / néz utánuk küszöb, kapu, / néz a sötét kapubálvány, / s kifordul az emlékük is / a megnémult ajtók száján.”  A számonkérés és a szembenézés egyidejű igénye annál eltökéltebb lehetett, minél visszhangosabb sikereket ért el elsősorban művészként, de újságíróként is, illetve szerzett megbecsülést a nemzetiségi művelődés legkülönbözőbb területein dolgozva. Mert még az út metaforához is talál, amit hatvanötödik születésnapján munkásságának alapos ismerője, Koncsol László mondott az emberről: „Életed motorja az isteni KRESZ által meg-engedett fordulatszám kétszeresével-háromszorosával is pörgött.”

Ezt a pörgést, ami a közéleti szerepvállalást – a Csemadokban, a Magyarok Világszövetségében, az Anyanyelvi Konferencián betöltött tisztségeit, a különböző Napok (Jókai, Fábry, Kazinczy, Szenczi Molnár Albert) és táborok  (például a Tokaji Írótábor) szervező munkáját – illeti, a bársonyos forradalom utáni szakasz egy ideig még felgyorsította. Művészi szerepvállalása, irodalomfelfogása azonban támadások kereszttüzébe került, nyilván annak következtében, hogy csak a közösségi sors kifejezőjét, személyes megszólaltatóját látták benne, s nem a „személytelen” esztétikum megteremtőjét is. A róla nem egy helyen igen igaztalanul ítélkező Grendel Lajos ezért sorolhatta úgy általában az elbeszéléseit Dobos László, Duba Gyula, Mács József regényei mellé, mondván, jobbára ezek alakították ki a csehszlovákiai magyar próza arculatát. A listára kerülés még megtisztelő is lehetett volna, különösen, hogy a kolléga másutt – a rendszerváltoztatás utáni idők íróinak hallgatásáról töprengve – elismerte, 1989 novemberéig (nem tovább, éppen eddig!) a szlovákiai magyar irodalom irányzatosságának „volt egy kevés létjogosultsága”. S itt a három regényíró mellett újra Gált szerepeltette, mint akik erősítették a magyar kisebbség azonosságtudatát, és „botorság lenne tagadni, hogy erre nagy szükség volt”. Volt – azaz múlt idő: ide kell utalni a tegnapi arculatformálókat. A képviseleti elvet követőkről a kortárs prózaíró – ki tudja, kinek a képviseletében – kijelenti, hogy a nevükkel jelzett prózamodell „nem lesz, és nem lehet kánonja prózaírásunk-nak”. Summa summarum, dogma írja elő: a kisebbségi magyarság azonosságtudatának erősítésére nincs többé szükség. Az irodalom társadalmi funkciója háttérbe szorul – ez a váteszi axióma már egy harmadik dolgozatban, a század végi szlovákiai magyar irodalom helyzetképében tűnik fel. Ott, ahol Gál Sándor ismét a több-ször citált regényírók társaságában találhatja magát. Kétség nem férhet hozzá, mondvacsinált okokból kerül oda. Az eljárás ismerős: védve támadó. A tanulmányíró előbb „igaztalan”-nak tartja a – ki tudja, ki hangoztatta – vádat, hogy eme szerzők sematikus prózát írtak volna, aztán lehetetlennek mondja elhallgatni, hogy „műveikben a dialektikus és történelmi materializmus tételei visszhangoznak”. „Ez a szemlélet találta meg adekvát formáját a monumentalizmusban”, úgymond nagyepikai műveik ezért tűnhettek megkésettnek és korszerűtlennek. Mindez még fájó igazság is lehetne, ha Gálnak volnának monumentális művei, nagyepikai alkotásai. De mert nincsenek, az igazságtalanságot igen-igen szelíden, öreges bölcsességgel vette tudomásul, amikor levélféle válaszában – mielőtt kérte a vádlót, hogy ha arra jár, ne kerülje el az otthonát – a csend esztétikájáról értekezett, mondván, az mindent eligazít az időben, és – dőlt betűkkel emelte ki – „akkor nemcsak a valóságos, hanem a szellemi kannibalizmus is véget ér”.

Hogy kétszer is visszatért a klinikai halál állapotából – a levél szóba hozta ezt is, mintha mentegetőzni akarna, íróját mi teszi békés belátóvá. A betegségek is rá-ébresztik, hogy „masíroznak a délceg évek”, s hogy elindult a „végső rend felé”. Milyen úton, melyiken? A nagyepikáról nem mondhat le, hiszen ahhoz előbb művelnie kellett volna. A kisepika, kisregények formájában kísérti még annyira, hogy katonaélményeit regényesítse – például A Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó –, kései próbát tegyen a komikum színeinek keverésére. Elbeszélőként elhallgat egyébként, naplói is mind szikárabbak lesznek, tényközlések, elemzések helyett inkább hangulatjelentések. A verskötetek címei pedig – A következő halál; A hívás igézetében; A rák évada – fölöslegessé teszik egyik értő elemzője tépelődését mind a kánonon, mind pedig azon, hogy vajon „az aktuális irodalomértési stratégiák felől értelmezhetőek-e”. A létösszegzésként is felfogható csattanót: „és nincs kérdés / csak elfogadás”, érti, aki érti. Az olvasó mint az élet stratégája rádöbbenhet: történetben rögzíthetetlen, térben és időben meghatározhatatlan, hogy ott áll, „minden mögött a halál”, a „távlattalan semmi”. Ami az érzések és élmények tárgyiasítását tekintve annyit jelent bizony, hogy ismét „személytelen”-né lett az esztétikum. A költő a személytelenből és a valótlanból, az anyagtalanból teremti meg a szorongató elmúlás költészetét. A halál hívásának igézetében megszólaló lírai én mintha Heidegger állítását igazolná, miszerint a világkép nem a világról alkotott képet jelenti, hanem a képként felfogott világot. A paradox megfogalmazások a gondolati összegzés tanúsítói, változatos poétikai eszközök használatával, az öncsalás vagy az önsajnálat legkisebb jele nélkül. Könnyed légiességben tűnnek át egymásba látvány- és látomáselemek, pedig a költői eljárás nem pusztán a hangulat tárgyi kivetítődése. A tárgyi objektiváció érzékletes példája a téli fa: „üres vagyok / ágaim között a szél / vijjogva keresi önmagát”. A Szél című, önálló kötetben megjelent kompozíciója is hasonló okokból lett volna, lenne érdemes a figyelemre: benne a világ, ahogy egyik méltatója írta, elveszti népi lokalitását és jellegét, és a teremtés meg a vég közé helyezve „egy kozmikus geomorfológia tárgyává emelkedik”.

Kár, hogy ez az emelkedés és a hozzá fogható többi visszhangtalan maradt. Tóth László harminchárom év után újra azzal kezdhetné bírálatát, amivel a szerző tizenegyedik könyvéről, a Liliomos kürtökről szigorúan szólván indított: „ugyancsak itt lenne már az ideje Gál eddigi írói útját a maga teljességében, összefüggéseiben felmérő és felmutató pályaképnek, amely érdemlegesen kijelölhetné nemzetiségi irodalmunkban és szellemi életünkben elfoglalt helyét, annak alakításában vállalt szerepét”. Bizony, itt lenne már! – hogy a hetvenöt éves Gál Sándor ne azt a képet vetítse maga elé folyton, melyet egyik versében – ez is ítélet a címe – így foglal öszsze: „s távolodván már látni / a túlélőket ahogy / letapossák a horizontokat”.